Az aranygyűrű* – Egy avantgárd költővel OroszországbanA Litera Orosz rulett című születésnapi rendezvényére

Kemény évek voltak azok, nem csak a hentesek meg a piócák hajtottak a vérre, hanem a költők is. Drága volt akkor a vers. Életet ért. Nem csilingelő szavakkal, meg bongó rímekkel voltak töltve a strófák, hanem igazi vérrel, mint a cunami, hömpölygött bennük a hemoglobin. Ezekben az években nem volt ritka, hogy vérszemet kaptak a költők, mint az az avantgárd lírikus is, aki elhatározta, Oroszországba utazik tanulmányozni a bogumilokat. Épp oda, ahol soha sem éltek bogumilok, de egy avantgárd azért avantgárd, hogy meglepő tetteket vigyen végbe, hogy ott keressen valamit például, ahol nincsen. Ha nem ezt tenné, akkor nem is lenne avantgárd, hanem egy sima, mondjuk Heidegger-kutató, ami azért nagyon rémes, és avantgárd irányból nem értelmezhető elfoglaltság.
– Odamegyek – mondta a kocsmában.
– Oda? – kérdezték a többi avantgárdok rosszindulatúan, hogy ez a nagyon jó ötlet nem nekik jutott eszükbe – Hát te nem is tudsz oroszul!
– Éppen ezért téged – folytatta az avantgárd költő és rám mutatott, aki szintén avantgárd költő voltam ez idő tájt és ebből adódóan avantgárd költők között lebzseltem –, téged is magammal viszlek, nehogy elvesszünk. Nagy ország.
– Nagy – mondtam és, hogy oké, de ivás nincs, mert egy ekkora testet, a mekkora az avantgárd költőé, mégsem szeretnék végigcipelni az orosz pusztákon.
– Beépítve - mondta, hogy van neki valamelyik erébe a lábában vagy a kezében egy kapszula. – Ne szarj be bazmeg, meghalok, ha iszok, azt meg nem akarok, tehát nem fogok.

– Hány üveg után halsz meg? - kérdeztem a repülőn, mikor a sztyuárdesztől elkérte a harmadik üveg bort és a csaj fülébe súgta, hogy a bizniszklaszról egy kis viszkit is hozhatna kávénak álcázva.
– Semmi gond – mondta, nem kell aggódnom az életéért, mert tegnapelőtt kiharapta ezt a kapszulát, csak úgy frecsegett a vér, de ez nem jelent semmit, tudja, hol a határ, mondta a repülőn, ahol persze a pilótán kívül senki nem tudta, hol a határ.

Moszkvába érkeztünk, s onnét rögvest vonattal Szuzdálba. Körút volt szervezve nekünk a zalatóje kalcóban, a pravoszláv világ aranygyűrűjében, hogy rövid időre mi legyünk ott a gyűrű urai. Caplattunk végig a kolostorokon, és templomokon, a hagymakupolák teliszurkálták a szemünket – ilyeneket találtunk ki, mert erről a szemszurkálásról pl. azt gondoltuk, egy meghökkentő kép, amiben tulajdonképpen benne van a test, ugye a mi szemünk, meg a szakrális erő is, a világlélek hagymakupolák formájában. Este egy erdei lakba vitt el a vezetőnk. Óriási fapalota vagy húsz kilométerre a várostól. Valaha a helyi pártmaffia kezelésében állt. Kólgyévuskákat cipeltek oda magukkal, mikor pártgyűlés álcája alatt elhúztak otthonról. Brutálisan – ahogyan egy orosz pártvezető tud – megerőszakolták őket, aztán minden olyat megcsináltak, amiről azt gondolták erotikus, például belehánytak a gyévuskák melltartójába. Mondhatni a legdivatosabb erotikus cselekedet ebben a körben éppen ez a melltartóbahányás volt. Néhányan még orális közösülés közben is hánytak, a rengeteg vodkától, amit persze vizespohárral ittak, ahogy az oroszok, merthogy épp oroszok voltak, de az ilyenek már nagyon perverzek voltak, az ilyeneket az első adandó alkalommal kizárták a pártból vagy a gulágra küldték őket követ fejteni, tehát nekik nem csak a ruhájuk és a szeretőjük, de az életük is megpecsételődött egy ilyen hányással.

