DzsigerdilenA szív gyönyörűsége (regény)

Minden boldog vitéz egyformán boldog, de minden boldogtalan vitéz a maga módján boldogtalan. Ha felhasítanánk testük kosarát, bizony egy boldogtalan vitéznek sem volna hasonlatos a megkeseredett lelke, de kívülről a bőrre mintha mégis ugyanaz a kenőcs volna ráhúzva. Mintha közelebb állna egymáshoz egy boldogtalan vitéz s egy boldogtalan töröknyaló bérnönc, mint egy boldog vitéz s egy boldogtalan. Mintha mind, ki boldogtalan, egyformán boldogtalan vitéz volna, ahogyan a halottak halottak és az élők élők.
Így járunk mi is - mondta az atya a sírnál -, ahogyan Szilveszter testvérünk, akit elszólított az Úr, hogy földi testét porrá tegye, és sárnehéz lelkét felemelje a magasságokba, az öt nagy bolygó udvarába, a Jupiter holdjaira, a Nap meleg sugaraira vagy még annál is messzebb, szem nem tudja távolságokba, szem nem látja messzeségekbe.
Szilvesztert egyébként az ottállók közül senki nem tekintette testvérének, csupán meg¬szokásból jöttek el a szertartásra, s hogy lássák, a gazembereknek is egyszer csak vége lesz, hatalmas hantok görögnek szörnyűséges testükre, hogy a mélybe fojtódjanak, s onnan soha többé ne tudhassanak kievickélni, még akkor sem, amikor megszólalnak a végítélet fenséges harsonái, mikor az Úr ébresztőt fúvat a keresztény nyájnak.
Szilveszter testvérünk a szandzsák befolyásos urai közé tartozott. A párkányi törökbíró őt hívta mindennemű peres ügyekben, amelyek főként adókról és tolvajlásokról szóltak. És Szilveszter futott, lovával sebesen végigszántott az ipolymenti uton, egy óra sem kellett neki, hogy odaérjen. Olyan formán tanúskodott - mesélik -, hogy a töröknek legyen az jó, s a földik¬nek rossz. Nem kellett ehhez fergeteges jogi fölkészültség, sem Werbőczy Hármaskönyvét, sem a törökkódexeket nem kellett ismerni. Gyakorta elég volt igent vagy nemet mondani. Oly egyszerűen zajlott az egész, mint mikor mátkáját az atya elé vezeti a férfi. A törökbírák végighallgatták a vádló szavait, majd a védőét, s aztán nemtörődöm egykedvűséggel, széles, csillaköpenyüket birizgálva föltették a kérdést:
- És most, hogy látszódjék, magas szultánunk magyarhoni követei mely nagyon elkötelezettjei az igazságnak, téged kérünk hitetlen atyafi, erősíts meg bennünket ítéletünkben vagy tedd semmissé azt! Mondd, török csapatunk derék harcosai elraboltak-e falvatokból magyar leányokat, apró gyermekeket s megannyi értékes marhákat?
Ekkor Szilveszter testvérünk sűrű hajlongások közepette csak ennyit mondott:
- Nem.
A törökbírák elégedetten vették tudomásul a helyeslést, a per után megveregették Szilveszter vállát, s némi pénzmagot tömködtek a zsebébe. Szilveszter pedig a pénzt pénzre rakta, s mikor már elégnek látszott, házat épített magának a falu fölé magasodó dombra, oda, ahol hajdanán egy malom állt. Hetente háromszor járt a törökhöz bíráskodni, s a fennmaradó időben gazdál¬kodott. Elvette a falu egyik módos gazdájának lányát, aki két kislányt szült neki, s remélni sem lehetett, hogy harmadikként fiú lássa meg az Úr fenséges napját és holdját.
Szilveszter testvérünk vitéznek egyáltalán nem volt mondható, s hogy boldog vagy boldogtalan volt-e, kit sem érdekelt. Aki nincstelen volt, úgy hitte, a pénz maga a boldogság, s akinek pénze volt elég, a törökkel való kapcsolatait irigyelte, mondván, ilyenformán még több pénzre lehet szert tenni. Ám ha szóba került, mikor egymáshoz keveredett a falusi népség, senki nem vallott irigységéről. A szegények esküdöztek, hogy pénztelenül boldogabbak, mint a gazdagok, különösen a Szilveszter, hisz a lélek csak egy szál pendelyben perdülhet át Krisztusurunk gyöngyvilágába, s kinek fizetvény dagasztja a zsebét, az bizony evilágunkban marad, s ahogyan az Úr mondta, teveként fogja halála után a Szahara homokját tapodni Allakra esküdött beduinokkal és súlyos árukkal a hátán. A gazdagok meg azt mondogatták: Nagy ára van a júdáspénznek. Szilvesztert majd - halálát követően - keselyűk tépdesik cafatokra, s a megnyirbált testdarabok a poklok legmélyebb bugyrába zuhannak, oda, ahol azt a szerencsétlent pörkölik a poklok őrei, aki elárulta a Megváltót.
És mind akként gondolta, hogy Szilveszter testén kígyók csuszakodnak és békák vartyognak, a bőr alatt pedig májkukacok és vesehernyók dulakodnak.
A négy fiú is így hitte. Semmiben sem hasonlítottak az árulóhoz, testük olyan volt, mint a selyem, szívük, mint a gyémánt: de kígyók siklottak szíveik jobb kamrájába, s békák ugrottak szíveik bal kamrájába, s a rémséges hidegállatok ott lakomáztak a mellkas alatt, törték a gyémántot és fonnyasztották a bőrt. Évre év telt, napok és holdak gördültek át az egek boltján, s a négy fiúból csak egy maradt e földi lét rabságában. S ennek az egynek, mielőtt végleg hátat fordít a temetői sokadalomnak, mielőtt elhagyja Szilveszter föld alá süllyesztett tetemét, az a feladata maradt, hogy elmesélje, miként özönöltek e nyirokállatok a szív mezejére.

