A Gézagyerek

A követ kell nézni - mondta a mûvezetô az asszonynak a bolt elôtt, hogy arra a Géza éppen jó lenne. Menjen másnap a fejtôbe, ott elrendeznek mindent, megmutatják neki a helyet meg a munkát. Az asszony alig hitte, vissza is kérdezett, hogy biztosan a Gézáról van-e szó, és tényleg holnap kell-e. Hát persze - bólogatott a mûvezetô. Végre állást kap a gyerek - gondolta az asszony a boltból hazafele -, nem ül egész nap a konyhában a sparhelt mellett, olyan lesz, mintha nem is volna hibás, mert így hívták az ilyeneket: hibás. A Géza hibás - mondták a faluban, nyersen, kicsit vádolva is ezért a Gézát. Mintha okozója lett volna saját nyomorúságának, mindannak a sok-sok hibának, ami a testbe és a fejbe volt belevarrva. Hibás a hibái miatt - gondolták a faluban a parasztok, holott a Géza errôl semmit sem tehetett, inkább az Úr képébe kellett volna vágni: hibás - de erre gyávák voltak a parasztok, rettegték a büntetést. Csak az asszony gondolta, mikor a templomban kulcsra tette a kezét, hogy mit képzel ez az Isten, miért veri ôt ezzel a beteg gyerekkel. Keresztet vetett hirtelen, mert azt mondta, gazember, rá az istenre, hogy gazember. Belül sokszor marta, hogy nem elég ez a beteg fiú, még a lelkiismerete is fúrja a vádaskodás miatt. Ô mindent megtett - gondolta -, biztos ô is rontott valamit - gondolták a parasztok. Hordta a hasában kilenc hónapig - amikor a hasában hordta, akkor rontott valamit - gondolták a parasztok -, melengette - gondolta az asszony -, de az isten az nem figyelt rá, hogy hibátlan szülessen, olyannak, mint mások.
      Most mehet a fejtôbe. Átszaladt a szomszédba és mondta a hírt: dolgozni fog a Géza a fejtôben, úgy, mint mindenki, mint a rendes emberek. A szeme csillogott, akár egy búra nélkül hagyott villanykörte, mert valami súlyt tekertek ki a szívébôl és ezt nem tudta rejtegetni. A szomszédban meg örültek, úgy csináltak: Ez aztán jól összejött most a Gézának - mondták.
      - Jó lesz az a Gézagyereknek - mondta a szomszéd férfi, arcára diadal maszatolódott: a Géza nem az ô gyereke - ezt írta ki diadalmasan az arcbôr. A szomszédok sorsát évek óta észrevétlen rángatta ki az esendôségbôl a Gézagyerek nyomorultsága, pontosan tizenhat éve, mikor a Géza kétéves lett és eldôlt: nem lesz rendes, a Géza hibás lesz. De az asszony olyan mélyen volt sújtva sorsától, hogy ebbôl évrôl év hiába: semmit nem látott.
      Reggel, még sötét volt, mikor indult, döcögô léptekkel végig a Dózsa utcán, a kutyák veszett vonyításba kezdtek, majd kilökték a kerítéseket, rá az utcakôre, ez nekik szokatlan volt, ezt a járást ilyen hajnali idôben még nem ismerték, dobbant a talp, s ahogy a test helyezte innen oda, onnan ide a súlyokat, a válltáska is lendült, nekivágódott a hasnak aztán eltávolodott a levegôben, majd megint visszaütôdött, egy hanyagul megpakolt teherkocsi, olyan volt a Géza, mint amikor a kövér Marisék költöztek. A busznál már ott állt a Herda Lajos meg a Banda Pista, toporogtak, hideg tavaszi reggel volt, várták az indulást, meg hogy a pálinka végigjárja az ereket, facsarjon egyet a gyomorban, aztán átbizsergesse a kezeket meg a lábakat, végül a fejben hatástalanítsa a keserûséget, amit a tegnapi ivásból cipeltek át a mába.
      - Na mi van, Géza - vágták a Gézát vállon, ahogy odaérkezett, a Gézagyerek meg nevetett, nyálas lett a vastag szájszél, s a fogak között elôvillant a húsos nyelv, mintha visszahajlott volna, olyan vastag volt.
