A nevemre veszlekMóricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig c. regényéről

Az adaptálásra mindig úgy gondoltam, mit apák az örökbefogadott gyermekre, hogy jó-jó az én nevemen van, meg nem is rossz gyerek, de mégsem az én vérem. Hogy van ez a múzsa, akit úgy képzelek el, mint Varga Miklós az Európa című számban a vén Európát, a gyönyörű nőt, hogy szex előtt hányni kell egyet. Szóval van ez a múzsa, s az ember legyőzi az undorát, ráveti magát, mint orosz katona az anyacsavarra, s végez vele, ahogy egy domináns hímnek végeznie kell, ám a rohadék nem esik teherbe. Nyomja bele a taknyot hónapokon át, de semmi. Az ő faja fenntartások nélkül elbukja a darwini projektet. Szóval meddőnek mondható a kapcsolat. De nem adja fel. Utódot akar, ha törik, ha szakad. Először a nő lesz átadva a nőjavító iparosoknak, hát persze, ezen a téren még trónol a hím. Jön a méhnyak átfújás, nem kis fájdalom, meg a különböző hormonkezelések, aminek révén állandósul a rossz közérzet, bár nem lehet eldönteni, mindez a gyermektelenség vagy a gyógyszer miatt van-e. A sikertelen tébétámogatott kezelések után bejönnek a képbe a természetgyógyászok, akupunktúra, aloevera, alfaállapot, aztán egy felvidéki néni is előkerül, aki kicsit töri ugyan a magyart, de a keze aranyat ér, tele van energiával, még a nyolcvanéves férjét is nemzőképessé tette, legalábbis a szomszéd csaj a nyakába varrt egy apasági pert, de esetükben ez a néni sem hozott eredményt. Végül nem lehetett elkerülni a faszit is megvizsgálják, s kiderül, hogy a kollégával is gondok vannak, vagy csak a kollégával vannak gondok, hisz másféldecinyi anyagban sincs egy eleven fickándozó terméksejt.
Szóval ők a gyermektelenek. Mindent elkövetnek, de szerelmüknek nincs gyümölcse. Meddők. Bár nem egyformán. Azokból, akiknél a múzsa miatt marad el a teher, a véneurópa miatt, akinek úgy megcsontosodott a méhe, hogy ütvefúróval sem lehetne ott megtapasztani egy hímivarsejtet, azokból lesznek a kocsmai mesemondók, akik örökösen arról regélnek, ha lenne gyermekük, milyen gondosan nevelgetnék, mennyit tennének érte, hogy színesebb legyen az életük, mint az övéké volt. Ők valójában igazi művészek, mint Krúdynál oly sokan, csak addig nem jutnak el, hogy a kocsmaasztaltól elszakítsák az évről évre hosszabb, zavarosabb, s a haverok számára is egyre unalmasabb történetet. A sokéves takonyszerűen szétfolyó, nyálszerűen szétfrecsegő anyagot végül a májzsugor rántja össze. S még a sír mellett is elhangzik az a sokat hallott mondat, hogy pedig milyen tehetséges volt.