1.
Abban a faluban születtem, ahol Szilveszter lakott. Én alig voltam tíz éves, neki már gyerekei voltak, a két kislány. Apám és anyám soha nem ejtette ki száján Szilveszter nevét, méltat¬lannak érezték magukhoz, hogy akárcsak szóba is kerítsék őt. Nagyapám, amikor elmeséltem, mekkora ház épül a Malomdombon, hogy sziklányi kövek kerülnek a falba, csak annyit mondott: „Szélfútta hely az, fiam.”
Engem, mennél kevesebbet hallottam felőle, annál jobban izgatott Szilveszter és a családja. Leskelődtem a kertjük végében, figyeltem, miként dagadoznak a gyermekek, a bőrük feszes és sima, mint a lakkozott hordók hasa. „Micsoda fenejó étkekkel tömhetik őket - gondoltam magamban -, micsoda jó kis ízek.” Beleszimatoltam a levegőbe, s csukott szememet a csillám¬ló nap felé fordítottam, hogy a káprák között méginkább megjelenhessenek a sárga-barnára sült kalácsok, lekváros sütemények.
Úgy hittem, a dombi házból alagútrendszer indul, aminek egyik ága Párkány váránál bukik elő, ahol a török csapatok parancsnokai és a törvényhozó kádik tanyáznak, de ezen kívül se szeri, se száma a járatoknak, ahová a vidék hajdani rablói rejtették kincseiket. Sejtésemre bizonyítékot maga Szilveszter szolgáltatott, hisz oly sokszor láttam őt elmenni hazulról, de visszajönni nem, vagy visszatérni, amikor elmenni nem látta senki. Egyre biztosabb lettem abban, hogy földmélyi kirándulásokat tesz ilyenkor. Nyomába szegődtem, figyeltem, mikor csak tudtam, gyanús volt minden lépése.
Egyszer aztán föltűnt neki a leskelődésem. Észre sem vettem, a hátam mögé lopakodott, megragadta a jobb karomat, szembe perdített magával.
- Mit akarsz? - kérdezte, s mielőtt válaszolhattam volna: arcul ütött. Nagyon erősen, fájdalmasan tapadt a keze az arcbőrömhöz.
Ekkor eldöntöttem, ezt a férfit örök életemben gyűlölni fogom, ha gonoszra gondolok, az ő képe jelenik meg előttem, ha pusztulásra gondolok, az ő pusztulását látom majd.
Most mégis róla beszélek és nincs bennem gyűlölet. Bár én vitéze lettem e honnak, ahogyan szüleim akarták. Apám azt mondta „Ha élted megmarad fiam, büszkék leszünk rád, ha kimúlik, öcséid állnak a helyedre, míg végérvényesen ki nem pusztul a hitetlen fenevad honunkból, míg el nem szólítja közülünk a töröknyalókat az Úr.” S bár semmi hasonlóság nincs köztem és Szilveszter között, mégis úgy érzek, mintha magam is arcul csaptam volna egy gyereket, s innéttől a sorsom megpecsételődve: olyan mód zajlik, mint mindenkié, aki vala¬ha is arcul csapott egy gyereket. Mert bár dicső dolog a vitézség, a honért véghezvitt hőscselekedet, s a boldogtalanság más és más, mégsincs nagyobb erő, mely egymáshoz láncolná a földlakókat, mint sorsukban való szerencsétlenségük. S mikor Szilveszterről, a gyűlöltről beszélek, olyképpen érzem, hogy magam kerülök szóba, az a férfi, aki túlélte e vérlocskos éveket, aki csillaszablyával törököt veszejtett és szeretetet nyert a honi lakosoktól, aki mégis egy lapra került az árulóval, hisz sorsukat egymásba fonta a boldogtalanság.
„Most föjjebbez a töröknél Szilveszter” - sustorogták többen is a temetőben, s nevettek a viccen. „Azám - szólt egy másik -, bezony a halál nem visel török-turbánt és nem visel labanc-sapkát és kuruc-sapkát, bezony a halált nem a sapka teszi, de akit elkap, azt beteszi a hideg¬verembe, hogy a fagykukacok falhassanak belőle.” Nevettek a gazember halálán, ezzel végre rendeződtek a dolgok, gondolták, Szilveszter elhalt, ők viszont most már biztosan megússzák. Biztatták magukat: Ugye-ugye, megérte ilyennek és olyannak lenni, s nem követni a bűnt, mert az Úr is ezt tanította: „Szedjétek ki a gonosz írt szívetekből, s ha így lészen, utolsó eljövetelemkor porhüvelyetekbe újra életet lehelek.”
A temetői népeken hamarosan olyan önteltség és büszkeség, az örökélet afféle tudása vett erőt, hogy szinte feledték, mennyi, de mennyi bajság zúg már most is a testükben, hogy a lelkük, mint a valahai szélmalom, apró morzsalékokra őrli az élethez való minden erejüket, s hamarosan akként fognak elpusztulni, kikopni a földi világból, miként Szilveszter, akit íme, az atya testvérüknek nevezett a halálban.

Semmit nem változtak - gondoltam magamban -, hisz gyerekként nem csak Szilvesztert figyeltük, de láttuk a falu minden emberét és asszonyát, az élettől duzzadó fiatalokat és a rongyra váló öregeket. Sosem tudtak különbül viselkedni. Három percből állt az életük: a maguk felett való sajnálkozás percéből, az önviláguk dicséretének percéből és a mások elveszejtésének percéből. Bár voltak, akik méltóbb életet éltek, példájuk mit sem változtatott azon, ami a számos népséget jellemezte.
- Megpusztult a Lajosék malaca - kiabálták egymásnak, s közben csak azt vizslatták, a sajátjuk miként kövérül.
- Megdögletett szegény pára.
- Meg, hát meg.
S aztán kibökték:
- Nemtörődöm, lusta népség, hogyan is maradhatott volna élve az a szegény jószág. Különb életet választott az magának, az Úr markába menekült.
És szidták őket bőszen. Az egyik hallani vélte, hogy az állat éjjelente éhségtől kínlódva vonyított bele a sötétségbe. Úgy beszéltek, mintha sosem hallották volna az istennek szentelt miséken a szerencsétlenül járt zsidó, Jób történetét, akinek mindene, mindene az enyészeté lett, holott oly szilárd volt a hitben, s oly szilárd a tisztességben.

Sokan gondolják, még a nálunknál fényesebb birodalmakban is, hogy mennél fenségesebb vidéken élnek az emberek, annál fenségesebbek a gondolataik, annál tisztább a lelkük, s melegebb a szívük. Bár némiképp hihető ez - itáliai utam során magam is megtapasztalhattam, mennyire nyitva a szíve az ottlakosoknak, s ez magyarázható azzal a tünde napvilággal, ami ott bearanyozza a tájat -, de itt Sándorpusztán, ahol nem kevésbé fenséges a vidék, mint a latinoknál, mindez nem mondható el. Hiába a dúszöldű erdők s a halban bővelkedő folyók, amelyekről Galeotto is sokat mesélt (mondván: könnyebb azokból halat merni, mint egy sajtár vizet), a falusi népség semmivel sem volt különb, mint a törökfogta nagyvárosok lakói. Épp annyi rossz és jó erő működött az Ipoly kanyargó öblétől, s a Börzsöny erdeitől övezett vidéken, mint a budai vár alatti Krisztinaváros nyomornegyedeiben.
És én itt nőttem föl.
- Megfáradtak erőid a végi harcokban - szólt valaki a mellettem állók közül, s én csak néztem rá, mint aki tudni sem bírja, miről beszél, miféle fáradtságot képzel a bajvívásba, ami éveken át vérem és kenyerem volt.
- Nem - mondtam -, temetésen vagyunk, és akként viselkedek.
Hirtelen a fejembe zúdultak a hatalmas ütközetek, amikor minden csapás a test erejének megmérettetése. Elégtételt vettünk Mohácsért, Egerért, Szigetvárért, a megölt, elrabolt és meggyötört emberekért, a halálra nyuvasztott országért. Magunk alá gyűrtük a kontyosokat, derékba törtük a lófarkas zászlókat, megterítettük a vívmezőket színre szín ruhákkal és vérrel. Kurjongatva lovagoltunk vissza a táborba, győzörömtől eltelten, csak a kapitány arca maradt fakó, mintha mi sem történt volna: „Az létünket kell kardélre hányni - sziszegte örökkön -, az volna nekünk dicső érdem.” És mi semmit nem értettünk szavaiból, nem tudtuk, ki állna szemben elleneinkkel, ha mi magunkat dobnánk a veszedelmes halálsárkány torkába, de ez a kapitányt egyáltalán nem érdekelte. S mikor visszakeveredtem, már a török kipucolása után Budára, s láttam azt a veszettnagy örömöt, ami a városlakókon eluralkodott, láttam, életüket át akarják csenni a töröktől megszabadult világba, hogy eztán saját törvényeik láncait öltsék magukra, akkor csendültek fülembe újra a kapitány szavai.
Rohantam végig az utcákon, hogy kijussak a forgatagból, rohantam oda, ahol a harcok ékköve lakott:
- Íme, hát itt vagyok, a város, ahová menekültünk, kivet magából, s ha a te szíved gyöngye nem volna, ez nem lenne az én hazám - mondtam izgatottan. Ő álmából ébredt, s csak kicsit örült, hogy visszatértem, puhatenyerével végigszántott a karomon:
- Apró az én szívem, hogy a te testedet magába zárja. Majd eljön érted a perzsa nő, aki nem beszéli nyelved, mégis akként játszik rajtad, mintha hangszere lennél ujjainak - aludt aztán tovább.
Akik a végvárakat megjárták, nem úgy sírnak, mint ki sajnál, mert temet, nem úgy, mint a lányok vagy a gyerekek, kívül nekik semmi, csak belül csurog minden, csurog nagyon, végig az összeszorult nyelőcsövön, bele a gyomorba, s onnét a vérerekbe, a belekbe, a sejtekbe és minden kis pórusába a szervezetnek. Én úgy sírtam akkor, s tudtam, mit nyernem volt hivatott: elveszejtettem.
Ettől kezdve a csillogó penge már nem Köprülire áhítozott, sem nem más hitetlen fenevadra, minduntalan csak engem fenyegetett, hogy széjjelmarcangol, óriásistenek falatjává szabdal, először a testem, s nem áll meg ott, mert kardélre vettetik a lelkem is, hogy az Úr legfinomabb ujjmozdulatai sem lesznek képesek összeilleszteni. S ilyenformán sem a mennyek, sem a poklok tájaira nem kerülhetek, hisz mikoron megvizslatják a túlvilági birodalmak őrei azt a semmire nem hasonló cafathalmot, fejcsóválva dobnak vissza az üres űrvilágba: Ez nem kell.
Nem kell. Sem földön, sem égben, sem a poklok mélyein: nem kell. Az övem csatja sem jelzi, ki voltam, mentém aranyos gombjai sem mesélnek arról, ami velem történt... S mikor mindezt kisírtam magamból ott a török nő házában Budán, a penge alábbhagyott fenyegetésében, hiszen miért kéne vágni rajtam, amikor amúgyis darabjaimban vagyok.