      - Dolgozni, dolgozni - mondta bele a Herda meg a Banda képébe és nevetett -, dolgozni.
      A bánya a szomszéd falu határában volt. A fejtéstôl szalag cipelte a tört követ, s vagy kétszáz méterrel arrébb csillékbe töltötte, ezek a csillék hordták az anyagot a vasútállomásra, s ott aztán vagonokba pakolták, hogy a szobi kô elkerüljön az ország minden szegletébe.
      - Mindenütt használják ezt a követ - büszkélkedtek a munkások. - Ebbôl építették az em hetest is - mondta az egyik.
      - Meg a metrót is - mondta a másik.
      - A metrót is? - kérdezett vissza csodálkozva az elôzô.
      - Azt hát, a metrót is - erôsködött a másik -, szóval azt is. Nem hiszed?
      - Mért ne hinném, ha azt is, hát azt is - hangzott a válasz.
      - Mert ha nem hiszed, érted - így az elôbbi és már grabancon ragadta társát -, ne mondd azt nekem, hogy hazudok.
      - Én nem mondtam, csak kérdeztem, hogy azt is-e.
      - De hogy kérdezted? Volt benne valami olyan, hogy én hazudok.
      - Nem, én tényleg nem.
      - Azér', mert azt nagyon nem szeretem, ha valaki anyázik.
      - De én nem anyázok!
      - Már megint nem értelek, már megint azt mondod, hogy én hazudok...
      Így dicsérték a fejtôt esténként a kocsmában, mikor megkövesedett tenyérrel töltötték magukba a söröket.
      A Gézának a szalag fölött, olyan másfél méter magasan volt egy vasállványon szék, olyan mint egy traktorülés, fekete mûbôr, meghasadt oldalából elôtüremkedett a homoksárga szivacs. Ezen kellett neki ülnie és figyelnie, nem keveredik-e fa vagy föld a kövek közé.
      - Érted, Géza - mondta a mûvezetô -, ha valami van, akkor eztet - mutatott a pirosra -, eztet kell megnyomni. A zölddel meg újra tudod indítani.
      A Géza arcára dombocskákat épített a büszkeség, hogy van most neki ez a hely fönt, fölötte a szalagnak, meg még a gombok is.
      - Nagyon komoly munka - mondta este az asszonynak, aztán az asszony a szomszédban, hogy ô rendelkezik fölötte, mikor menjen, mikor meg álljon a szalag.
      A Géza ment minden reggel, aztán délután haza, onnét meg vissza a kocsmába, hogy meghallgassa a Banda Pistát meg a Herda Lajost, akik munka után nem haza mentek, hanem mindjárt a kocsmába, mert nekik nem volt otthon senki anyjuk, csak az asszony, aki már rég nem vetekedett a sörrel sem, meg a borral sem, mert ebben is, abban is évekkel ezelôtt alul maradt. Néha háltak csak velük, egy hónapban egyszer mondjuk, de másnap arra sem emlékeztek. Egyáltalán nem tudták, hogy saját házasságukban még van-e valami olyan dolog, amirôl a kocsmában örökösen beszéltek. Mikor már a gambájuk nekiesett az asztalnak, akkor mondták: pina. A Vizike, ahogy ezt meghallotta, odaingott és egy kisfröccsért hagyta, hogy a köves tenyerek bemarkoljanak a zsíros otthonka alá.
      - Te Géza - mondták a Gézának -, mi lenne, ha befizetnénk a Vizikéhez.
      A Géza zavartan nevetett, hogy ô nem tudja, mit kell csinálni.
      - Majd megmutatja az asszony!
      De a Géza rettegve tiltakozott, hogy ô nem tudja, meg benne nincsen ilyen, amitôl neki kellene, az orvos se engedi és gyógyszert is szed.
      - Mi van, Géza - mondta a Herda Lajos -, hát a pöcsöd nem kövesedett meg a sok kônézéstôl, mibôl vagy te, fából - váltott anyagot -, hogy nem akarsz csinálni semmit...