Az erdész háza volt még ott, közvetlen mellette, az erdész épp vadászaton, csak a terhes asszonyt hagyta otthon, akarta volna vinni, mert nagyon szerette, vagy, hogy véletlenül lelője, de nem vihette: kilencedik hónapban volt.

Bementünk ebbe a pártlakba és akkor az avantgárd költő megbontotta az első üveg vodkát, ami neki láthatóan határon belül volt, aztán a második is lecsúszott. A fogyasztás határa az elfogyasztott mennyiséggel egyáltalán nem közeledett, sőt, kifejezetten távolodni látszott. Elfogyott még egy üveg sztalícsnaja és két üveg mézbor, ami afféle helyi csemege, szuzdáli szuvenír. Az avantgárd költőben lángra lobbant a művészet. Úgy érezte, hogy valójában nem a versek, hanem az ő élete egy műalkotás. Megürült az utolsó üveg, a költő, aki maga volt az alkotó és a mű is, tekintetét a messzi távlatokba vetette, mintha onnét szeretne paraenergiával vodkát varázsolni, aztán, mint a vasmunkások tízórai után, hogy na most akkor megragadjuk az ötkilós kalapácsot, azt mondta: megyek.
– Hová? - kérdeztem.
– Megyek – mondta – megyek.
– Hová? - kérdeztem megint.
– Megyek – mondta –, megyek, először megbaszom az erdész feleségét, aztán szerzek inni. Mert az nem lehet bazmeg, hogy ma már többet nem iszok.
– Ne menj – mondtam én akkor – Az asszony a kilencedik hónapban van, és nem kéne basztatni, mert ezért még egy magyar erdész is szétloccsantaná a fejünket, nem még egy orosz.
– Leszarom bazmeg, megyek – ismételte meg határozottan a költő.
– Ne menj, mert piát az erdőben úgysem tudsz, szétbaszod a fejedet egy tuskón és megfagysz a hóban.
– Mit mondasz – üvöltötte el akkor magát, mintha épp ebben a pillanatban karcolná meg a tudatát a mondatom –, mit mondasz? Akadályozol a szabadságomban? – üvöltötte, mert valahogy azt érezte, hogy az sérül itt, amiért ő az életét adta, a szabadság, meg kicsit a szerelem is, de ezt így nem említette volna soha együtt, nem akart régimódinak látszani.
– Csak – mondom –, hogy ez most nem jó.
– Akadályozol a szabadságomban bazmeg, köcsög – üvöltött tovább. Nagydarab ember volt a költő, magasabb nálam fél fejjel, akár egy orosz muzsik, aki vodkán és hajóvontatáson edzette magát. S ez a nagy test mozdult akkor, eddig nem is figyeltem, hogy bár van valami elektromos fűtés is, a sarokban egy hatalmas kandalló, embert is lehetne sütni ott vagy ökröt, akkora, s a nagytestű ember arra lendült, amerre ez a kandalló volt és felmarkolta a lándzsa méretű hegyes vasrudat, ami minden bizonnyal a tűz mozgatásához volt való, s aztán a vasrúddal előrelendült épp felém, két lépés volt köztünk mindössze, de abból egy volt a vasrúd, tehát egyet kellett csak megtennie, ahhoz, hogy átszúrjon, mert azt akarta. Megöllek – üvöltötte – megöllek, te geci.

Emeletes volt az épület, a vasrúd lendült, s én, mintha csúzliból, nekirontottam a lépcsőnek, hogy eliszkoljak a vasrúd elől. De ő, mintha új erőt öntött volna bele a szabadság védelme, a részegséget meghazudtoló lendülettel vetette utánam magát. Lépett és csapott, sarkamnál vágódtak a vasütések a lépcsőbe. A sarkamban ügetett az avantgárd én pedig menekültem előle. Megöllek, te geci - üvöltötte. Bevágódtam az egyik szobába épp elfordítottam a kulcsot, amikor a kovácsoltvas rúd belecsapódott az ajtótáblába. Megöllek – kiabálta, de az orosz termék mindennel képes elbánni, csak egy másik orosz termékkel nem. Kicsit ugyan átszakadt a fa, de nem dőlt be az ajtó. Dobbant a deszka és kalapált a szív bennem. Olyan kor volt ez, amikor minden vérre ment, még a bogumilok is, meg egy szuzdáli éjszaka is. De ebbe a vérontásba is bele lehet fáradni: hallottam, bár a szívdobolás nem is gondoltam addig micsoda hangzavart tud kelteni. Hallottam, hogy áll egy darabig tanácstalanul, liheg neki az ajtónak, aztán lassan kotródik elfelé a lépcsőn. A kurva életbe – mondtam magamban, a kurva istenit, be voltam szarva, még mindig, mikor halk puffanásokat hallottam a ház elől és artikulálatlan üvöltéseket. Mintha egy archaikus kingkong-film hangjai volnának. Odasomfordáltam az ablakhoz, kinéztem: a költő kicipelte a kabátomat, a pulóveremet a hóba, s a vasrúddal verte veszettül, és minden ütés után kezeit az égnek fordította, akár egy megveszekedett sámán és sámánnyelven beszélt az ő démonaival, hogy küldi ezt a lelket martalékul, hogy megbüntethessék, ami az enyém.

