A gyerek Részlet a regényből

A gyerek egy belvárosi gimnáziumba került, a Kecskeméti utca közelében, mert ilyen volt a főváros, hogy tele volt vidéki utcákkal, amely rendelkezett kollégiummal is. Igaz, nem volt messze a falu, ahol laktak, a szülők mégsem akarták, hogy a gyerek, akár az apa, bejáró legyen. Otthon megbeszélték, hogy az nem lenne jó ennek a gyereknek, hisz az apa ugyan hozzászokott, mert hozzá kellett szoknia, nem adhatta fel a lakhatást, amit az asszony apjától kapott, a kertet meg a házat, meg végül meg is szerette a vonatot, ahol már munka előtt összetalálkozott a munkatársakkal, akik szintén vidékről jártak be, csak nem pont abból a faluból, ahonnét az apa, és előkerült mindig egy kis hazai, s az olyan jó idő volt a napból, amikor az üres gyomorba belegördült a pálinka, és megcsavarta a beleket, s fájdalom karcolta meg belülről a hasfalat. Azok számára, akik nem élték át ezt az élményt, nem volt részük az ingázásban, furcsának tűnhet, de a munkáscsapat midennap várta már ezt a fájdalmat, és közülük senki nem kötötte ezt később se össze azzal a betegséggel, például a gyomorrákkal, ami sokuk számára halálos volt, vagy ha nem az, hát biztosan az lett az áttét, mert mire észrevették, vagy egyáltalán elmentek orvoshoz, először ugye a hülye körzetihez, aki semmit nem tudott, a parasztok szerint pénzért vette a diplomát, mindenre kalmopirint meg algopirint írt fel, s ha nem javult a beteg, akkor utalta be Vácra, így a betegség észlelése és az orvos, s aztán a kórház között néha fél év is eltelt, s nincs az a rák, amelyik fél év alatt nem szed össze magának néhány áttétet, például a nyirokmirigyekre vagy valamelyik belső szervre. A lényeg, hogy ott a vonaton erre senki nem gondolt, hanem szerette azt a fájást, ahogy az apa is. De a szülők nem akarták a gyereknek ezt az utat, mert ez mégis napi három óra plusz… Igaz, a vonaton nem csak inni, hanem olvasni is lehet, meg a buszon is, de akkor sem jó. És még arra is gondoltak, hogy jót fog tenni a gyereknek, ha hozzá hasonló más gyerekekkel lesz együtt, akik szintén feltehetőleg tudósok akarnak lenni, azért kerültek a belvárosi gimnáziumba. És az is fontos, hogy állandó szakszerű felügyelet alatt vannak. Tanárok óvják őket nehogy elkallódjanak, akik a nevelési feladatok mellett intellektuálisan is partnerei tudnak lenni egy-egy ilyen kis tehetségnek, nem úgy, mint az apa meg az anya, akik inkább csak örülni tudtak a gyerek tudásának, de azt bővíteni vagy akárcsak hozzászólni, hogy így vagy úgy helyes-e, amit gondol, hogy például tényleg egyistenhit volt-e az egyiptomi birodalomban, amikor Echnaton trónra került, és hogy azt Mózes súgta-e a fáraónak vagy a fáraó Mózesnek – nem voltak képesek.

A kollégium valóban tárháza volt az új élethelyzeteknek és ismeretségeknek. Mindjárt a felsőbb éves tanulók, akik példaképek is voltak, s egyben félelmetes agresszorok, és minden alkalmat megragadtak, hogy az elsőéveseket sajátos katonai módszerekkel szoktassák hozzá a kollégiumi rendhez, melynek lényege, hogy az elsősök tulajdonképpen szolgái lesznek a negyedikeseknek, de ennek fejében, amikor majd ők is negyedikesek lesznek, szolgáikká tehetik az elsősöket. Nagyon kedvelték az úgynevezett csillagrúgatást, aminek az volt a lényege, hogy az alvó elsőéves lábujjai közé papírcsíkot fűztek és meggyújtották, az álmából felriadó tanuló veszettül rugdalózott, hisz égett a lába, a felsőévesek pedig röhögtek, ezen az egyébként, ha nem tudnánk, hogy az eleven hús ég ott, tényleg komikus rugdalódzáson. Ez a szórakozás azoknál a tanulóknál sikerült a legjobban, akik annyira mélyen aludtak, hogy nem rögvest ugrottak fel, s így volt ideje a bőrnek megpörkölődnie, aztán felébredve sem tudták lokalizálni, honnét ered a hasító fájdalom, további teret engedve ezzel a tűznek. Ekként a felsőbb évesek, s néhányan az alsóbb évesek közül, akik kedvében jártak örökösen a nagyobbaknak, s ezért be voltak eresztve a szórakozásba, szóval a kis kompánia egész hosszan mulathatott. A nevelő tanárok is elfogadták ezt a rendszert, sőt áttételesen még védelmezték is, elkerülték azt a folyosószakaszt, ahol hallható volt ez a szenvedés, az elsősök keserves kiáltozása, hogy a kurva életbe, ez fáj. A tanárok engedték, mert így kevesebbszer kellett nekik büntetést kiszabniuk, elég volt csak a negyedikeseknek sugallni, hogy kit kéne megrendszabályozni, s akkor azok ezt végrehajtották.