      A Gézának nevetett az arca, mintha nem is volna más belsô részekkel kapcsolatban, úgy vonódott ide meg oda. Minden este ez volt ott a kocsmában, a Géza nem bántódott meg soha, meleg otthonnak érezte a kocsmai társaságot, a Herda Lajost meg a Banda Pistát, ahol szeretik ôt.
      - Megvolt-e éjjel a Vizike? - kérdezte a Lajos reggel, még a busznál, aztán a Bandával együtt röhögtek, a Géza mit össze fintorog, az egész arca facsarog, vastag nyelve nyálcsomót lök ki a szája szélére. Így mentek röhögve. Géza fél hétkor beült a székbe és nézett, mint egy felügyelô, még evés közben is csak nézett. Harapott a kenyérbôl, aztán a kolbászból egy darabot, és a szemét jártatta a köveken, a szalag rázkódott, mint a kaleidoszkóp, állandóan megváltozott a kövek helyzete, persze ez nem volt színes, ez szürke volt. Szürke kövek a fekete szalagon. Olyan volt már a Géza is ott a székben, mint egy kôdarab, egy nagyobb kô, amit a fejtôk véletlenül otthagytak, nem robbantottak be, mintegy emlékül az utókornak.
      Már egy év is eltelt, végigülte a Géza a nyarat és a telet, de a szalagot egyszer se kellett leállítania, soha nem volt egyetlen fadarab se a kövek között. Semmi nem történt. Az asszony a szomszédban többet nem emlegette a Géza munkáját, hozzászoktak, hogy van. Csak a Gézát bántotta valami, hogy olyan az a feladat, mintha nem is volna feladat. Nézni a köveket. Arra gondolt, ha nem nézte volna egész éven át senki, a kövek akkor is odajutottak volna a csillébe, aztán a pályaudvarra, meg a vagonba és végül mondjuk a metróhoz, vagy az em heteshez. Én nézem - gondolkodott, vastag nyelvével kipuffasztotta a szája szélét -, de nem attól mennek oda, hogy én nézem, és nem attól történik valami, hogy én nézem. Én hiába nézem - mondta most már a Banda Pistának -, attól még nem történik semmi. Mire a Banda Pista azt mondta: De ha egyszer történik, akkor életet is menthetsz. Mondjuk az egyik munkás megsebesül, például.
      - Olyan vagy mint egy Isten - vágta vállon Herda Lajos, aztán elkezdte magyarázni, hogy van a kô lent a szalagon, ahogyan az emberek vannak a földön, és ül ott fölötte a Géza, ahogyan az Isten ül az égben, hogy tulajdonképpen ô, a Géza ott a kövek istene.
      Hiába magyarázott a Banda is, meg a Herda is, semmi nem gyôzte meg a Gézát. A kövek istene napról napra rosszabb kedvvel gubbasztott a fekete szalag fölött másfél méterre a vasemelvényen.
      A dolgot tulajdonképpen a Banda Lajos találta ki, de a véletlen is közrejátszott. Egyik nap a robbantáskor hatalmas kóbor kutya került a kôkupacok alá. Mondta a Banda, hogy most itt van a Géza föladata, s mintha már régen alaposan átbeszélték volna, elôboncolták a kutyatetemet a kôrakás alól, megnyúzták és véres darabjait ráhányták a szalagra. Kiabálni kezdett akkor a Banda, hogy jaj, Herda Lajos, jaj édes komám, mi lett veled, mi lett belôled?!
      Amikor a hang, éppen akkor érkeztek a véres kövek, meg a húsdarabok a Géza elé, és a kövek istenén végigszántott a rettenet. Látta a Herda Lajos darabjait maga elôtt. Az egész ember szét volt szerelve apró részekre, olyan kicsikre, amit még az Isten se tud összerakni, ha jön a föltámadás. Nem lesz annyi idô, hogy ebbôl a cafatolt halomból, akár egy játékos angyal embert szerkesszen. A Géza ujja, mintha görcs rántotta volna, megnyomta akkor a piros gombot, egy évre rá, hogy a gombok mellé ült, elôször. A gépezet leállt, a Banda Pista meg rohant veszékelve, hogy jaj, Lajos, mért veled és mi lett belôled, jaj hogy mondom ezt el a Mariskának. Összeszaladt mindenki, Géza állt ott az emelvényen rendesen kôvé válva a rémülettôl. A mûvezetô megmarkolta a vállát: Menj most haza, fiam, nem kell kivárnod a mûszak végét, pihenj egy napot.
