Ahány színház annyi szokásVilág-drámák és drámai világok II.

Litera: Mennyire készül a világ-dráma sorozat a színháztudománynak, a(z elméleti) szakmának, és mennyire a gyakorlati színháznak, azaz a leendő előadásoknak, és mennyire az olvasónak, aki ezúttal nem nézi, hanem olvassa a darabot?

Rideg Zsófia: A válasz egyszerű  - minden felsorolt kategóriának.  Az elméleti szakma több dimenzióban kutathatja a drámairodalmat, tehát nemcsak a múltat, hanem a műfajok metamorfózisait is nyomon követheti. A gyakorlati színház teljesítheti a hivatását, és naprakész dialógust alakíthat ki a nézővel a kortárs dráma apropóján, hírt adhat más kultúrákról, kiválaszthatja az irányultságának leginkább megfelelő darabokat, sőt mint fentebb említettem a távlati cél az lenne, hogy aktív javaslattevőként is bekapcsolódjanak a különböző magyar társulatok.  Az olvasó pedig, ha kézbe veszi a szöveget, esetleg összevetheti az általa látott előadással, beépítheti saját élettapasztalatából eredő vízióit, hiszen a rendező színpadi olvasata csak egy variánsa a drámai műnek.

Kozma András: Véleményem szerint az elméleti színháztudomány és az úgymond „gyakorlati” színházcsinálás túlságosan elkülönül, már nem is beszélve a befogadókat jelentő nézőket és olvasókat. Ez a sorozat, szándékunk szerint, egy lépés lehetne e mesterségesen kialakult kategóriák lebontása felé, mivel meggyőződésünk, hogy a színházi teremtés és a színházról való gondolkodás illetve annak befogadása egymást feltételező dolgok, és a nagy színházi korszakokhoz hasonlóan kölcsönösen megtermékenyítő hatással lehetnek egymásra. Reményeink szerint a későbbiekben a kiadott darabokhoz írt szerzői, rendező kommentárok, vagy akár a megvalósult előadáshoz kapcsolódó elméleti-kritikai szövegek együtt jelenhetnének meg, és így a drámaszöveg és annak teatralizálása között húzódó folyamatot teljes komplexitásában tudnánk megmutatni. Ez a szándék az első két kötetben még nem realizálódhatott az idő rövidsége miatt.  
A Debreceni Csokonai Színház Fodrásznő című előadásából, fotó: Máthé András
 
Lehet beszélni olyan nemzetközi, világdrámai-világszínházi trendekről, amelyek a ti szerkesztési elveitekre is markánsan hatással vannak? Amelyet reprezentálna a sorozat? Vagy egy sokkalta rizomatikusabb, szerteágazóbb műnemmel van dolgunk? Ahány (szín)ház annyi szokás?

R.Zs.: Szeretnénk elsősorban a legújabb törekvésekkel megismertetni a drámairodalom olvasóit, azonban nagy az elmaradásunk e téren. Hiszen például az angol vagy a holland hagyománytól eltérően, ahol a drámaoktatás nagyobb teret kap az iskolai és egyetemi képzésben, Magyarországon az egyetemeken csak nemrég jöttek létre a színháztörténeti illetve színháztudományi tanszékek, és a középiskolában is gyerekcipőben jár a drámaoktatás.

Igen, találó a megfogalmazás, hogy ahány színház annyi szokás. Legalábbis minden valamire való társulatnak van egy határozott profilja, művészeti programja, és jó esetben - kisebb-nagyobb kompromisszumok árán - valamennyi területen ennek szellemében alkot, legyen szó akár az előadásokról, akár a kísérő eseményekről: az általa szervezett fesztiválról, az általa szerkesztett műsorfüzetről, honlapról, könyvről, folyóiratról, szakmai találkozókról.      

Világszerte egyre elterjedtebb az a gyakorlat, hogy egy-egy színházhoz társul egy-egy szerző. E társulások nyilván közös művészeti irányultságból erednek.  Teszem azt egy költői, a valóságból merítő, de attól elemelt, polifonikus rendezői gyakorlatot folytató társulatvezető, amilyen a mi esetünkben Vidnyánszky Attila, semmiképpen nem egy naturalista vagy szociografikus szemléletű szerzőhöz fordul inspirációért, hanem olyan írókhoz (költőkhöz), akik hasonlóan alkotnak a maguk területén, mint pl. Juhász Ferenc, Borbély Szilárd. A jelenlegi Csokonai Színházra ugyanakkor nem annyira egy-egy íróval, hanem inkább rokon szellemiségű rendezőkkel való hosszú távú szoros együttműködés a jellemző.  És e rendezők hozzák „a maguk szerzőit”, ahogy Andzrej Bubien Ugarov Oblom-offját, és a már említett Viktor Rizsakov Medvegyev Fodrásznőjét, vagy Valère Novarina a saját darabját.      