Másnap reggel a költő már ott ült az asztalnál a földszinten, mikor odamentem.
– Szia – mondom.
– Szia – mondja.
Hallgattunk.
– Hülye voltam tegnap – kérdezte.
– Á nem – mondtam –, csak meg akartál ölni.
– Ne haragudj – mondta.
– Á semmi - mondtam és tovább hallgattunk.

Azon a napon az éjszakát Vlagyimírban töltöttük. A szálloda tele volt azerbajdzsán maffiózókkal. Azokban a kemény években ők uralták az orosz feketekereskedelmet. Külön szobánk volt. Aznap többet nem hallottam az avantgárd költőről. Másnap került újra szóba, mikor megcsörrent a szállodatelefon és az orosz idegenvezetőnk szólt bele, hogy tudom-e, hogy hol van az én társam. Tü znáes, ggye on? Mondom, a szobájában. Mire ő, hogy nem. Hol – kérdem. A detoxikálóban – mondta, s hogy éjszaka találták meg az utcán. Nőt akartam – mondta az avantgárd költő, mikor odaértünk, Gyévusku hatyél – mondtam az orosznak. Jól ment a dolog magyarázta tovább, nagyon jó figurákkal ismerkedtem meg. Mindjárt megszerettek ők is. Azeriek voltak, ő meg külön szereti az efféle keleti népeket, igazi avantgárdok, csomagolóművészek, még a nőket is becsomagolják, s tulajdonképpen, főleg ennek ismeretében, nem is lehet érteni, hogyan került meztelenül az egyik téren a hóba, épp egy szobor mellé, ami a nagy honvédő háború áldozatainak állít emléket. Mindene le volt cibálva róla az órája is, csak egy trikó maradt rajta, meg zokni és kész. Csoda, hogy nem fagyott meg – mondta az orosz a detoxikálóban.
– A fasznak kellett kimenned – kiabáltam bele a pofájába, ő pedig nézett, olyan volt a szeme, mintha vér hömpölyögne benne, mint azok a versek, amiket abban az időben írtak a költők, aztán ez a vér fényleni kezdett, akár a napsütötte mínium, s ezzel a csillogással mondta akkor, hogy mindenemet elvettek ez igaz, de azért basztam. S ahogy kimondta ezeket a szavakat, a szem tovább nyitotta ezt a veres tengert és nők hevertek ott benne, akár egy pornómagazin lapjain, meg mindaz a nagy-nagy szabadság, amiért ő az életét is akár. Ebből a hatalmas birodalomból került aztán korházban, majd hamarosan onnét is ki, de nem az élet irányába. Úgy halt meg, hogy tulajdonképpen semmit nem tudott meg a bugumilokról, és engem sem ölt meg, s az is némiképp bizonytalan, hogy azon az éjszakán a kifosztottságon túl más is történt volna, például baszás. Így került végül is bűntelenül az egek mögé, hogy onnét legyen eljövendő ítélni élőket és holtakat, hogy végrehajtó angyalai eljöjjenek közénk és végezzenek a szonettírókkal, a dalköltőkkel, a rímek és ritmusok farigcsálóival, mindazokkal, akik a formák megszállottai, akik a szabadvers, a szabad szerelem, egyáltalán a szabadság ellenségei, amilyen én is voltam egykor, a Szuzdál melletti erdőben.

*A novella főszereplője Endrődi Szabó Ernő, akivel egy hetet töltöttem 1990-ben a Szovjetunióban.