      A Géza állt ott mozdulatlan a Banda Pista kiabálásában, a Kovács Lajos darabjai elôtt, a száján remegett a nyálhab: Nem én - mondta -, én megállítottam mingyárt...
      - Nem te - mondta a mûvezetô -, te rendesen végezted a dolgodat, na menj haza.
      - Hogy lett így darabolva - mondta dadogva Géza -, mint vágáskor a disznó, úgy széjjel... - és elindult kônehéz léptekkel haza, ahogy tanácsolták.
      Otthon az asszony csodálkozott, hogy ennyire hamar jött haza a gyerek. Milyen korán jött ma - gondolta. Korán jöttél - mondta a Gézagyereknek. A Géza meg rémült hangon mondani kezdte, hogy a Herda Lajost a robbanás - gondolom az - mondta - miszlikbe tépte, mintha nem is a kôbe dugták volna az ekrazitot, hanem egyenesen a Lajosnak a hasába, úgy szétvágta. Az asszony nem szólt csak rémüldözött, akár a Géza, úgy, aztán a Géza ledôlt a sezlonra - mondta az asszony is neki, hogy aludjon pár órát, aludja ki az ijedtséget -, és néhány órát aludt, a rémület taszította ebbe a pihenôbe.
      Álmok járták át a pihenését, véres cafatok úsztak a megfáradt agy térségeiben, aztán a Lajos feltûnt egészben is, de csak fényképen, egy régi fényképen, meg az asszony, a Lajos felesége, aki most hallja meg a hírt és a szívéhez nyúl a fájdalomtól, meg felsikolt és zokog, nem emlékszik már erre a gazemberre, aki az ura volt, csak arra, akit régen szeretett, arra a kettô vagy három évre, amikor mindenben együtt voltak, s a közte lévô tizenöt, mintha nem is lett volna. Azt a Herda Lajost siratta, aki tizenöt éve meghalt, s errôl, aki most cafatolódott össze, nem is gondolt.
      Zsíros izzadságban ébredt, a tarkóján összeragacsolódott a haj és a háta teljesen áthûlt a vizességtôl. Az asszony kint volt, a disznókat etette, mikor a Géza elindult az utcaajtó felé. Látta, hogy megy kifelé: Minek mész el? - kiáltott. De a Géza nem válaszolt, lomha nagy teste kifordult az utcára.
      A gyerek meg azt hitte - mondta a Herda Lajos a kocsmában -, hogy én vagyok - és röhögött, mikor kinyílt az ajtó és belépett a gyerek, a Gézagyerek, és ott volt szemben a darabolt emberrel, aki rendesen beszélt és úgy volt éppen, mint máskor. A Géza nem tudott mondani semmit, nézte az embert egészben, hogy ott van most egészben. A fejében minden kuszán körözött, kövek meg cafatok és az egész ember. Állt fél percig talán, a kocsmában mindenki ôt bámulta, ahogyan ô most a Lajost bámulta, aztán hirtelen visszalépett, mintha megrémült volna attól, hogy kilép a valóságból, mindabból, ami neki igazából van, és bejut egy olyan világba, ami nincsen. Az ajtóból visszahôkölt, el az egészlajostól vissza a darabolthoz. Nem hallotta a nevetést a kocsmából, ment haza és leült a sparhelt mellé, a konyhában, szótlan ült ott és nézte a fekete-szürke kockás konyhakövet, hol a feketén úsztak a szürkék, hol a szürkéken a feketék, neki ott kô kövön maradt a konyhában.
      Így utazik azóta a Gézagyerek körül a konyhakô mindennap. Néha az asszony is, ráhajít egy hasáb fát a halkuló tûzre és leül szemben a gyerekkel, és nézi, ahogyan a Géza nézi a követ, az egymáson rázkódó kockákat.

A novella szerepel A Gézagyerek című drámakötetben is.