A másik fajtánál, ahol a múzsa szülne ugyan, de a krapekból körömhegynyi élet sem jön elő, na, ők azok, gondoltam, akik adaptálnak, mert nekik nincs semmi a tarsolyban, ők nyúlnak a nagy, a klasszikus szexidolok anyagához, belebarmolnak és letompítják a maguk szintjére. Úgy gondoltam, szemben az előző csapattal, ők jómódúak, a szakma mágnásai, hisz megbízható munkások, időre szállítanak, ráadásul épp azt, amit kell, a belső psziché, a művészi mélylélektan nem kavar a műbe zavaró elemeket. Őket alkalmazzák a tévécsatornák, a népszerű színházak. A filmipar rájuk épít, s néha még a reklámterepen is feltűnnek. Évről évre jobb kocsikkal, és korban tőlük egyre távolabb eső babákkal mutatkoznak. Tudnak viselkedni, bármilyen társaságba asszimilálhatók, szellemesek, és kedvesek, több nyelven is, s ha kell, meg tudnak mozdítani néhány művészies kelléket (kalap, sál). Szóval van különcség is bennük, bár épp csak annyi, amennyit még érdekesnek tart a társaság, de nem zavaró. Nem isznak, de valaha ittak, legalábbis azt állítják, vannak történeteik a múltról, nem túl nagy a személyiségzavaruk, mondhatni nincs is, de pszichológushoz jártnak, s antidepresszánst szednek, néha vegák, máskor meg épp pacalt zabálnak két kanállal, mert ők lehetnek ennyire természetesek is, ismerik a borokat és tudnak síelni. Szóval valahogy így. A bankszámlájukat minden nap kétszer ellenőrzik, de ez az egyre növekvő szám sem feledteti velük a meddőséget. Ők, szemben a kocsmai mesemondókkal, jól ápoltan hullanak a sírba. Ha valaki megnézi a tetemüket, nem is érti, hogy halhatott meg, olyan, mintha élne.
Valahogy így képzeltem el az adaptálók csapatát, s talán ezzel a kicsit rosszindulatú elképzeléssel élem le az életem, ha nem kapom meg az első ilyen munkát. Hát igen. Szeret az ember ujjal mutogatni, amíg másokra lehet. De ha ő is belekeveredik a buliba, az érintettsége szerint rögtön átrendezi a világot. Vagy nem volt igaz a korábbi kép? Hogy is van ez? Kinek a műve a prózából adaptált dráma? Hol vagyok én ebben? Benne vagyok? Vagy csak a szakmai tudás van benne? A téma apropó arra, hogy megírjam, amit amúgy is akarok, vagy pusztán megélhetésből egy másik műfaj kellékei közé állítom az ismert művet?
Három ilyen munkám volt, de csak kettőről fogok részletesebben írni, hisz Barrie Péter Pánja bábszínháznak készült, s a maga módján specifikus, inkább a bábozáshoz köthető problémákat vetett fel, ezért ezt most mellőzöm. A következő munkát a debreceni színháztól kaptam 2006-ban. Móricz Légy jó mindhalálig című regényéből kellett színpadi változatot írnom. Egy olyan műből, ami a színházi és filmes adaptációk sorát élte meg, az első színházi változatot maga a szerző követte el, megnyitva ezzel a regény félreértelmezésének terét.
Mindenkinek van valami élménye, valami ebből a kínálatból biztos elérte, minimum a film, amit egy esős vasárnap délután a magyar kultúra ápolása céljából, bár valójában pénztakarékosság miatt, adott le például a Duna tévé, vagy az mtv2, szóval minimum annyira mindenki emlékszik, hogy Nyilas Misivel jól kicseszett a felnőtt társadalom, hogy marhára sajnálni kell, de annyira, hogy könnytől legyen latyakos a szemünk. Az első feladat tehát, hogy áttörjem a műre rárakódott értelmezések falát, a mű kapcsán belém és rám csontosodott kliséket, s hozzáférjek az eredeti anyaghoz, megértsem az eredeti írói szándékot, az elemi művészi akaratot, ami szerzőnket a megírásra késztette. Zacskószám dobáltam ki a könnyes érzelmeket, s hamarosan azon kaptam magam, hogy már nem csak a külső rárakódásokat bontom le az anyagról, hanem magát a művet is építem lefelé. Lepucolom a szöveget, hajigálom ki az írói kellékeket, jelzők, leírások, ideológiai ballasztok (például országvesztés, hisz 20-ban íródott a könyv) repülnek szerteszét, mintha szénakazlat dúlnék fel egy tűért. A keresésnek áldozatául esik a cselekmény, aztán a struktúra, az egész műszerűség, hisz a mű előtti időbe akarok jutni, annak a pillanatnak a közelébe, amikor az első mondat a papírra készülődött. Megtudni, mit akart az a régi ember?