Körülállják a sírt, akik más halálában élvezik a túlélést. Nézem őket: akikkel felnőttem, most éppen olyanok, mint apáik, nagyapáik, anyáik és nagyanyáik voltak. Kiült arcukra mindenforma ránc, s kioltódott szemükből a puhaság. Lehetnék én is olyan, mint apám vagy anyám, ha élnének, de anyámat a párkányi szandzsákbég emberei metszették szerte, mikor nem eresztette öléből azt a szőke kislányt, aki az én testvérhugom volt. A holdívű török szablyák először a karokat metszették le, jobb, aztán a bal, majd a lábakat, jobb, aztán a bal, végül a nyakat, amivel a vérző csonk megpróbált még a gyermekhez kapaszkodni. Apám anyám halálát követően dobta fejét a pusztulásnak, élete nem érhetett bele a békeévekbe. Mert anyám szíve a gyermekeiért dobolt, s apám szíve az anyámért dobolt, s a gyermek elpusztítása még két halált hozott. Nincs kire hasonlítanom.
Most itt vannak, akikkel együtt teltek az idők, ruhájuk koszlott, bőrük, mint a szíj, amivel simogatni nem, csak ütni lehet.
- Szórjuk hát a búcsú rögeit Szilveszter testvérünk földi porhüvelyére - szólt az atya, s olyan serény munka indult akkor, amilyent seidőkben nem láthatott bár utazó vagy ottlakos Sándor¬pusztán. A durván megmunkált tölgyfakoporsóra buhogtak a fagyott rögek, hideg későősz volt, összekeményedett már minden, ami összekeményedhetett, s a fákon levél sem, csak csuszamlós jég.
- És imával könyörögjünk az Úrhoz, hogy az eltávozott lelkét magához ölelje, abba a meleg égodúba, ahol az ő mindenszentjei vannak, Mária és József, a szent apostolok, s mind, kik föláldozták életüket az egy igaz Istenért.
Az atya úgy beszélt, ahogyan beszélnie kellett, de a földhányás izzasztó munkája mellett keveseknek jutott percük is akár, hogy imájukat gyors érthetetlenséggel elrebegjék, csak úgy foghegyről, mintha a szent szavak volnának inkább káromlások. Az asszony sem fordult szavaival evilágunk gazdája felé, és a lányok sem. Arcuk fehér volt, mintha egyre festették volna mindhármukat, nem fájt nekik a búcsú, nem hívták az eltávozót, hogy jönne már inkább vissza, s ne hagyja el őket, hogy miért kellett ilyen hamar, minden várható évkoroknál hamarabb, megelőzve az öregedést, miért kellett elmennie.
Megfordultam, hogy elhagyjam a temetőkertet, mert amit a tisztesség megkívánt, megtettem, s kicsit előbb is szerettem volna elindulni, mint a tömeg tenné, kedvem sem volt beszédbe jutni bárkivel is. S amint megfordultam, láttam, hogy a temető kerítése mellett egy karcsú nő surran el, messziről szépnek tűnt, szebbnek, mint azok, akik a sír körül állongtak. Olymód ment, mintha bújna, mint ki nem akarná, hogy észrevegyék, de az ősztől tiszta fák látni engedték, hogy ott volt, s aki ismerte, felismerhette, de én csak sejteni véltem, hogy ki ő.

2.
A falu, melyet keletről a Börzsöny övez, nyugatról az Ipoly, történelmi múltra tekint vissza. A hegyek lábánál elfutó út nagy királyaink idején jelentős szerepet játszott a kereskedelemben. Ezen az úton jutott el a felvidéki bányavárosokból a nemesfém a királyi kincstárba. Mind a környező birtokok gazdáinak, mind az erdei bitangoknak kedvelt pénzszerző helye volt ez. Ki jogosan, ki jogtalanul, de megszerezte a magának valót, s hiába vettek a kereskedők panasz¬órát a királytól, mikor az uralkodó meglátta fényes öltözetüket, csak ennyit mondott:
- Jut is, marad is - s a továbbiakban szót sem akart váltani velük, mérgesen hessegette el őket a tanácsteremből, hogy ne rabolják az uralkodás oly drága idejét.
Az erdőséget hajdan Marlon bíborerdőjének nevezték a régi szlávok, s a folyót Marionnak. Az öregek ma is tudják e szívetmetsző történetet, ami a két szerelmesről szól.
Valahai időkben, talán még az avarrusok s a latinok sem éltek akkor, amikor az andalusok népe belakta a vidéket. Egyszerű földművelő nép volt, eszközeiket kőből készítették, gaboná¬jukat kézzel formázott agyagedényekben őrizték, s hogy gazdagabbá tegyék étkeiket s meg¬szerezhessék a kőeszközökhöz szükséges tengerentúli obszidiánt, vörösfestéket bányásztak. Szinte az egész akkori világot ellátták festékkel. Tőlük vásároltak Távolázsiában csakúgy, mint a feketék birodalmában. Boldogan éltek, nemzedék nemzedéket követett, mindenki élete teljében feleségre lelt és férjre, s nem volt, kinek ne születhetett volna megannyi gyermeke. Sokadik századot élték már le e vidéken, s a rend, ami nemkevésbé az istenek szeretetét is tükrözte, megbomlani látszott.
Anda és Vanda falvak szomszédosak voltak egymással. Az andaiak Andában házasodtak, a vandaiak Vandában. Mindenki a maga falujában találta meg mátkáját - ez ősi andalus szokás volt. Egyszer azonban egy vandai férfi üzleti ügyekből átutazott Andába, s ahogyan járt és kelt ott az utcákon (mert fényesen virágzó falvak voltak ezek, seregnyi utcával, takaros patics¬házakkal), egy asszony tűnt elé két kicsi gyermekkel. A férfi megtorpant, s az asszony nem¬különben, a szépségük miatt esetleg - ki tudhatja ezt ma már -, egy perc sem kellett és mélyen egymásba szerettek, pillantásaikon át belemerítkeztek egymásba, s hamarosan a testük is együvé vált. A két kicsi gyermek az Ipoly sekély vizében fröcsölt, s a férfi pedig a sás mögé vonta az asszonyt. Kibontotta a ruháját, s az asszony is bontogatni kezdett. Minden félrehajlott, ami eddig takart, még a sás is el-elfordította éles leveleit, s a zöld vonások között hasadt rések megteltek a bőr barna színével. Öl ölbe tapadt, a puha tenyerek ott simítottak, ahol kellett, s néha az óvatos szél is rásegített, hűs levegőt lapozgatott a bőrmelegben.
Aztán az asszony hazament, és a férfi is hazament. Lépdeltek el egymástól, el-el, messzire, s valamelyik visszaszólt: „Én nem a tiéd vagyok.” És a másik is szólt: „Én nem a tiéd vagyok.” S bár tudták, nincs mi elszakíthatná őket egymástól, színre szín csak ennyit mondtak: „Nem.”
Hallotta ezt az egek királya, az andalusok őre, s látván a csalást, mély haragra gerjedt: mellét verte dühében és a haját tépte, s üvöltött is bele a magas égpusztába: „Az én rendem nem rend!”
Megállította akkor hát a férfit, akit az andalusok Marlon néven ismertek és ekként szólt hozzá:
- Állj meg, gyermekem! Megcsaltad az igazságot, de énérettem tetted: megbocsátok neked.
Amint az egek királya kiejtette a szót: megbocsátok, Marlon testéből burjánzó erdőség lett, hatalmas hegyekkel, völgyekkel, a hegyeken és a völgyeken égigérő bíborfenyőkkel és gyertyán¬fákkal.
Ekkor a teremtő fenség másik karjával az asszony után nyúlt, akit az andalusok Marion néven ismertek:
- Állj meg, asszony - szólt szigorú hangon -, megcsaltad az igazságot, de énérettem tetted, hogy a rend, amit testvéreidnek adtam, ne bomolhasson meg: megbocsátok neked.
Amint az egek királya kiejtette a szót: megbocsátok, Marion testéből gyöngyszínű folyó lett, ami a bíborszín erdő legfényesebb völgyét metszette.
A fenséges teremtő egymáshoz rendelte azt, ami egymáshoz való, s tette dicséri nevét. Ám amikor ezzel végzett, még mindig mély szomorúság uralkodott lelkén. Érezte, a bűn tőle ered, mégsem úgy cselekedett, ahogyan azt nagyistenektől megszoktuk. Nem tépte meg ruháját szégyenében, nem vallotta meg isteni tanácsnokainak, hogy a hiba fenségünktől ered, helyette azokat büntette, akik vétlenek, az ottmaradt andalusokat. Ezen perctől kezdve egyetlen andalus sem találhatta meg igaz szerelmét, s bár továbbra is sokasodtak és szaporodtak, a pénzmag még a megelőzőeknél is jobban gyűlt, de boldogságukat nem lelhették.
S ahogyan annak lennie kell: kihaltak a boldogtalanságukba beleunt andalusok, majd az őket követő avarrusok és latinok is. Végül szlávok lakták be a tájat, de az isteni átok mind tovább¬öröklődött, s aztán mint a pestis, átjárta egész Európát, sőt az obszidiánbányász kelták szigetét sem kerülte el.
Sándorpuszta lakói mind a szlávok leszármazottai voltak. Valamikor a hetedik század közepén telepedtek meg itt, neveik és helységeik neve mind mutatja ősi honosságukat, s bár temetőkre a kutakodók nem bukkanhattak (a földhöz való jogosságukat ezért sokan megkérdőjelezték), én, aki szintén közülük való vagyok, bizton tudom, hogy ittlétünk minden pannon népnél ősibb. S éppen ez a pár száz esztendő, amikorból hiányoznak a temetők, jelzi, miként terjedt a szlávbetegség szerte a világon.
Az ősi szlávok nem földelték el halottaikat, hanem hatalmas máglyákra pakolták, s mikor a test jól elégett, az apró porhamut beleszórták a szárnyaló szélbe. A szél pedig vitte serényen a szemcséket, mindenfelé, ahol ember lakozott, megtöltötte a tüdőírt a boldogtalanok maradé¬kával. S ki beleszippantott a levegőbe, kínzó prüszkölési rohamot kapott, a könnyei folyni kezdtek, s a nyála nemkevésbé, az egész elfacsarodott arca tiszta nyirok lett. Látni is szörnyű volt ezt a betegséget, de átélni egyenest rettenetes.
Az attikaiak leszármazottai, azok a bölcs és fenséges népek voltak - ki tudja hányadszor -, akik megnevezték a szlávporból származó betegséget: allergeia.
A betegség váratlan gyorsasággal terjedt. Kezdetben mindenki azt hitte, hogy a nedvek csorgása az egész, és semmi más, sokan még később sem értették, honnan az a mélységes boldogtalanság, ami úrfőként vigyázza egész Európát.