A gyerek az iskolában megismerkedett budapesti lakosokkal is, hisz az osztálytársak többsége ilyen volt. Egyszer egy tanár mesélte el neki, hogy tulajdonképpen nem a jó tanulmányai miatt van itt, hanem mert van egy rendelet, hogy az ilyen elit iskolákba, mint konkrétan az, ahová jár, is kell járatni egyszerűbb származású gyerekeket, s ezért van ott az osztályonként hat kollégista, ami így majdnem húsz százalék. Kötelező ezeket a gyerekeket, akik közé a gyerek is tartozott, felvenni, központi utasításra, meg a fejlődés miatt amúgy is kellenek még egyetemi végzettségűek, nem elég, ha csak azoknak lesz diplomájuk, akiknek a szülei is diplomások voltak. S nekik tanároknak is jó így, mert a vidékiek örülnek, hogy itt tanulhatnak, s nem mernek a tanári akarattal szembeszegülni, ennek eredményeként pedig az egész osztály magatartási átlaga megjavul.

A gyerek, ahogy a tanár már beígérte, mert beszélt arról is, amit a gyerek nem idézett fel egyszerre a húszszázalékos kötelezőséggel, de épp akkor mondta a tanár, hogy a diplomás szülők szívesen meghívják ezeket a vidéki gyerekeket vendégségbe. Szóval a gyerek eljárt ezekhez a pestiekhez, mert valahogy, ahogy a tanár is magyarázta, hisz neki volt tapasztalata, a gyerek már sokadik évfolyam volt itt a kollégiumban, a pesti családok is úgy érezték, hogy ezt a bizonyos százalékot nekik is érvényesíteniük kell, hogy ilyen módon közel kerülhetnek az egyszerű emberekhez, az egyszerű emberek gyerekein keresztül, és senki nem mondhatja róluk, ezekről a sokszor magas beosztású budapestiekről, hogy nem elég demokratikus gondolkodásúak, nem szeretik, esetleg megvetik a vidéki lakosságot, a parasztokat vagy netán a cigányokat. Minden ember ember – ezt vallották, s néha a munkahelyükön is elmesélték, hogy ott volt náluk a gyerekük vidéki barátja. Hát, ezek a vidéki gyerekek még nagyon jólneveltek, tisztelettudóak, nem olyanok, mint az ő gyerekeik, akiket a szabadelvű nevelés végérvényesen lerontott, ezektől a vidéki gyerekektől még az ő fiuk is tanulhat tisztességet, mesélték, mert nem vették észre, hogy ezek a vidéki gyerekek, csak mert nem tudják, hogyan kell megszólalni, azért hallgatnak, mert nem tudják, kit lehet tegezni és kit magázni, azért hallgatnak. S ha ezt tudnák, akkor a szavaikkal vagy egy géppisztollyal, ha az is kéznél lenne, véget vetnének egy-egy családi ebédnek, amikor a rokonság eldicsekszik azzal, hogy mennyire tehetségesek a gyerekeik, a közeli és távolabbi rokonok, hogy mennyire jól megy mindenkinek az élete. Annyit járnak külföldre, hogy nem fér bele a sok út a naptárba, és most cserélik a balatoni nyaralót egy nagyobbra, vagy lehet, hogy nem is cserélik, hanem megtartják a régit is, jól jön majd a gyerekeknek.