Hogy odajutottam-e? Lehet-e egyáltalán odajutni, kérdezheti bárki, s ha azt merem állítani igen, akkor milyen az az ott? Hoztam-e onnét valamit magammal, ami bizonyítja, én tényleg ott jártam? Most pironkodhatok, hisz nincs bizonyíték, nincs leírás az ottról, mert az a pillanat, az az alkotást elindító akarat soha nem definiálható, nem nevezhető meg egy mondattal, nem rajzolható meg sem a teste, sem a lelke, mert a teste és a lelke mindig maga a mű. Hogy ott voltam, én is csak egyetlen bizonyítékot tudok felmutatni: a színpadra alkalmazott szöveget.
Persze az emberen nem látszik munka közben, hogy na, most épp Móricz akaratához közeledik. A családban, ha látják, nem nézik hülyének, vagy parapszichológusnak, aki halottak lelkében vájkál. A család csak azt látja, ez az ember olvas. Hosszan, órákon, napokon át olvassa a könyvet. Lassan, aprólékosan, hisz közben elemzi a részeket, értelmezi a jeleneteket, így próbálja az indulatgyökereket meglelni, s ezeknek az indulatoknak a hasonmását önmagában. Azt rögvest észleli, hogy Nyilas Misi szokványos érzelgős, netán moralizálgatós értelmezése nem felel meg a regénynek. A könyv erősen realista, s ekként a jellemrajz is összetett és – ha tetszik – néhol a kedvenc kis hőssel szemben is kegyetlen. Maga Móricz is élen jár saját munkáinak lebutításában, mikor drámaátiratokat komponál a híres regények alapján. Olyan morális és érzelmi terhekkel rakja meg a dialógusokat, amiket az alapszövegekben soha nem engedne meg magának.­­* A regénybeli Misi jellemében az akarnokság, a nagyravágyás, a gőg némiképp alapja a kudarcoknak, csalódásoknak. Ettől még nem lesz kevésbé gonosz Török Feri cselekedete, ettől még nem lesz kevésbé szívet szaggató az Orczy gazdagéknál tett látogatás, vagy a számtalan iskolai megaláztatás. A történet épp így, hogy egy erős egyéniséget látunk, aki tehetséges, aki valaki akar lenni, épp így, a valóságos érzelmek és indulatok, a Misi számára fájdalmat okozó események belső indokoltságának megjelenítésével válik igazán megrázóvá. Épp így tudunk az érzés szimulációja helyett a klasszikus értelemben vett megrendüléshez jutni.
Az eredeti írói szándék alapján felvázolt cselekmény- és jelenetsor ismeretében indulhat el a konkrét munka: kiiktatni a felesleges szereplőket, a cselekmény értelmetlen oldalvágásait, a logikátlanságokat, majd pedig dialógusokban felvázolni a történetet, s a jellemeket. E folyamat során szembesül az ember azzal, hogy a próza mondatai, nem alkalmazhatók a színpadi szövegben. Még ott sem ahol párbeszédben vannak. Ekként az eredeti mű nem nyújt támaszt, ha elakadunk. El kell fogadnunk, hogy a prózamondat akusztikailag nem úgy működik, ahogy egy színpadi mondat. A móriczi mondatokat (s valószínűleg más prózaíró mondatait sem) nem lehet színész szájába adni, mert időnként túl