„Ez nem azt jelenti, hogy nem tévedhetek”Jánossy Lajos interjúja Háy Jánossal a Szép versek antológiáról

Milyen módszerrel lehet áttekinteni egy év verstermését? Folyamatosan követed a megjelenéseket (folyóiratok, kötetek), vagy a szerkesztésre külön időt szánsz, amikor egyszerre olvasod át a szövegeket?

Háy János: Hiába olvas az ember év közben is ezt-azt, a szerkesztésre külön időt kell szánni, mert döntéseket csak úgy lehet hozni, ha az ember egyben látja az anyagot. Egy rossz folyóiratszámban a közepes vers is felfénylik, relatíve jó. A szerkesztés során minden érdekesnek látszó anyagot kiemelek addigi helyéről, és egy másik, persze erősebb de szintén relatív mezőnybe helyezem: az elmúlt év „szerintem” legjobbjai közé. Ha ott is megállja a helyét, akkor benne marad a kötetben. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy január 2-től kb. március közepéig alig csinálok mást, mint verset olvasok. Először csinálok egy bő válogatást, ez mintegy háromszorosa a leendő könyvnek, aztán ezt olvasom újra és újra, s ejtek ki belőle szövegeket.

A magyar piacon rengeteg lap olvasható. Milyen szempontok alapján döntöd el, mely periodikákra hagyatkozol?

H.J.: Igyekszem minden általam ismert lapot átnézni. Ezért aztán a Puskin utcából a Népszabadságból vagy a Székelyföldből ugyanúgy bekerülhetnek (és be is kerülnek) versek, mint a toplistás irodalmi periodikákból. A kiadó részéről nincs kötelező elvárás, hogy mit olvassak, bár lehet, hogy a szívükhöz kapnának, ha mondjuk a Holmit kifelejteném, szóval ez az én lelkiismeretemre van bízva, s én magamban nem tudtam olyan szempontrendszert kialakítani, ami alapján bármely lapot kizárhatnám. Minden évben újra elolvasok olyan folyóiratokat is, amelyekben általában nem találok érdekes anyagot, mert hátha épp most.

Beleszól-e a döntésedben a recepció? Nem feltétlen értékítélete szerint, hanem azzal, hogy felhívja a figyelmed valami olyasmire, ami eddig elkerülte?

H.J.: Minden segítség jól jön. Ha te felhívod a figyelmem egy izgalmas literás anyagra, annak például nagyon fogok örülni, de ha nem tetszik, akkor nem kerül bele a kötetbe. Ugyanakkor egy ilyen kötet összeállításakor figyelnem kell a saját értékítéleten túl arra is, hogy sokan azért veszik meg a Szép verseket, mert szeretnének átfogó képet kapni az elmúlt év magyar költészetéről. Magyarán van egy keret, amiben gondolkodom szerkesztés közben: a könyv tükrözze az elmúlt év költészetét, annak lehetőleg minden árnyalatát, de azon belül a legjobb szövegeket válasszam ki. Az esztétikumon túl van egy könyvszerűségi elv is: a végső válogatáskor igyekszem arra is figyelni, hogy az anyag egyben is jól olvasható legyen, a versek, amennyiben lehet, segítsenek egymásnak, hogy a könyv, ha például elhagynánk a neveket, s csak a versek lennének, akkor is jelentsen valamit. Itt hangsúlyoznom kell, hogy a Szép versek ma már nincs hatalmi státuszban, mint volt 90 előtt. A szereplés senkit nem tesz költővé, a kimaradás senkitől nem vonja meg a költőség státuszát. Ez egy könyv, szándékom szerint jó könyv, nem kevesebb és nem több annál. Nincs mögötte hatalmi erő, s a szakmai elveken túl bennem sem munkál más szándék. Ez nem azt jelenti, hogy nem tévedhetek.

Érdemes-e feltennem a kérdést: milyen arányban oszlik meg az ún. fiatal és az érett szerzők jelenléte a válogatásban?

H.J.: Erre nem tudok válaszolni. Nem életrajzzal a kezemben szerkesztek. Bár azt hiszem az idei kötetben bőven vannak fiatalok, akár kötettel még nem rendelkező szerzők is. Számomra inkább az volt az érdekes, hogy életkortól függetlenül minden évben elég sok előző évben nem szerepelt szerző kerül be a válogatásba, és értelemszerűen kerül is ki. Hiszen az irodalom mozgásban van, s ezt a mozgást kell egy ilyen könyvnek tükröznie. Nem lehet bérletet váltani. Minden alkotó tudja, az új mű a nulláról indul, s nem onnan, ahová az előző mű eljutott.

Az előző évekhez képest milyen poétikai irányok elmélyülését látod, és mely elmozdulásokat vettél észre?

H.J.: Úgy érzékelem, a dalköltészet, a némikor nosztalgikus hangulatlíra, ami a kilencvenes években diadalra jutott, most visszaszorulóban van. Ahogyan veszni vagy inkább gyengülni látszik az ironikus tónus is. Az ifjak - gondolok itt például a Telep csoport alkotóira - szinte a komolysággal kérkedve lépnek fel, s láthatóan az iróniával és a felszínes dalverssel szemben határozzák meg magukat. Ez számomra szimpatikus persze, de nem szabad elfelejteni: ez dikció és nem esztétikai minőség. Jó minőségű mű létrejöhet bármely beszédmódban. Változatlanul saját zárt köreit futja a poszt-nagylászlói kötészet, nem véletlen, hogy az ott alkotók legjobbja, Ágh István például egyáltalán nem népi paradigmában gondolkodik. Változatlanul dalolnak az ifjú lányok. Elég egyszerű formákat használva, elég egyértelmű fájdalomüzenetekkel. Aztán az utóbbi évben elszaporodtak a mitológiai figurák a költészetben, valamint az antik auktorok. Be kell vallanom, ezzel vagyok a legnagyobb bajban, mert a műveltségi panelekre támaszkodó költészetet nehezen viselem. A fiataloknál – s talán ez a legérdekesebb, hisz ez tényleg tartalmi kérdés – megjelent az ember ridegebb, neutrálisabb, sokszor a biologikumra építő szemlélete. Ebből még kijöhet valami. Egyébként a mai magyar költészet nagy átlagban, hangsúlyozom: nagy átlagban, nem merész, nem kísérletező, és ritkán vállal kockázatot.

Melyek a számodra legkedvesebb versek, és kik a legfontosabb „felfedezettek”, akikre külön felhívnád a figyelmet?

H.J.: Nem szeretnék névsort felmondani. Közel száz szerző verse szerepel a kötetben. Nem akarom őket utólag osztályozni, s befolyásolni az olvasót, hogy kialakítsa a maga toplistáját. Talán annyit, hogy néhány klasszikus hagyatékból előkerült verse is szerepel a kötetben, többek között Illyés 38-as szerelmes verse, amit érdemes az utolsó év József Attila-verseinek irányából olvasni (hisz azonos a szerelem tárgya), aztán egy Petri-vers 72-ből, valamint az életében sajnos kevéssé becsült Bratka László egy verse. Akkor ez most egy diplomatikus ajánlat.