A gyerek az egyik ilyen családnál, mikor délutánra és nem ebédre volt hívva, ismerte meg például a melegszendvicset. Amiben nem csak az volt újdonság, amilyen volt, hanem az is, hogy nem a társa édesanyja, hanem az apja készítette el. Finom volt a belül olvadt, fölül pirult sajt, a ropogós kenyér, nagyon ízlett a gyereknek, s arra gondolt, ha majd ő is tudós lesz, akkor ideköltözik egy ehhez hasonló lakásba, és reggeltől estig melegszendvicset eszik. Készít a gyerekei barátainak is, főként a vidéki barátoknak, akik annyira örülnek, ahogyan ő is örült, mikor megroppan a trappista a foguk alatt, hadd egyenek, a fejlődésben lévő szervezet nagyon igényli a tartalmas táplálékot. És ez tartalmas volt, nem sajnálta róla a sajtot, ahogy a gyerek haverjának az apja sem sajnálta.

Késve érkezett vissza a kollégiumba, megrovásban részesítették.

Hétvégén várták a szülők, hogy hazamenjen, és ez meg is történt havonta kétszer. Az otthon töltött napokon, ahogyan gyerekkorában is, nem kellett semmit csinálnia. Az apa nem gondolta, hogy a gyereket is kiviszi a földekre, hogy hamarébb kész legyen a kukoricakapálás. A gyerektől ezt nem lehet elvárni, mert ez a gyerek ugye másra van szánva. A hosszú nyári szünidő alatt sem segített a szülőknek, ha akart volna, talán akkor el is küldték volna. Az anya vagy az apa kiáltott volna a kukoricaföld közepéről, mikor feltűnik a gyerek a rosszabb kapával, amit talált az udvarban, hogy megy segíteni a szülőknek, mégiscsak gyorsabb így, az apa vagy az anya, néha egyszerre mindkettő elkiáltotta volna magát, ha a gyerekben felvetődött volna a segítség gondolata, nehogy már ezzel töltsd az idődet, az neked drágább, mint a földtúrás és a szülők ezt követően megvetően beszéltek a munkáról, ami az ő feladatuk volt az életben, s fellélegeztek, hogy a gyermeküknek ezt már nem kell csinálnia, hogy ezért a sok fáradalomért az lesz a kárpótlás.

A gyerek olvasott, egész nyarakat átolvasott, hatalmas, vastag, főként történelmi és filozófiai tárgyú könyveket, amit tartani is erőt igényelt, nemhogy befogadni a tartalmát. Az osztályban többen tervezték, hogy történelem szakra mennek, ez késztette arra, hogy filozófiával foglalkozzon. Gondolta, az mégiscsak nagyobb szám, mint egynek lenni a négy fiú közül, akik szintén történelem szakra készülnek. Az osztályba is behordta magával a vastag könyveket, mindenki csak azt látta, hogy például Hegel történelemfilozófiai írásai. Sokan csodálták is ezt a fiút az osztályból, hogy egy ilyen nehezen érthető könyvet végig tud olvasni, ami tele van értelmezhetetlen mondatokkal. Az egyik lány beleolvasott szünetben, és azt látja a 217. oldalon, hogy ezzel kezdődik egy bekezdés, hogy mivel a kristály, ez a nyugalmas cél, azért a mozgás más valami, mint a kristály célja, tehát a cél még nincs mint idő, és megkérdezte a gyereket, hogy te ezt érted, mire a gyerek kapásból azt felelte, hogy ez egy könnyen érthető mondat ebben a könyvben, mert ezenkívül van számos olyan, ami az ő számára is nehezen érthető. A lány persze nem szeretett bele ettől a gyerekbe, amire a gyerek titkon számított, hanem hülyének tartotta, hogy ilyennel cseszi el a gimnáziumi éveket, a gyerek pedig nem értette, hogy mit kellett volna mondania, hogy a lány ne forduljon el tőle a padtársa felé, aki egy kövérkés lány volt, és ne olvassa fel újra hangosan ezt a mondatot, hogy ezzel a lánnyal, aki különben a rosszabb tanulók közé számított, s a gyereknek egyáltalán nem tetszett, mert testesnek tartotta, s ő csak a makulátlan küllemű lányokat szerette, amilyen a mondatot felolvasó lány is volt, nem tudta, hogy mit kellett volna mondania, hogy ne röhögjenek rajta, hogy ne villantsák össze a szemüket a gyerek számára szeretnivaló és nem szeretnivaló lány, hogy mennyire hülye ez a gyerek.

