"a főcsapást mindig a létben keresem" Jánossy Lajos beszélgetése a litera Írogatsz még? sorozatában

Szilágyi Zsófi kérdezte: Mi jelenik meg Tőled a Könyvfesztiválon?

A könyv címe Egymáshoz tartozók. Van benne négy ciklus: Család, Irodalom, Út, Idő. És épp ezekről szólnak a kötetben szereplő kisprózák. 
 

Most már mondható, hogy régóta színpadi szerző is vagy. Ebben mekkora szerepe volt a műfajhoz tartozó szélesebb nyilvánosságnak-sikernek, és mennyi a műfajban Téged megérintő lehetőségeknek?

Mint írót nyilván a színmű mint szöveg érdekel. Viszont nem kapnék feladatot színházaktól, ha a daraboknak nem volna sikerük. 

A darabírásnak - főként a prózaíráshoz képest - melyek az írói gyakorlatodra nézve megragadható sajátos menete?
 
A darabírásnak nincs specifikus menete. Le kell ülni, és csinálni kell. Különbözik a prózától abban, hogy nincs benne leírás, csak dialógus, a szereplőid sorsa, karaktere csak a dialógusokon keresztül tud megmutatkozni. Ha pontatlan vagy a dialógokban, teret engedsz a félreértelmezésnek, és egy egész seregnyi ember (rendező, színészek) várakozik arra, hogy félreérthessen.  Rövidebb, mint egy regény, de hosszabb, mint egy novella, néha mégis előbb meg lehet írni, mint egy novellát, mert a nyitott szerkezet, a szereplők mozgása gyorsan lendületbe hozza az embert. Sokszor lehet észlelni prózai műveknél, hogy az alkotó alig-alig figyelt a nyelv dallamára. Itt nem hagyhatod figyelmen kívül a szöveg akusztikáját. A szereplőket mint szólamokat kell elképzelni, amelyek jó esetben zeneileg is értelmezhető duókat, tercetteket, kvartetteket alkotnak. Nekem a színdarab szerkezetében regény, de dallamát tekintve vers.

A drámáiddal és a prózáiddal is magad mögött hagytál - ez sem ma volt - egy időszakot, amely pszeudo-történelmi regényekkel jellemezhető, és úgy tűnt, egyik főcsapása lesz írói ambícióidnak. Mi volt az oka az akkori "váltásnak"?
 
Soha nem váltok direkt, akaratból, ezért nehéz volna konkrét okokat felsorolni. Történelmi (vagy áltörténelmi) tájakra is véletlen keveredtem. Az a nyelv számomra akkor nagyon elevenen és erőteljesen tudott világot építeni, de aztán lassan leszakadt rólam, túlismertem a nyelvben rejlő utakat, ismert terepen pedig unalmas volt járnom. Ugyanakkor biztos voltak külső okok is. Például, hogy sokan elkezdtek ilyenfajta prózát írni, s engem mindig riaszt, ha valamit mások is csinálnak. Vagy lehettek biológiai okok is: negyven felé közeledtem, s az énem, ami mégiscsak a művek alaprezonőre, olyannyira létközelbe keveredett, hogy nem volt már lehetőségem négyszáz évnyi távolságra lökni magamtól. Ettől még a Dzsigerdilent és a Xanadut nem tekintem alcsapásnak. Bár én a főcsapást mindig a létben keresem, s ahhoz képest minden csak alcsapás.
 
Az önéletrajzi motívumok miként "közlekednek" a könyveidben? Volt, ahol kimondottan feltűnőnek látszottak (A bogyósgyümölcskertész fia pl.), de mintha minduntalan átjárnák, eltávolítottabb formában a szövegeidet. Neked milyen tapasztalataid vannak ezen a terepen?

Az a tapasztalatom, hogy a saját tapasztalatom híján nem tudnék írni, valószínűleg más sem. Bármit lehet használni, amit az agy tájékáról elő tudunk hívni, egyetlen fontos, hogy tárgyszerűen tudjuk kezelni a történeteket. Sok esetben nagyszerű alapanyagok buknak el a privát érintettségen. Épp a napokban láttam egy filmet Charles Bukowskiról, s gondolkodtam például az  alkoholügyön, hogy mért fullad takonyba nagyon sok remek adottságú alkoholista író munkája. Ott van például a Hajnóczy Perzsiája, ami egészen pontos és tárgyszerű felütéssel indul, majd lassan elkezd beszivárogni a szövegbe az önsajnálat és az érzelgősség. Mert érdekes módon az alkohol elsőre elmossa az én sérelmeit, és hoz egy egészen kivételes mély érzékenységet, aztán idővel kiereszti fogságából a privát egót, s ez kezd eluralkodni a szövegeken. Visszakerül az alkotó abba az időbe, amikor még nem tudott distanciát teremteni a mű tárgya és önmaga között. Amúgy a saját életből vett anyag - ami egyébként legalább kettős forrás, mert részben történet, részben érzelmi tónus – át- és átszövődik kívülről érkező elemekkel, s a végén már magam sem tudom, melyik rész az, amelyik közvetlenül kötődik az életemhez, melyiket csentem mások sorsából.
 
Párhuzamosan készülnek-e a művek? Mi az, mik azok a munkák, am/k/iben benne vagy?
 
Látszólag párhuzamosan, de az igazság az, hogy nem tudok egyszerre két dologra koncentrálni, ha egy-egy nagyobb meló közben kell valami mást is csinálnom, kilépek belőle, felfüggesztem egy időre. Húsz évig dolgoztam gyakorlatilag hivatalnoki időbeosztásban, nagyon profi lettem abban, hogy miként lehet egy-egy feladatot időlegesen lezárni, s egy másikra koncentrálni teljes erővel. Most fejezek be egyébként egy drámát Vasárnapi ebéd (polgári színjáték) címmel, aztán egy újabb drámába fogok, amit a Völgyhíd című kisregény nyomán akarok megírni. Ebben talán végre sikerül kipakolnom magamból a kamaszkoromat. Ha már én túléltem a felnőtt társadalom arroganciáját, most megpróbálom megírni azokat, akik ebbe beleroppantak. Közben verseket írok, s néha egy-egy novellát, és persze bérmunkát is végzek, nem is keveset. Hát ennyi.

Hamvai Kornéltól kérdezem:
Amikor eljöttél a Nemzetitől, azt mondtad, ez pont jól jön, mert lesz időd hozzáfogni egy komolyabb prózához. Hogy állsz vele?