Mire én megszülettem a szlávok huszonharmadik nemzedékeként, kevesen tudtak a falu múltjáról, s az a kevés sem megőrződni, inkább elfelejtődni látszott. Akikkel együtt ját¬szottam, nem tudták, kik voltak a szlávok, azt pedig végképp nem, hogy ki volt Marlon és Marion. Az arannyal megrakott szekerekről is tőlem hallottak először, s hogy az egész környék alagutak szövéndekét rejti, amelyből hajdanán bitangok és fegyveres rablók támadtak gyanútlan kereskedőkre, s hogy a kincs egy része, amit a tolvajlók megszereztek, még mindig ott van elrejtve az alagút zugaiban, csak egy bejáratot kéne meglelnünk, és mind a miénk lehetne...
- Mit gondoltok - vetettem oda magabiztosan az ámuldozóknak -, Szilveszter miért a Malomdombon épített házat; a nagyapám is megmondta, ott fújnak a legerősebb szelek, éppen azért állt ott annakidején a szélmalom... Na, mire gyanakodtok?
Senki nem szólt. Törték a fejüket.
- Na jó, akkor megmondom: a Malomdombon van az alagútrendszer egyik bejárata, sőt az egyetlen még működő bejárata, mert a többit régen beomlasztották azok, akik úgy hitték, visszajöhetnek a kincsért, ha a királyi fogdákból kiszabadulnak, de senki nem érkezett vissza. Onnan aztán senki, s a bejáratok a századok alatt végképp beomlottak... az egy kivételével.
Minden gyerek szeme megcsillanni látszott: aranyak, ékkövek, fegyverek és titokzatos keleti tárgyak... Hamarosan szövetséget kötöttünk, hogy közösen figyeljük Szilvesztert. Minden lépéséről tudásunk lesz. Különösen a kerti járásra-kelésre kellett ügyelnünk, mert azt gya¬nítottuk, hogy a bejárat csakis a kertben lehet, mert senki nem merészelne ilyen ingatag helyen házat emelni egy üreg fölé. Gondoltuk, módszeresen lerajzoljuk az útirányokat, s ahol a legtöbb út találkozik, ott az alagút bejárata. A figyelést megkezdtük. Felosztottuk a napot: Bridorits Pál vigyázta a reggeleket, Kristóf János a délelőttöket, Pethő Gergely az ebédet követő órákat, jómagam pedig a késődélutánokat. Az éjszakai őrzést lehetetlen volt megszervezni. Úgy állapodtunk meg, hogy bárki, ha meg tud szökni otthonról, akár tíz-húsz percre is, az rögvest Szilveszter házához lopakodik, s kilesi, ami kileshető.
Ezek az éjszakák félelmetesek voltak. A sötét árnyakkal birkózva juthattunk el megfigyelő¬helyünkre, a szél csak libbentett-lobbantott egyet az ágakon, és szörnyűséges fekete óriások keltek életre. Hatalmas markukkal tapogatták a csenevész lopakodó körül a levegőt, majd meg is fojtották, hol jobbról, hol balról támadtak, és hátranézni sem volt érdemes, hisz ott is állt belőlük egy vagy kettő. Sokszor el sem is értünk a házig, visszazavart bennünket a rettenet, bár ezt másnap közülünk senki nem merte bevallani, oly nevetségesnek tűnt nappal az éji félelem.
Megbeszélés szerint minden nap az ebédet követően találkoztunk a vályogvetőgödörben, ami mind a széltől, mind a leskelődőktől megvédett bennünket. A gödör még nem füvesedett be, alig pár éve, hogy használták a vályogvető cigányok. Ezzel a mesterséggel kísérleteztek. Való¬jában a lovakhoz értettek meg a vasas munkákhoz, de amikor a végvárak megteltek, újabb harcosok felfegyverzésére nem volt szükség, s a törökök cárja sem küldött sereget országunk ellen, ezekre a korábban hasznos mesterségekre megszűnt a kereslet. A módos cigányok hamar elveszítették összegyűjtött vagyonukat, s földönfutókká váltak, akiket senki nem becsült semmire honunkban. Sokan a törökök (törökök között pedig a magyarok) kémeinek tekintették őket, holott semmiféle katonai képzettségük nem volt, s ugyan mit ér az olyan kém, aki meg nem tudja mondani, hogy a várban hány a kapitány és hány az egyszerű harcos, ki az, aki csak az étkek főzésével s a kertészkedéssel foglalkozik, s kire lehet számítani csatákban is, ki aga, bég, ki iszpahia, ki bezlia. Vagyis a cigányok sok dologra alkalmasak voltak, de a kémkedésre teljesen alkalmatlanok.
A sándorpusztai cigányok vályogvetéssel próbálkoztak, míg mások teknőfaragással, s egyik-másik megmaradt az ősi kovácsmesterség mellett. Keserves életet éltek, legalábbis úgy hitte mindenki, aki nem közülük való volt. Sokat éheztek, az ócska, bűzrevált dögök húsát is megették, nem kevesen közülük a marhaállat s a disznóállat beleiből és gyomrából is étkeket főztek. Micsoda fertelmes élet ez - mondogatták a parasztok, holott akik saját cigánysorsukat élték, s nem kívülről, a kerítés résein át látták ezt a világot, korántsem érezték magukat oly¬annyira boldogtalannak, sőt jókat heherésztek, röhögcséltek a szorgos parasztokon. Mikor ők éppen a déli napot üdvözölték reggeliként, a parasztok már sokadik kört írták le a szántásban, kaszálásban, csupa lucsok volt ingük, gatyájuk, s mi tagadás, sokkal több étekhez ők sem juthattak: Akinek jobb termése volt, attól nagyobb adagot szedett be a török adókövetelő, s ha ő hagyott volna valamit, jöttek a király emberei, és azok vitték el a maradékot. Na aztán, ha a király emberei után is maradt valami - mert ügyesebb dughelyet kevés népség tudott magának találni, mint a magyar parasztok -, akkor jött a földek hajdani birtokosa, a töröktől elmenekült gazda, aki aztán minden parasztját úgy ismerte, mint a rossz pénzt, s bezörgetett itt, aztán ott:
- Tunyogi Lajos, add elő, ami jogos jussom, hisz az én földemen gazdálkodsz - kiáltott be az egyik házba.
- Tekintetes uram - mondta sírós hangon a paraszt - először jött a török, az elvitte majdnemis mindenemet, s azért volt ez-az, amit menteni bírtunk, s akkor jött a királyi adószedő, tőle megtagadni sem akartuk az adót, hiszen ki védené meg keresztény hitünket s Árpád vérével itatott földünket, hát odaadtuk neki a maradékot. Ő pedig felpakolt mindent, alig hagyott két marék búzalisztet, ami aztán a gyermekeink gyomrába vándorolt, s egy kancsóval a rosszabbik borból, azt meg nem vonhattam meg az ipamtól, hisz oly beteg, s nincs más, ami gyógyszere lehetne egy ilyen öreg embernek.
- No, akkor mi lészen ételetek és italotok az elkövetkező napokon? - kérdezte a gazda.
- Gyökereken élünk már napok óta, s a pataknak vizét isszuk, míg a nyári napmelegtől az is el nem apad.
- Akkor most Tunyogi Lajos elhányod ezt a szénakazlat! - és bizony a kazal alatt egy kis üreg volt lefedve, amit a gazda felbontatott, s tartalmát könyörtelenül elkobozta. Így aztán szegény feleink tényleg a gyökerekre kellett, hogy fanyalodjanak, s a pataknak vizére.
Bár a parasztok mindezek ellenére különbnek érezték magukat a cigányoknál, mi gyerekek ezt a különbséget nem érzékeltük.
Egy óra. A nap épp hogy elhajtott a fejünk fölött, lomhán, lustán, mint a Kóbor Jani bácsi tehene, amikor egy török ágyúgolyó fölröppentette az égre. Sorban érkezett mindenki, én első¬ként. A gödör fenekére felvázoltuk a Szilveszter-birtokot, botot mélyesztettünk az agyag¬földbe, és húztuk a vonalat, szögletes terület, s aztán azon belül kisebb téglarajz, a ház, a kert bal végében négyzetes térség, a kocsiszín, arrébb gazdasági épületek, itt-ott elszórva gyü¬mölcs¬fák pontszerű helye. A vázlatos térképre minden nap berajzoltuk Szilveszter mozgását:

A tizedik nap után egyértelművé vált számunkra, hogy a barlangrendszer bejárata csakis a kocsiszín alatt lehet, hiszen ez volt az a csomópont, ahol útjai, bárhonnét is jött, a kert felől vagy a ház irányából, keresztezték egymást, vagy éppen itt végződtek. Feladatunk a továb¬biak¬ban: belopózni a kertbe, óvatosan átlendülni a szigorú palánkfalon, megóvni bőrünket és húsunkat a fal tetején éktelenkedő szegektől, cserepektől és vasélektől, s aztán kipuhatolni, milyen módon jut le Szilveszter a föld mélyére, a kincsesbirodalomba.
Mielőtt azonban ez megtörténhetett volna, furcsa változásra figyeltünk föl Szilveszter napirendjében. Míg korábban hetente háromszor járt el a törökhöz, úgymint hétfőn délelőtt (nyolckor indult, és tizenegyre már itthon volt), szerdán délelőtt (megintcsak nyolckor indult, és ebédre már otthon üdvözölhették) és csütörtökön délután (rögvest ebédet követően, fél egy tájban indult, és négynél későbbre sosem maradt), most mind gyakrabban láttuk elmenni, teljesen rendszertelen időkben, volt, hogy csak megjönni láttuk (reggel), s elmenni nem, volt, hogy elmenni láttuk, s hiába vártuk ki a késő estét, nem észleltük érkezését.
Mi történhetett? - nem értettük. Először arra gyanakodtunk, hogy megszaporodtak a peresetek a párkányi szandzsák bíróságán, s az igazságtételhez minden esetben szükség van rá, de senkitől sem hallottunk affélét, hogy mostanság több keresztényt hurcolásznának meg Allakra esküdött elleneink. Vagy netalán a szultán újra - mint hallottuk régi időkből - sokaságra nőtt seregével megtámadni akarja kicsiny földünket, hogy aztán még nagyobb keserűséget hozzon szüleinkre, rokonainkra, s mi magunkra is. Szilveszter pedig valamiként tanácsnoka lett a hadjárat előkészítésének... De teltek a napok, elmúlt a fagyasztó tél, kitavaszodott, nyárra vált az idő, s a török seregeknek hírét se hallottuk, s ilyen formán múlt el az ősz, az újabb tél, háborúságba nem keveredett az ország... Szilveszter eljárásai mégsem ritkultak, inkább sűrűbbekké váltak. Aligis maradt otthon, legtöbbet azon a különös máshelyen volt, amiről mi - most már biztosan - tudtuk, csak a titokzatos labirintus kincsőrzője lehet.
- Annyi ott a pénz és az arany - mondtuk egymásnak hevülten -, és más mindenféle drága¬ságok, hogy Szilveszter egy év alatt sem tudta számba venni. Földalatti szobát épített magának, ahol ágy is van, finom takarók, s ha belefárad a végét nem látni számolásba: oda dől le aprócskát aludni.
Ültünk a vályogvetőgödörben, és egymástól kapkodtuk a szót, hogy mi minden lehet ott, s mivé tehetnénk falunkat, ha mi szereznénk meg azokat a kincseket. Bridorits Pali szerint egymás között el kellene osztani becsületesen négy részre ezt a hatalmas vagyont, hogy kezdhessen ki-ki a részével azt, amit akar: mert egyikőnk a családját segítené, másikónk a falut, s biztosan volna közülünk olyan, aki csak saját boldogulására gondolna. Pethő Gergely szerint a vagyon felét a falunak kellene adni, mégiscsak a községi földek alatt találtuk, s csak a maradékot osztanánk el egymás között. Kristóf János az egészet szétosztaná egyenlően, s magunk is csak annyit kapnánk, amennyi arányosan jutna. Ha így csinálnánk - mondta Kristóf János -, akkor senki nem lenne irigyünk, mindenki szeretne és becsületesnek tartana bennünket, s mennyivel többet ér ez minden kincseknél.
Kristóf János elképzelése rögtön ellenvetéseket váltott ki, mondván, az egyenarányú osztással csak az igazságtalanságot szentesítenénk, hiszen akinek többje volt eddig is, annak ezután is többje marad, s a szegények hozzájuk képest megint csak szegények lesznek, s nemhogy nem tartana senki bennünket becsületesnek, hanem még gyűlöletet is ébresztenénk magunk ellen. A szegények sehogyan sem értenék, hogy most, amikor lehetne, miért nem kerülhetnek egyrangra a módosabbakkal, a gazdagok pedig felhánytorgatnák, hogy mért nem ők kaptak minden javakat, a szegény nép tehetetlensége folytán szegény, s elherdálja majd azon kincseket is, amelyeket most kapott...
Végül összeszámoltuk, ha mindenki magának megszerezne mindent, amire vágyik, akkor az mennyibe kerülne, s kiderült, hogy a végső összeg az elképzelt kincs ezredét sem közelítené meg, mert a mesés vagyonhoz miféle nagyság az a néhány ló, az a néhány ház, az a hektárnyi föld, ami legmerészebb képzeteinkben akár megjelenhetett. Olyanok voltunk, mint az a kakas, aki gyémántkövet talál a szemétdombon, s mit sem képes véle kezdeni, csak jajong, hogy miért nem egy szem búzába akadt a csőre.
Hevertünk egymás mellett, szinte kábultan a csillogástól, a napba néztünk, hogy a káprák még¬inkább elborítsák szemünket és elménket, az a földalatti csodafény nem lehet másabb, mint a napnak fénye - mondogattuk egymásnak, és hol nevettünk, hol a könnyünk csorgott, eszünkbe nem jutott, hogy nincs oly osztása a talált kincsnek, ami ne irigységet szülne s ne válna keserűségünkre folytonéletünk során. Úgy gondoltuk, eddig csak Szilveszter gazda¬godott a mesés vagyonból, s most semmi akadálya, hogy többek boldogulására legyen, és ez mindőnk javát szolgálja majd, mert ha egy szegény kódis betéved a gazdag kocsmájába, bátrabban hagy ott pénzeket, s a gazdag majd szebben fizet munkásainak, akikből megint csak kocsmába betérő kedvelteli férfiak lesznek, s így tovább a végtelenségig, míg a világ fennáll, ezzel a kincslökéssel minden jövő és eljövő nemzedék boldogsága alapozódna meg. Az igazság bajnokainak éreztük magunkat, mint azok a szpáhi törökök, akik karddal estek lőfegy¬ve¬res elleneiknek, s mikor megfutamodásra kényszerültek, csak ennyit üzentek a nagy¬vezérnek: „Az krisztushitűek nem vitézséggel győztek, hanem a fegyverek erejével.”
Hogyan is képzelhető, hogy Allak földi seregei a vitézséget felcseréljék a fegyvergyártók mesterkedéseire, hogyanis képzelhetnénk, hogy ez a négy fiú felcserélné az igazság tetteit a megvadult földlakók sötét vágyaira?
A kincs lebegett szemünk előtt, s Szilvesztert olyképp láttuk, mint a kincsek őrét, aki óráról órára, napról napra több időt szentel dédelgetett marháira. Elszaladtak fülünk mellett, amit az öregek mondogattak az asszonyról, akihez Szilveszter élete az Úr előtt köttetett.
- Bizony, annak a szíve helyén egy kosár fűrészpor van, s ha a bőréhez nyúl a férfi, úgy porzik, mint az elfoszlott korpás-zsákok.
Egyszer a nagyapám is valami effélét vetett oda nagyanyámnak:
- Hagyd el a szidását, boldogtalan ember az, a házát szél tépi, s a lelke úgy van felrobbantva, mint az egri lőportorony.
- De csak ott van az a teméntelen mennyiségű pénz, s az ő gyermekei nem éheznek, mint az egyszerű népek kicsinyei, nem jár-kel a gondolatja folyton azon, mit tegyen elébük, hogy éhük korgása elhaljon. S mind e pénzmagért árulásba visz mindeneket, nemcsak embert, de Istent is...
- A ganéjba húzza a fizetvény, a ganéjban fog megdögleni, s mikor halálát leli, már lelke sem lesz, egy marék szétmorzsolt húscafat tölti ki a mellkas alatti üreget, hagyd békén, hagyd meg töltekezésében, hagyd boldogtalan pusztulásában...
- No és mi, akik mások vagyunk, mivégre élünk? - kérdeztem akkor a nagyapámat. - Mit hoz nekünk a világ sodra, s mely gyönyöröket rejt számunkra Krisztusurunk jutalomként?
- Aki jutalomra vágyik, annak halál lesz az élet - mondta, és különben többet mondani nem akart.