bonyolultak, időnként esetlenek, s főképp, mert kimondva nincs színpadi lendületük és ritmusuk, nem vagy csak nehezen illeszthetők abba a zenébe, amit a dialógusok szólamai rajzolnak ki, hiszen nem is volt feladatuk efféle zeneműben szerepelni. S talán a színpadon, mivel hangzó és bármilyen archiváló jelmezek, díszletek legyenek is, ma elhangzó szövegekről van szó, a színpadon gyorsabban öregszik a nyelv. Még véletlen sem lehet követni a regény itt-ott népieskedő nyelvét („Óvasta odaki a nevit.”), mert abban a pillanatban megszüntetem a mű jelenvalóságát, hogy az aktuális néző aktuális történetéhez kapcsolódjon. A készülő darabban, melyben, elhatározásom szerint követem az eredeti mű szándékát, nem törekedhetek arra, hogy megőrizzem a regény mondatait, lehet, egy mondat nem sok, annyi sem maradhat Móricztól. Könnyen lehet, hogy még a szállóigévé vált kulcsmondatot („Nem leszek többé debreceni diák!”) is meg kell bontani ahhoz, hogy életre leljen az életet adó deszkákon. Most mondhatja valaki, hogy miféle nagyképűség ez tőlem, hogy semmit nem becsülök a nagy mester munkájából, holott én épp az ellenkezőjét éltem meg. Úgy éreztem, nem dramaturg vagyok, aki számára szakmai anyag a szöveg, s a dramatizálás egy épp aktuális feladat. Úgy éreztem, felelősséggel tartozok a régi pályatárs munkájáért, hogy nem szabad engednem, hogy az eredeti mű által képviselt művészi energiák elvesszenek, hogy még annak árán is, hogy nem Móricz-szöveg lesz ott, meg kell őrizzem Móriczot. Mikor véglegesítettem, úgy éreztem, olyan anyag született, ami minden ízében az enyém, s minden ízében megfelel a Légy jó mindhalálignak. Ha lesz újra drámakötetem, bizonyára beleteszem, s nem fogom magam hullarablónak érezni, akinek semmi se drága csakhogy egy kis vagyonkához jusson.
Kicsit más problémákat vetett fel Valerij Brjuszov Tüzes angyal című regényének filmes adaptálása, hisz itt nincsenek olyan külső értelmezések, amikkel meg kell az adaptálónak birkóznia.* Ehelyett maga a szerző épít falakat a művészi akarat és a mű tárgya közé.
A könyv a 16. században játszódik, s egy mély, de sokszor beteges, hisztériától és misztikumtól áthatott szerelem történetét írja le. Érezhető, olvasva a könyvet, hogy a szerző eleven szerelmi fájdalmat bújtat a múlt köntösébe. Vajon miért e bújócska? Talán a valahai orosz nem akarta, hogy például a felesége megtudja, hogy volt egy titkos kapcsolata, ami megrengette az életét, s az asszony észre se vette, de veszélybe sodorta a házasságukat is, majd végül, mint a legtöbb nagy szerelem, elporladt a polgári értékrend oltárán. Vagy egyszerűen ő maga nem tudott szembesülni direktben ezzel a történettel, mert túlzottan közel volt a privát világához, s emiatt mesterséges distanciát épített a műbe, a mű tárgya és a művész művet fenyegető privát világa közé.