Amikor elmentek hozzájuk látogatóba azok az osztálytársak, akik szemben a hangosan Hegel-mondatot olvasó lánnyal sokra tartották a gyereket, a gyerek anyja kitett magáért. Négyfogásos ebédet csinált, amiből két fogás főétel volt, és egy fogásnak volt tekintve a négyfajta sütemény, amiből ott volt például a zserbó, ezt önmagában is fél nap elkészíteni, a mézes lapokat kisütni és a csokoládémázat kikeverni, s a budapesti barátok tényleg jóllakhattak, annyit ettek, amennyit otthon soha, mert az ő anyjuk az olyan volt, hogy inkább a munka, és nehogy már elvárja tőle a család, hogy ebéd. Reggel magára kente a festéket, és irány a munkahely. A gyerek meg eszik a menzán, jó az neki, meg korszerű dolog, hogy így meg van szervezve, hogy a társadalom nem kényszeríti a nőket, különösképpen a budapesti és diplomával rendelkező nőket, akiknek a képzése rendkívül sokba került a társadalomnak, szóval nem kényszeríti, hogy az ilyen értékes munkaerőnek a gázsparhelt előtt kelljen állnia napi két órát, hanem megszervezi ezt a problémát, s este meg ott van a hideg. Ha a férfi esetleg háborgott, hogy mégiscsak lehetne valamit, vagy legalább a mosogatás, akkor a nő azt mondta, hogy te ugyanúgy megteheted, vagy a gyerek, az sem kicsi már, és mért volna a férfi ideje értékesebb, s amikor a férfi a nemi különbségre tett célzást, a nő végérvényesen kifakadt, hogy ő nem cseléd, akkor mást kellett volna feleségül vennie, aki főzni tud, de buta, mint egy tök, és el van attól ájulva, hogy a férfi egy szar egyetemen tanársegéd, s néha meghívják külföldi konferenciákra, persze csak a keleti blokk államaiba, legtöbbször ott sem a fővárosba, de ő nem ilyen, az ő képességei hasonlóan jók, mint a férfié, sőt jobbak. Amikor a férfi azt gondolta, hogy most kéne felpofozni ezt a rohadék rikácsoló banyát, aki az ágyban is háromból kettőször beint neki, és állandóan családi körben akarja átélni a feminista forradalmat, nem tehetett semmit, mert a nő mintha megérezte volna, rögtön a családon belüli erőszakról kezdett beszélni, hogy tudja, hogy a férfi erősebb, és ez az egyetlen eszköz, amivel a hatalmát biztosíthatná, de reméli, arra a szintre nem süllyed. A férfi valóban nem süllyedt arra a szintre, beleharapott a párizsiba, és hallgatta azt a zörgő hangot, ahogy a fogak pépesítik a vacsorát, s ahogy a nyál testmeleggé hevíti a hideg ételt.

A gyerekek nem ettek ilyen kiadós ebédeket, legfeljebb néha, amikor a nagymamák bedobták magukat, akkor, vagy ha itt volt Amerikából egy disszidált rokon, aki a tengerentúli jó sorsát bizonyítandó meghívta őket a Gellértbe. A rántott hús is ízlett nekik, meg a sült kacsa is. Jól ki voltak éhezve, mondta a gyereknek az asszony, olyan jó volt nézni, mennyire ízlik nekik. A gyerek nem szólt semmit. Épp most ért vissza a busztól. Kikísérte a telihasú haverjait, akik arról beszéltek, hogy mennyire nehéz lehet ennek a fiúnak innét, egy ilyen háttérből a Hegelt olvasni. Hogy marha nehéz, és nagyon lent vannak neki a szülei, s hogy a gyerek mekkorát emelkedett ehhez képest a Hegellel. A gyerek nem értette, miről van szó. Ő ugyan gondolta, hogy ez nem olyan, mint egy városi környezet, de nem gondolta, hogy ennyire lent van. Hogy ennyire látványosan alul. S épp ezen gondolkodott, amikor az asszony dicsérte neki a társait. Fájt neki akkor valami, de nem tudta az asszonyt, aki az anyja volt és örült, hogy két napot rászánhatott erre az ebédre, szeretni, mert mégiscsak vétkesnek érezte őt abban, hogy ő innét származik.