Mi az asszonyt sohasem figyeltük, hogy porlott lett volna a szíve, nem tudhattuk. Asszony volt előttünk, mint bárki más asszony, aki a falut lakta, s a gyermekek pedig gyermekek voltak, húsosabbak, zsírosabbak, mint mi, de gyermekek. Szilveszteren sem láttunk semmi olyan keserű változásokat, mint amiről a nagyapám beszélt, hogy a bőre alatt már fel lenne cafatolva, ezt elhinni sem lehet.
Tűnni kezdett az őszi nap, s mi szedelőzködtünk, másztunk kifelé a gödörből, a pataknál hideg kezek dörzsölték a vásznakat. Hidegre hűlt a víz és hidegre a levegő, s amint elhidegült minden kívül, úgy hidegült mibennünk is a ragyogás, a kincsvarázs.

Előbb fordultam el a koporsóalakra púposodó halomtól, Szilveszter tetemét mélyen nyomták a föld aljára a rögsúlyok, nem fog onnét kikeveredni, nem fog visszatérni, kísérteni az ittmarad¬takat. Minden, ami ronggyá lett benne, az Úr elrendelt útjára tér.

3.
Agák, basák és igazságtevő török-kádik ültek a tanácsteremben, mint máskor. Perügy perügyet követett. Kimondhatatlan unták a törökök, hogy ők tegyenek igazságot a krisztushívők gyarló cselekedeteiben, hogy Mohamed, a próféta fenséges törvényeit és megszentelt szavait szórják az érdemetlenek szívébe, de tették, amit kötelezőként szabott rájuk a szultáni parancs.
Azon a napon két ügy megtárgyalása volt soron, a bánki fuvarosé és a nosztrai boszorkány¬asszonyé.

A bánki fuvaros pere
A magasztos Allak bírái fenséges színük elé idézik a bánki fuvaros vádlóját, ismertesse a bűntételt, miszerint a bánki férfit, Istvánt, a bölcs kádiknak halálra kell küldeni!
- Allak igazságától megaranyozott bíróság, a béke és az élet híve volnék, de a bűn, amit ez a férfi elkövetett, az egek tornácán is túlkiált.
A boldogtalanság percei kezdődtek, mikor fent nevezett a nyár rekkenő hőjében elindult, hogy terményeit egy nagy szekérre rakva elszállítsa a szerbek földjére, ahol tudva lévő, ez évben még vetőmagnyit sem adott a föld. Felpakolta hát a saját feleslegét, s szedett még másoktól is, és elindult az északi Magyarföldről le mélyre, dél felé. Hosszan tartott az út. Aratást követően indult, s közeledett a szőlőszüret, mikor odaért a szerbekhez, hogy az árutól széphaszonnal megváljon. Kevés fia van a nemzetnek, aki erre az életet kockára vető útra vállalkozni mert volna, de ő ment, és nem tartott igényt azon gyakorlott kereskedőkre, akik a bécsi kereskedő¬kompánia küldötteiként ugyane feladatot szívvel szívnélkül elvállalták volna. A veszélyeknek se szeri, se száma, mégis megérkezett, s ki ne ismerné el tettét? Amott délen megvált a terménytől busás haszonnal, s a legnagyobb boldogsággal vágott neki a visszaútnak. Megóvta pénzét, úgy tért haza teli zsebbel, a szüretet lekésvén, későn ősszel. Ez útja oly hosszú volt, hogy háromszor is kerekre vált a hold, mikor a határban sürgő népek újra megpillanthatták immár megürült szekerét. Büszke volt magára, s hogy földijei előtt fitogtassa bátorságát és eldicsekedjen vagyonával, betért a faluszéli kocsmába. Ott ünnepelt, ott büszkélkedett. A haszna oly busás volt, hogy bárki a vendége lehetett, még azok is, akiket annak előtte szeretni sem bírt.
Fogyott bőségesen a bor, s az emberek, különösen a kocsmáros felesége, mind csak meséltek arról, hogy mi minden történt azóta, hogy a bánki fuvaros kalandos útjára elindult.
- Egy hónapra katonák is belakták a falut - mondta a kocsmáros felesége.
- Noés - így a férfi.
- Voltak asszonyok, akik a házukba fogadták őket.
- Noés - így a férfi.
- Akik a házukba fogadták - mondta az asszony -, azok biz velük is háltak.
- Noés - így a férfi.
- A ti házatokban is lakott közülük egy vagy talán kettő is - mondta az asszony.
Erre a vádlott, aki az igaz törvényt megszegte, felpattant nagy részegségét legyűrve a padlat¬ról, földbe hasította az ónkancsót, káromkodott egyet, szidván az Urat, aki teremtette a vilá¬got, az asszonyt és önmagát, vad dühvel kivágtatott a kocsmából, s hazafelé kezdett menni. Otthon, mire az út letudva volt mögötte, már vadvörösen vágta be az ajtót, majd az asszonyba bele a baltát, s aztán a vérre ázó tetemet megbecstelenítette.
Kihagyott a fenséges bíróság szívverése, hallván a történetet, Szilveszter torkát is fojtogatni kezdte a gonoszság szelleme, melyet a bűneset ismertetése eresztett a levegőbe, bár tudta, ebben az ítélkezésben nem kell részt vennie. Néhány perc kínzó csendet követően a fenséges bíróság a kocsmáros feleségét idézte színe elé.
- Vallja meg, mivel bujtogatta gyilkolásra a bűnben megvádoltat!
- Oh, igazságban magasztos bíróság, én csak afféle tréfát eszeltem ki, hogy valamivel megszolgáljam azokat a sok-sok borokat, amiket ez a férfi ott nálunk fizetett, de az asszony becsületét én nem érhettem, hisz hazudtam volna, ha azt állítom, hogy ő bármikor is a férfiú ellen tett volna. Én csak azt mondtam, hogy vannak olyan asszonyok ebben a faluban, akik képesek bárkivel is összefeküdni, de az nem az ő hites társa volt. Oly részegen az ő megfáradt lelkében minden félremagyarázódott, s megbomlott esze tisztasága, de én minderről nem tehetek.
Az asszony hazudott, s a bírák megelégelték a hazugságot. Kikergették a teremből, hogy valahol a hidegben várakozzon, mert őt sem kerülheti el a bűnösnek járó büntetés. A fenséges igazságosztó testület akkor a vádlottat idézte színe elé.
- Mondd, mi késztetett állati tetted véghezvitelére?
- - a férfi hallgatott. Szíve szerint tagadta volna, hogy a halott asszonyt meg¬becstelenítette, s ha igen, mégis, az sem bűn miatt volt, hanem a mélységes szerelem miatt, amit iránta érzett... de nem szólt semmit. Tudta, a körülötte viruló ördöghad ügynökévé lett. Végrevitte azt, amit ők csak vágytak. Nem gyilkolt, nem ez volt a fő bűne, hanem hogy gonoszságot lopott oda, ahová tisztasága végett volt bejárása, elárulta az asszony szívét, s nincs ennél mélységesebb bűn a földön. Mentegetőzhetett volna, hogy mindez azért történ¬hetett meg, mert a bécsi kompánia kereskedői kegyetlenül kitolvajolják a földek művelőit, s ő csak ezért vágott neki a veszélyektől terhes útnak, csak ez volt, ami miatt magára hagyta azt, akit szeretett, de nem szólt semmit, várta a méltó ítéletet.
Akkor aztán ítéletet hozott a törökbíró:
- Allak megsajnált tettedért, fuvarosember. A fenséges éggazda tudja, a csalhatalmak játékszere lettél, s tisztító útra hív a túlvilágra. Holnap, hajnali négy órakor megszabadulhatsz földi bűneidtől. De az asszonyt, aki a bűnt szívedbe oltotta, továbbra is életre kárhoztatja a magasságos.
A férfit elvezették a foglárok, s a bíróság szünetet rendelt el az újabb tárgyalás előtt. Ki étkeket vett magához, ki csak száját üresen jártatta a vérfagyasztó esetről, s a bírói döntés, a különös szavak értelmét magyarázta, míg aztán letelt a tárgyalások közötti rés, s újra megtelt a bírói terem.