Visszatérve a világszínházi tendenciákra, azt hiszem, általánosságban elmondható, hogy az írók egyre inkább bevonódnak a színházi gyakorlatba, és sokszor előfordul az is, hogy konkrét színészekre írnak szerepeket, sőt a darab megírásának hátterében nem egyszer egy adott színház megrendelése áll (ez gyakori volt pl. a francia Jean-Luc Lagarce esetében).

K.A.: A mai világszínházi folyamatok, trendek kérdése rendkívül összetett. Természetesen kitapinthatóak, megfogalmazhatóak bizonyos trendek, ám a korábbi kultúrtörténeti időszakokhoz képest, amikor könnyebb volt kiemelni egy-egy dominánsabb színházi mozgalmat vagy alkotót, mint meghatározó kulturális jelenséget, ma már a posztmodernre, vagy inkább a posztdramatikus korszakra jellemző többszólamúságot vélem a legadekvátabb állapotnak. Az európai kulturális dominancia gyengülésének következtében, megérzésem szerint, a polifonikus civilizáció felé haladunk, amely a párhuzamosan együtt élő kultúrák, vallások és nyelvek együttélését jelenti, és nem azonos a multikulturalizmussal, amely a különböző kultúrák összemosásából, arctalanná válásából adódik.

Ebből következőleg a sorozat szerkesztési elve is ezt a polifonikus gondolkodást igyekszik követni, vagyis minél sokszínűbb, minél többféle alkotói attitűdöt próbál megmutatni. Személy szerint örülnék, ha egy idő után nemcsak az európai, de az ázsiai, észak- és dél-amerikai, afrikai illetve ausztráliai dramatikus művekre is lehetne rálátásunk. Persze, tisztában vagyok vele, hogy ez szinte egy életre szóló feladat.    

A drámák interpretálásakor a műhelymunkán belül hogyan találtok fordítót? Esetleg szeretnétek új fordítókat is kipróbálni, akik még nem dolgoztak színházi szöveggel, vagy inkább a színház-közeli fordítóknál maradtok?

R.Zs.: Elsősorban természetesen a színházzal kapcsolatban álló  emberekre gondolunk, hiszen az idegen nyelvtudással rendelkező dramaturgoknak e téren nagy szerepe volt és van (pl. Forgách András, Radnai Annamária, Morcsányi Géza, Kiss Csaba). Azonban fontos feladat az új tehetségek megtalálása, ehhez a színházaknak együtt kell működni az egyetemeken oktató tanárokkal, ami itt Debrecenben többé-kevésbé meg is valósul. Tehát az egyetemi fordítói műhelyekben az adott nyelvterületen feltűnő diákok is szóba jönnek. Akkor tudunk persze igazán eredményes és hosszú távú munkát végezni a darabok és ezzel összefüggésben a fordítók felkutatásában, ha erre megteremtődik valamiféle anyagi háttér.

K.A.: Szeretnénk alapelvvé tenni, hogy a színházi szövegek fordítója nem lehet csak és kizárólag filológus. Magunk is rendelkezünk bölcsész végzettséggel, de a színházban töltött tapasztalatunk egyértelműen azt bizonyítja, hogy aki csak írott szövegként viszonyul egy színpadi szöveghez, az másként érzékeli a szavak súlyát, létformáját. Mihail Csehov, Anatolij Vasziljev, Valére Novarina és még számos nagy színházi alkotó megfogalmazta azt a gondolatot, amit az ókori drámák kapcsán például Pavel Florenszkij is vallott - miszerint a kimondott szó, a szöveg energiával telítődik, és egészen másképp viselkedik, mint a holt betűbe zárva. Akinek nincs közvetlen, gyakorlati színházi tapasztalata, az egészen másképp érzékeli a test, a szó és a hang viszonyát. Én magam hosszú éveket töltöttem színészi, mozgásszínházi és énekes képzéssel Anatolij Vasziljev, Min Tanaka és más mesterek mellett, így személyesen tapasztaltam meg, hogy ezen keresztül hogyan változott meg a dramaturgiai gondolkodásom. Nemcsak intellektuálisan, de fizikálisan éltem át, hogy egy előadás partitúrája a szavak, a mozdulatok, a fények, a zajok, a zene, a csend rendkívül bonyolult szövetét jelenti. Természetesen lehetnek olyan kivételek, akik mindezt intuitív módon át tudják élni, de mégis fontos, hogy a fordító hallja a saját szövegét a konkrét színész szájából. Én magam sokat változtattam a saját szövegemen, hallgatva a Fodrásznő próbáit, és felhasználva a színészek javaslatait. És még így is az a véleményem, hogy ez a szöveg nincs lezárva, ahogyan egyetlen színpadi szöveg sem lehet lezárva, és adott esetben ugyanezt a szöveget más színészek előadásában, más rendezésben érdemes tovább alakítani, csiszolni.