A misztikát érdekesnek vélem, de nincs benne igazi élet, a hisztéria meg betegség, s ha ezt elfogadom vezérelvül, minden túlontúl egyértelmű, minden ebből az irányból magyarázódik. Szóval engem igazából csak a szerelem érdekelt, annak a saját magán belüli rezdülései, a hókuszpókusz az nem. De ha meg is akarnám őrizni ezt a vonalat, ahhoz hogy értsem, mi történik hőseimmel a különböző misztikus utazásokat, varázslatokat, a női főszereplő (Renáta) hisztériáit és látomásait le kell faragni a könyvről. Lebontani a látványelemeket. Ez az első feladat. De mi marad utána? Kezemben tartva a csupasz történetet, azzal kellett szembesülnöm, Brjuszov mutatványosunk a trükkökkel nem csak az olvasót, hanem magát is elkápráztatta, s nem volt elég alapos, vagy nem tartotta szükségesnek, hogy alapos legyen a szerelem ábrázolásában. A legegyszerűbb férfi-nő konfliktusoknál sem (vagy alig) lelem a belső indokoltságot, csak kívülről, művön kívüli tapasztalások alapján tudom magyarázni, mikor mért van épp harag, mért van lelkesültség, mért enged a nő a férfi akaratának, mért menekül a férfi, mért omlik össze a nő, amikor főhősünk más nőre is figyel, mért omlik össze főhősünk, mikor a nő lelép. A szerelem alakulásában nem (vagy alig) találom a tényleges belső pszichikai mozgatókat. Lecsupaszítva csak tévésorozat szinten van lelke az anyagnak. A kitűnő orosz szimbolista költő, láthatóan nem volt vérbeli prózista. Azt hitte a látványos képek, a sejtelmes misztikum elviszi a balhét, s feledteti a prózaíró számára felállított alapvető elvárást: a pontosságot. Majdnem, de mégsem. Ekként a feladatom az volt, hogy az eredeti mű hiányait próbáljam pótolni: a hisztérikus nő kliséjéből embert, méghozzá szerethető embert gyártani, hogy átélhető legyen a mi ésszerűen gondolkodó főhősünk, mi miatt rajong ezért a nőért, hogy a szerelmük belső működése értelmezhető és átélhető legyen, hogy megtaláljuk a történetben a saját történetünket. Olyan dolgokat kellett belepumpálni az anyagba, olyan dolgokat kellett kibontani, amit az eredeti mű csak sejtet.
De hogy lesz ebből dialógus, merthogy a látványos leírásokban gazdag regényt mégiscsak párbeszédekbe kell transzformálni. Olyan párbeszédekbe ráadásul, amiből a rendező majd pontosan fel tudja építeni a képi világot. A kérdés indokoltnak látszik, bár számomra nem annyira érdekes. Az alaplüktetés, a mű mélyén fortyogó erő megtalálása igényli a legtöbb energiát. Ezzel foglalatoskodva az ember meg is feledkezik arról, hogy ja, persze azt meg is kell írni, méghozzá dramatikus formában. Ha meg van markolva a mű szíve, meglesz a beszédmód is, én ebben biztos vagyok. Persze mindez nem szabadít fel a szavakkal való soknapos, sokhetes vacakolás alól. A mű belső akaratának felkutatása, a beszédmód meglelése csak a munka előtt nyitja meg a kaput, s nem hullik ölünkbe a kész mű.
Hát ekként módosult a képem az adaptárorokról, mikor én is azzá váltam. Nem tartom őket impotens alkotóknak, akik a szakmai ismeretek birtokában próbálják kibekkelni a világgal való őszinte szembesülést. Jó feladat belemenni egy régi írótárs világába, megérteni, mit akart, egy újfajta nyelviségben megóvni ezt az akaratot, s ezen keresztül felszínre juttatni önmagunkat. Nem kell, hogy szűz legyen a múzsa, nem élünk már a középkorban, átment rajta pár kolléga, hát mit lehet tenni, ez van, nem écces, nem vagyunk életveszélyben. Néha talán hányni kell tőle, mint Varga Miklós Európájától, de adaptáció során sem kerülhetjük el, hogy összefeküdjünk vele.

*A pontosság kedvéért megjegyzem, hogy például Schöplin Aladár A Légy jó... Nemzeti Színházi bemutatója kapcsán épp az ellenkezőjét látja bizonyítottnak, hogy ebben az átiratban Móricz végre megtalálta az autentikus drámai nyelvet. (Nyugat, 1929/24)
*A regényből először Bódy Gábor írt forgatókönyvet a nyolcvanas évek elején, amit nem forgattak le, ám készült belőle egy színpadi változat. Közvetlen előttem Csaplár Vilmos írt a maga nemében kitűnő könyvet belőle, ám ez a megrendelőknek nem minőségi, hanem anyagi valamint tartalmi okokból nem tetszett. S így jutott hozzám a munka, a Kinofilm jóvoltából, amelybe a Csaplár-könyv néhány elemét is beépítettem.