A nosztrai boszorkánynő pere
A fenséges, igazságra méltó bíróság újra szóra emelkedett, s színe elé kérette azokat, akik a bűnesetet tanúsítani voltak hivatottak:
- Tudja-e a tanú, látta-e, hallotta-e, mind most, mind ennek előtte való esztendőkben a vádlott akármi néven nevezhető gonoszságra, boszorkányságra célzó igyekezetét, beszédét, annál is inkább cselekedetét, hogy varázsolt volna? Vallja meg a tanú igaz lelkiismerete szerint, még ha mástól hallotta is, hogy a vádlott boszorkányos vagy ahhoz hasonlatos cselekedeteket vitt volna végbe!
Női tanú: - Három ízben is láttam, amint Gonda István istállójába agár képében beszökött úgy, hogy az ajtó be volt zárolva, teljességgel el volt reteszelve. Aztán ilyen módon bejutván, meg¬rázta magát, és megint ugyanaz az asszony lett, aki volt megelőzőleg. Aztán, amikor két hétig a szám a fülemhez vonódott, eljött hozzám, szavakat mondott, megkenegette orcám, s a szájam rendes helyére visszavonult, a zápfogam is helyrement, minden meg kezdett gyó¬gyulni, hamarosan a szóm is megjött. Hogy ki által, nem tudom. De azt is láttam, hogy azon legények szeméremteste, akik oly nagyon akarták volna ágyba gyoszogálni, akkorára dagadt, mint egy fazék, és megfeketült.
Férfi tanú: - Én hallottam, hiszen beszélték szerte-széjjel, hogy a vádlott sok legény monyát próbálta meg, de nem talált jobbat, mint a Czegő János monya, mert a Czegő annyira nyomta, lökte, hogy az asszony hasa olyan lett, mint egy gombolyag. Azt is hallottam, hogy amikor ez az asszony a férjével közösült, akkor csak ő ült az ember fölibe, és úgy hajtotta el rajta a dolgokat. De beszélik azt is, hogy az ura mellett az ágyon is meggyíkalhatta bárki (hátulról persze), különösen a Czegő. Azt is hallottam, hogy néha alighogy az előző ember kivette a monyát, máris egy másik dugta a valagába, és úgy dárdázta meg. Mondják még, hogy minden ember tud huszonnégy nevet, akivel az asszonynak dolga volt. Aztán jöttek az idők, mikor is az ura és a Czegő János is elhalálozott, eztán alig maradt férfi a környéken, aki nem gyíkal¬hatta meg az asszonyt. Megcsirbulták a pincében, a szántóföldeken, s volt akivel a szekéren hált. Mások beszélik, hogy egyszer az egész ház és a fél falu népe előtt gyakatta meg magát.
- Állj, hitetlen! - szólt közbe a bíró. - A fenséges Allak igazságára felesküdött bíróság befejezettnek tekinti a tárgyalást, ám mielőtt bölcs ítéletét meghozná, a hitetlenek küldöttét szólítja. Beszélj, Szilveszter vajda, mi igaz ebből, amit erre az asszonyra - s akkor az első sorban foglároktól körülvett nőre mutatott - vádként szórnak!
Szilveszter felegyenesedett, s a szokásos mód meghajolt a bírák előtt, szemével az asszonyt kereste, hogy talán belenézhet abba a rejtekbe, ami az igaz és bűnös cselekedetek raktára, ahol a tisztaság és a szépség vagy éppen a rútság s a legmélyebb gonoszság őriztetik. Amint a szemre lelt, valami addig nem hitt erő rázta meg. Testében és lelkében megerősödöttnek érezte magát, s oly bátor szólást engedett meg, amit annakelőtte sohasem:
- Igaz hitemre és tiszta lelkiismeretemre esküszöm, hogy fülemmel sosem hallottam, s szememmel sohasem láttam, hogy nevezett asszony bármi affélét cselekedett volna, amiről előttem szóltak, hogy boszorkánysággal, paráználkodással, babonasággal vádolható volna. A tanúk pedig a gonosztól fertezetten beszélnek, mikor ellene vallanak. Mert ki gyönyörűségét nem tudhatta magának, s tisztaságából nem olthatta szomját, mind elveszejtésére szövetkezett.
Alighogy Szilveszter befejezte, s az utolsó hangok is elporladtak a meglepett hallgatóság körében, a bíró vette magához a szót:
- Ezideig igazul szolgáltad a bíróság munkáját, nincs okunk, hogy kétségbe vonjuk mostani szavaid. Az asszony szabadon távozhat színünk elől, s ha valaki bántani merészelné, kardjainkkal alantas lelke méretére szabatik teste. Dicsérjük hát mindahányan a világteremtőt, imáinkkal kérjük, hogy az eljövendő időkben is nyissa meg szívünket az igazságra!
Lassan elüresedett a terem. Voltak, akik kisebb kompániába verődve távoztak, voltak, akik egyedül. Szörcsölve locsogtak a történetek fölött, magyarázni próbálták, ami nem magyaráz¬ható, s közben vérebbre festették a vért és húsabbra a húst. Egy nő és egy férfi együtt fordultak ki a keménykő oszlopok közül. A férfi ment volna a nővel, mint ki leszakadni nem bír.
- Hazaviszem - mondta.
- Talán máskor - válaszolta a nő zavartan, és pillanat sem volt: eltűnt.