Mennyire vesztek részt a színpadi megvalósításban, a dramaturgiai munkában? Elsődlegesen a Csokonai Színház (lesz) a könyvsorozat színházi laborja?


K.A.:
A már említett alkotói elvekből következőleg igyekszünk maximálisan részt venni a szöveg színpadi megvalósításában, de ez, természetesen nagyban függ az adott rendező illetve színészek igényétől is, hiszen nem szerencsés, ha saját szemléletünket bárkire ráerőltetjük. Minden előadás létrehozása az abban résztvevő alkotók sajátos, és mindig egyedülálló konstellációja, amelyben a fordító-dramaturgnak érzékeny, empatikus módon kell megtalálnia a helyét.  

A következőkben mely darabokat szeretnétek megjelentetni? Előreláthatólag milyen az ütemezése a Repertoár sorozatnak? Tudtok-e pályázni külföldi források felé?

R.Zs.: Továbbra is reménykedünk abban, hogy az Európai Fordítóműhely feltámad hamvaiból, mert akkor legalább három évre tervezhetnénk előre. Így maradnak az egyszeri pályázatok (Eu-s irodalmi fordítás pályázat, NKA, stb.), amelyek túl sok energiát emésztenek fel egyéb munkáink mellett.  Valójában nagyon fontosnak tartjuk fordított irányban is ezt a kiadói tevékenységet, hiszen lenne mit hozzátennünk a világ drámairodalmához, és e téren nagyobb hiányosságok mutatkoznak, mint a külföldi dráma hazai megismertetésében. És itt nem csupán kortárs szerzőkre gondolok, hanem számos klasszikus drámánkra, amely méltán kerülhetne külföldi színpadokra. Ez olyan ügy, amely mögé nyilvánvalóan oda kell állnia a hazai kultúrpolitikának.

Ami a Repertoár sorozat ütemezését illeti, ez előreláthatóan eléggé szeszélyes lesz, mivel szeretnénk a megjelenést minden esetben valamely színházi eseményhez kötni (fesztiválhoz, bemutatóhoz, szakmai konferenciához, stb.) A következő kötet nagyobb lélegzetű vállalkozás: nyolc Visnec darabot fog tartalmazni több fordító tolmácsolásában, Scarlat Anna szerkesztésében. Erre az NKA-tól kapott a kiadó némi támogatást, amelyet reményeink szerint kiegészít majd a Román Külföldi Kulturális Intézetek Kiadója is. Matei Visniec neves kortárs színházi fesztiválok díjazott szerzője. Nyolcvannál több színdarabot írt, ötvenet bemutattak, három kontinensen, 26 országban. Húsz éve Párizsban él. Tervezzük a szerző meghívását a következő DESZA Fesztiválra, ez egyben a könyv megjelentetésére is jó alkalom lehet.

K.A.:
A sorozat kiadásának anyagi háttere még bizonytalan, ezért a következő darabok sorrendjét még nem tudtuk véglegesíteni, de vannak köztük román, lengyel, ukrán, orosz, francia szerzők művei. Mindenképpen szeretnénk külföldi forrásokra is pályázni, leginkább a francia székhelyű Európai Fordító Műhellyel együttműködésben. Sikeres pályázat esetén már sokkal tervezhetőbb lesz a sorozat ütemezése.  

A magyar drámák mennyire adhatóak el külföldre? Van erről valamilyen benyomásotok, tapasztalatotok?

K.A.: Mindenképpen van érdeklődés a magyar drámák iránt, de ez nincs egyenes összefüggésben azok eladhatóságával. Egyrészt a magyar nyelv izoláltsága következtében elég kevés fordítás készül idegen nyelvekre, így az érdeklődőknek viszonylag szűk választási lehetősége van. De ennél is lényegesebb szempontnak látom azt, hogy mennyire sikerül a drámaszövegeket egy jó rendezésen keresztül átvinni az idegen nyelvű közegbe. Példa erre mondjuk Háy János sikere Lengyelországban, ahol jó a fordításoknak és rendezéseknek köszönhetően ismertté és népszerűvé válhattak a művei, ugyanakkor Oroszországban nem is nagyon hallottak róla. Ott egyedül Örkény István Tótékja vált igazán ismertté a magyar drámairodalomból, számos híres rendező jóvoltából. Ám ezek a külföldi színpadi megvalósulások gyakran csak véletlenszerű találkozásoknak köszönhetőek, ezért érdemes lenne egy átgondolt stratégiát kidolgozni a klasszikus és kortárs magyar drámairodalom külföldi népszerűsítésére, akár neves külföldi rendezők bevonásával.