A kéz, ami ír

[kamaszkor]
(…) kamasznak lenni mindig ugyanaz. Először átélni, milyen az, hogy szeretnek, hogy te is tudsz szeretni, rajongani világmegváltó gondolatokért, kulturális dolgokért, egy könyvért, bulikért, életre szóló, de néhány hónap alatt kimúló nagy barátságokat kötni, vagy hogy az milyen fantasztikus, amikor először együtt vagy egy lánnyal. Mindenben megélni azt az eredendő élményt, hogy ez először történik meg az életedben. Ez ilyen volt negyven éve, és ilyen volt húsz éve, és most is ilyen. Ahogy az sem változott, hogy bármennyire puhább most a felnőtt társadalom, mint hetvennégyben, a mai kamasznak is ugyanúgy meg kell küzdenie ezzel a felnőtt világgal, ráadásul úgy, hogy a végeredmény ugyanaz: neki is be kell állnia majd a felnőttek sorába.


[hetvennégy]
Amikor hetvennégyben feljöttem Vámosmikoláról, akkor azt gondoltam, hogy a rokkendroll itt van, Budapesten. Nagyon érdekes volt, mert Vámosmikolán még tényleg rokkendroll volt. Úgy jártam, mint Nick Cave, aki Ausztráliából a Boys Next Door nevű zenekarával ment Londonba, hogy ott nagyon dögös zenék vannak, oda érdemes menni, és mire odaértek, addigra vége volt a punk-hullámnak, és csak ócska zenét találtak. (…)
Jó zenekar gyakorlatilag nem volt. Kivéve a Török Ádám és a Mini. A Török Ádám mindig Török Ádám volt, belekapaszkodott a fuvolájába a hatvanas évek végén, és azóta sem engedi. És a Cseh Tamás. (…) A popzene mellett vagy inkább helyett eléggé belecsúsztam a kortárs komolyzenébe. Naponta több órát töltöttem az alkotás, a kreativitás szabadságával szinte kérkedő kortárs zenei világban. (…)
Nagyon sok mindent kaptam Budapesttől, és abszolút nem volt bennem olyasmi, hogy vissza a szülőfalumba, és a mai napig sincsen, és valószínűleg nem is lesz. Persze sok mindenben csalódtam is, illetve inkább csak meg kellett tapasztalnom, hogy a budapesti világ nem pont olyan, amilyennek képzeltem. Idealizáltam Vámosmikoláról a budapesti életet, mert annyira nem szerettem ott lenni. Zártnak, bezápultnak, hamisnak éreztem, és ehhez képest alakítottam magamban a főváros és a fővárosi lakosok arcát. Nyitott, felszabadultan élő, szeretetét kimutató és őszinte embereket képzeltem, akik szemben állnak mindenfajta társadalmi konvencióval és igazságtalansággal. És persze nem ezt kaptam, hanem egy másik Vámosmikolát: egy megapolisznyi Vámosmikolát. (…)


[könyvből szövegkönyv]
(…) A könyveim, a drámáim néha orrba vágóan rosszkedvűek, A bogyósgyümölcskertész fia mondjuk úgy, kicsit kilóg a sorból. Öröm hozzányúlni, legalábbis nekem az volt. Lovasi kérdezte, hogy ez nem valamiféle utánlövés? Fontos kérdés: miképpen nyúlsz hozzá valamihez. Hogy például afféle szakemberként akarod-e legyártani az alapanyagból az újat. Én ezt soha nem szeretném csinálni. Tehát nekem is meg kellett nézni, hogy képes vagyok-e eleven érdeklődéssel és hittel pörgetni, hogy szeretem-e a szereplőimet, hogy szeretem-e a mondatokat, amik a lapra kerülnek, és hogy tud-e ez az egész nekem is valami újdonságot jelenteni. Amikor van egy prózaszöveg, akkor az az érdekes, hogy mit tudsz még kibontani belőle. Csak úgy tudsz írni, hogy azokat a belső folyamatokat próbálod exponálni, amik benned zajlanak, és nyilvánvaló, hogy egy csomó dolog változott bennem azóta. Például a könyv megírását (2003) követő években voltak kamaszok a gyerekeim, ami sokkal nagyobb együttérzést ébresztett az apa szereplő iránt. Az apa-figura vagy az apával való érzelmi beerősödés ennek a következménye. Vagy például A kéz főhőse, Dávid, talán kevésbé sérülékeny, mint a Bogyós főszereplője, aki olyan, mint akit folyamatosan morzsol a környezete. Amikor a darabot írtam, ennél keményebb fiút fogalmaztam meg. Dávidban több akarat látszik. Ebből a szempontból jobban kidomborítottam azt, hogy ő sem makulátlan, jobban megmutatkoznak a hibái is. Első nekifutásra ez a könyvnek a fele. Úgy találtam ki, hogy a pozitív végkifejletig menjen, mert hát ez mégiscsak egy zenés darab, amihez a hepiend passzol. Ha nagy siker lesz, megírom a bukást is, a második felét.


