Bedecs László: Hanyas vagy, hatvanas?A bogyósgyümölcskertész fia

Mi tagadás, a bogyósgyümölcs-kertészség, hangzása alapján legalábbis, afféle mesebeli szakmának tűnhet, olyasformán, mint – hogy közeli példát említsek – a könnymutatványosoké. Csak míg utóbbi valóban varázslatos és misztikus foglalatosság, addig előbbi inkább profán és hétköznapi, hiszen voltaképp a ribizlitermesztést rejti. A ribizli ugyanis ráadásul az egyik legigénytelenebb gyümölcs, és talán nincs is olyan magyarországi kiskert, melynek valamelyik sarkában ne teremne néhány bokorral, még a legmostohább, legaszályosabb években is bőséggel. Mégis: bogyósgyümölcskertésznek nevezni a ribizlitermesztőt egyszerre bájosan eufemisztikus és a szakmai zsargon miatt erősen eltávolító gesztus, azaz kimondottan izgalmas, Háy írásművészetére feltétlenül jellemző megoldás. Különösen azzal együtt, hogy egy helyen az a bizonyos fiú, a könyv elbeszélője megjegyzi: "…jött azzal, hogy rendőr a faterja, de nekem nem az – gondoltam –, meg különben se jönnék azzal, hogy micsoda az én faterom. A bogyósgyümölcskertész amúgy eleve tökhülyén hangzik, azzal biztos nem mennék semmire." (57.)
A meseszerűség hiánya azonban más szempontból is lényeges. Nem csak a gyermeki rajzokat idéző, éppenséggel mesei közeget ígérő újabb kék borító miatt (jó lenne az ezek alapját adó képeket egyszer egymás mellett, mondjuk egy galéria falán is látni), hanem az e borítók sorát bevezető, máig a legfontosabb Háy-munkák és az új könyv különbsége miatt is. Túljutva ugyanis a Dzsigerdilen és a Xanadu nagyon is tündéries képzetekből felépített regényvilágán, Háy, maradva a jellemzően szomorkás szerelmi történeteknél, a mai korba helyezte hőseit már a 2000-es Közötte apának és anyának, fölötte a nagy mindenségnek című, címében egyébként szintén meglehetősen provokatív novelláskötetben is. A mostani, talán inkább regénynek, mintsem elbeszélésfüzérnek olvasható könyvében pedig egy lépéssel továbbmegy: már nem csak kulisszaként használja a történet(ek)nek otthont adó kort, mivel erről legalább annyi mondanivalója akad, mint a személyközi viszonyokról és konfliktusokról, jelesül a szerelemről, mely azért itt kiegészül a barátság és az apa-fiú kapcsolat prózabeli vizsgálatával is.
A téma mégsem új, hisz egyrészt egy világirodalmi toposzt jár körül, amennyiben a kamaszkor világának mondhatni tipikus történéseit fogja csokorba, másrészt egy sajátosan magyar ügyben szólal meg, hiszen mindeközben arról beszél, milyen is volt a hetvenes évek Magyarországán gyereknek lenni. Ez utóbbiban társai Garaczi László lemúrregényei – melynek beszédmódjához Háy talán a legközelebb kerül –, Péterfy Gergely A B oldal című könyve vagy legutóbb Kukorelly Endre Tündérkertje. És mint ezekben, Háy művében is hamar kiderül, hogy egy tizenéves gyereknek volt valami biztonságot adó az alföldi papucs, a Balaton-part és a parti endékás csajok, meg az úttörő- és KISZ-táborok és a lengyelországi utazgatások világában, hogy lelkesítő volt a rock and roll, az első komolyabb erősítő vagy a csillogó bakelitlemez, és persze frusztráló, provinciális és otromba a bürokrácia, a vasfüggöny és a szovjet technika uralma. Háy tehát ehhez a világhoz fordul vissza, részben nosztalgikusan, részben ironikusan, már amennyire bárki sajnálná, hogy elmúlt húszéves, és amennyire bárki röhögne húszéves kori önmagán. Mindenki élt ugyanis – mondja – a Kádár-rendszerben, kivéve persze azokat, akik előbb haltak meg, vagy később születtek – de, ha jobban meggondoljuk, ők vannak kevesebben.
Ugyanakkor a könyv nem politizál, nem próbál még véletlenül sem példázatos lenni, és még csak tanulságokat sem sorakoztat (hogy például a belső függetlenség mennyivel fontosabb, mint a törvények adta szabadság vagy hasonlók), nem operál megrendítő érzelmekkel (habár az apa és fia közötti viszony akár ezekkel is feltölthető lenne, nem beszélve a kamaszkori szerelmek viharairól – ott könnyek azért vannak!), sőt még a nevelődés vonalát sem lehetne egykönnyen meghúzni, holott a kötet az óvodáskortól a katonaévekig kíséri nyomon a kertész vidékről városba került fiának egyáltalán nem rendkívüli életét.
Háy láthatóan jól érzi magát a tárcanovellák dikciója által uralt prózavilágban: írásmódjának régóta ismerős erényeit itt is mozgósítani tudja, és bár ő kevés újat ad, kevés igazán eredeti ötlettel áll elő, a szöveg mégis friss és érdeklődést keltő. A halogató adagolás, az elnagyolt előkészítés és a hirtelen átmenetek technikai készletei most is kellően aládolgoznak az ironikusan érzelmes, jellemzően kétszereplős, kevéssé árnyalt szituációkat bemutató, egyszerű és nagyon hasonló szerkezetű fejezetekből építkező, önmagán is nevetni tudó szövegnek. És bár A bogyósgyümölcskertész... nem a legjobb könyve Háynak, ha későbbiekben prózája az önéletrajziság és a jelen korral való direkt párbeszéd felé nő tovább, amire érzésem szerint több jel is mutat, akkor ez a kötet az életmű egészében is fontos állomássá fog átminősülni.