[a munka]
A közös munka tekintetében nagyon különbözünk a Lovasival. Ő popzenész, tehát csapatjátékos, én író vagyok, egyedül dolgozom. Természetesen sok mindent előre megbeszéltünk, zenét, szöveget, egyáltalán, hogy milyen az egész hangulata, mennyiben retro és miért ne legyen az, stb. De nem csak vele, hanem a rendezővel, Göttinger Palival is. Megírtam a szövegkönyvet, és amikor azzal kész lettem, akkor jelöltem meg a dalhelyeket, és odaírtam a hívószavakat, a hangulatokat, sőt azt is, hogy milyen zenét képzelek oda. Azt beszéltük meg, hogy vagy beledolgozok a szövegbe, vagy olyan hívószavakat és hangulatokat adok, amik Lovasit elindítják valamilyen dal megírására. (…) Ilyen dallamvilág nem volt még színpadon. Szándékoltan visszamentünk egy nagyon egyszerű, úgymond klasszikus rock-hangszereléshez (…)

[a határok]
Egyáltalán nem érdekelnek a műfajok, épp ezért számtalanszor határt sértek. Számomra egy dolog a fontos, hogy a világot unikálisan megragadjam. Ennek pedig sok esetben az az ára, hogy a határok is törnek. Egyébként csak akkor jöhet létre valami eredeti, ha a konszenzuálissal szembemegy az ember. Jó volna, ha az, amit most csináltunk a Lovasival, megtörné azt a konszenzuális valamit, amit eddig a zenés darabokról gondoltunk. Amúgy én eléggé rühellem a musicalt, ki lehetne űzni vele a világból. De nem hülyeség a zenés színház. A Bogyósnak, mármint a könyvnek szerves része a zene, ez a főhős egyik viszonyulási pontja. Szóval A kézben nem azért van zene, hogy a közönség jobban fogyassza, hanem azért, mert eleve benne van, mert ez a tétje.
                                                                                                                         

Háy János - Lovasi András
A KÉZ
- bítzenés színdarab -

Zene: Szabó Attila és a Kiscsillag zenekar
Szereplők: Dávid: Nagyhegyesi Zoltán e.h., Anya: Varga Zsuzsa, Apa: Szula László, Nagymama: Tóth Eleonóra, Zenetanárnő: Csapó Virág, Peti: Béli Ádám e.h. (TEVA-ösztöndíjas), Gábor: Fándly Csaba, Laci: Marofka Mátyás e.h., Kristóf: Dénes Viktor e.h., Kriszta: Lovas Rozi  e.h., Anna: Czakó Julianna  e.h., Egyik csaj: Czene Zsófia, Másik csaj: Grisnik Petra, Emese: Tolnai Hella  e.h., Matektanár: Némedi Árpád, Ápolónő: Nyári Szilvia, Két "verőlegény": Mózes Balázs, Takács Géza, Szobafőnök: Gulácsi Tamás.
A Maradék: Császári Gergely - akusztikus gitár, Drapos Gergő - basszusgitár, Mészáros Ádám - villanygitár, Gáspár Gergely - dob. Díszlet: Csík György. Jelmez: Kovalcsik Anikó. Világítás: Memlaur Imre. Zenei vezető: Drapos Gergő. Koreográfus: Katona Gábor. Koreográfus-asszisztens: Bódis-Nagy Katinka. Súgó: Csordás Bernadett. Ügyelő: Székely György. Vetítés: Kiss Ákos. Segédrendező: Váradi Szabolcs. Rendező: Göttinger Pál.
Bemutató: 2011. december 9.

A kaposvári Csiky Gergely Színház honlapja