Ahogy megjött az őszi este, a falusi népség behúzódott a meleg pincékbe, melegítő borok mellé. Torkig öntötték magukat, hogy lehajolni sem bírtak, mert a drága lé mind felöntötte volna a földet. Szájuk megferdült, szemük üvegre vált, s másról sem bírtak beszélni, mint az aranyakról, amit Szilveszter a mai perügyekért bezsebelt a töröksátántól. Mondogatták, hogy a török így akarja elpusztítani meggyöngésedett honunkat, hogy boszorkánynőket küld ellenünk, s a férfiak mind a szerelmük fogságába esnek majd, az asszonyokat pedig a férjük elveszejtése kergeti a halálba vagy az élve pusztulásba. S amikor aztán az asszonyok végre elténferegtek a fáradt gyerekekkel, a magukban maradt férfiaknak minden szava a boszorkánynő körül pergett, hogy miféle szépség az, micsoda gyöngyvilág volna, ha mindőjüknek olyan juthatna. S mikor dicsérték az idegen asszonyt, mikor gondolataikkal és szavaikkal végigtapogatták a testét, a sajátjaikat kezdték becsmérelni, először a testük rondaságát, a húsokat a has alatt, a lábon rengő vastagodásokat, aztán a lelkük kanálisát ócsárolták, végül az étkeket, amiket főznek. Megenni sem bírhatom - sziszegték. S ahogyan megváltak ez utolsó mondattól, elfe¬küdtek ott a pincékben, a padon, a döngölt sárföldön, a kádak tetején. Gőzös szuszogásuk lökdöste a levegőt erre-arra, megremegtette a hordók mélyén bújó boritalt. Alvásukra ráaludt a gyertyakanóc, sötétre vált a pince, s a pince előtti térség. Patkányok és egerek kezdtek elő¬jönni, hogy megvívják éjszakai harcukat az ételmaradékokért, a morzsakenyerekért s a sza¬lon¬na¬bőrökért, orraikkal halkan szaglásztak, karmaik sercegése meg-megpendítette az éji csendet.

Szilveszter egyedül hagyta el Párkányt, ahol a törökbírák és a beglerbég székelt. Ment kifelé a várból, mintha kihányták volna a hideg falak, elhagyta a gazdag kereskedők házait, aztán a városszéli cigánytanyákat is. Egész közel volt már Sándorpusztához, majd percek sem kellettek, hogy hazaérjen, de meggondolta magát. A falu előtti elágazásnál jobbra irányította a lovat, felkaptatott a Magyar-hegyre, ahonnét jól belátható volt a völgy és Sándorpuszta. Elöl erdők, aztán a szőlőhegyek, majd a Malomdomb az ő házával, ami magasabban áll, mint ameddig a templom tornya fel bír érni, a templomé, ami nemcsak az isten háza volt, a mi urunké, de titkos találkáknak is otthont adott.
Szerelmesek kúsztak föl némikor a templomtoronyba, a harangok alatti puszta részre, hogy ott legyenek egymáséi. Nincs egy éve se tán, amikor Bridorits István itt érte tetten a feleségét, bizonyos asszonyokat gyalázó haramiával. Belépett a templomba, óvatosan kúszott fel a csigát író lépcsőkön, hangtalanul, mert mondták neki valaki asszonyok, hogy az ő felesége már oly régen beugrott elmondani a szentségnek járó napi imát. „Vajon mit csinálhat még mindig ott, hisz ha a hitvallást mondaná el hatvanszor, az sem tarthatna ilyen méretű időig?” Bridorits István pedig ment fel a lépcsőkön, kereste a rejteket. Amint felért, láthatta, hogy az asszony csupasz teste miként hever a férfi alatt, s akkor dühre vált teljes lényében, és odaszaladt, megmarkolta a nőt, aki a hitvese volt, az ablakhoz ráncigálta, a nő szólni nem bírt, s a férfi nyomni kezdte ki a testét a szűk ablakrésen, a nő még mindig nem bírt sikoltani sem, s aki alól kiráncigálták, az sem bírhatta kinyitni a száját, hogy testvérem a hitben, ne tedd. A férfi immáron kitolta egészen az asszonyt, s az asszonyban még mindig bennrekedt a szusz és a hang, a férfi akkor elengedte a bűnös testet, amit valaha oly nagyon szeretett, ami neki egyet¬len boldogsága, szívének gyönyörűsége volt, s a test zuhanni kezdett, mint villámgyors kard¬csapás metszette ketté a templom előtti levegőt, eszmélni sem tudtak még a fönnmaradottak, amikor leért egészen a földig, s ott belecsapódott a keménységbe, és vége lett.
A férfi bámult fentről a leérkezettre, bámult, majd rohanni kezdett lefelé a csigázó falépcsőn, s amint kiért a templomból, a széttört asszonyhoz rohant, és ölelni kezdte, csókolgatni, szeretlek gyöngyöm, mondogatta, szeretlek. Ölébe markolta, hogy egy része se maradhasson a földön, az ömlött véren kívül, és cipelni kezdte magával. Szeretlek gyöngyöm - mondta közben -, elviszlek a füvek őréhez, hogy kenje be tört tagjaidat gyógyító írral, s elviszlek a lelkek őréhez, hogy lehelje életre szívedet. De bizony vihette bárhová, mert az asszonyban mindaz, ami élhetett volna, darabjaira szétesett.
Szilveszter nézte a templomot, s arra gondolt, milyen hittel mondta a tárgyaláson: Az asszony bűnös volt, megérdemelte halálát, s a férfi akként cselekedett, ahogyan férfinak cselekednie kell. És Bridorits Istvánt nem ítélte halálra az Allak igazságára felesküdött bíróság. De hiába. Nem tud az a szabadsággal élni, kinek ember adja, de Isten nem adja. Alig telt el három nap a tárgyalást követően, amikor a templom előtt járók megtalálták a köveken Bridorits István zúzott testét.

Az est jól leszállt, rátelepedett a Magyar-hegy tetejére is. A ló lefelé indult, ahogy a kantár igazította. Óvatosan hordta hátán a lovast. Egy szűk óra alatt hazaértek, a házban csend volt, a marhák szuszogtak, az aprójószág hangtalan aludt, bent kioltódva a gyertyák, az asszony a sötétben ült és várt. Mikor nyílt az ajtó felrezdült. Hát megjöttél - gondolta, és melegség szaladt át a szívén, de nem ezt mondta:
- A két kicsi gyermeket már meg sem ismered, s ők sem ismerhetnek meg téged - és mondta még hosszan, hogy ez az élet maga a szürkehalál, s a férfi a szürkehalál küldötte, aki pusztulásba viszi azokat, akik szeretik őt.
Szilveszter nem válaszolt, kabátját a földre vetette, s leheveredett. Éjjel álmok járták át gondolatait. Az asszonyhoz hajolt, akivel éjről éjre megosztotta a fekhelyet, s ahogyan nézte, szemei előtt lassan átlátszódott a testhüvely, szeme keresztülhatolt a bőrön és a húson, egészen a szívig. Ott akadt éppen el a szívnél, s látta a piros, lüktető húscsomó helyén a kócot, a szürke-sárga kócot. S akkor az asszony megszólalt:
- Mért nem szereted te ezt a szürke kócot, ami érted dobban, mért nem óvod, mért nem hordozod markodban, mért nem dédelgeted?
- Ha szívemhez teszem, megszúr - mondta az álombeli Szilveszter. - Ha testemhez simítom, perzselő kiütést kap a bőröm. Hogyan is szerethetném?
Ahogy ezt elmondta, kóccá lett az asszony egész teste, s elvillant valamely lámpafényként, s helyében a nógrádi boszorkánynő testét vélte felfedezni, a gesztenyehajat s a homokszín szemet, s valami puhameleg lüktetés kezdett járni az egész lényében. És simult ehhez a jövevényhez, simult erősen, szinte ragadt hozzá, de méginkább tapadni akart...
- Szinte agyonnyomsz - hallotta az álmon keresztül a kócnő hangját, lökést érzett, átrepült a másik oldalára, s így lelte aztán a reggel.

4.
A harmadik őszbe is beleérkeztünk, s Szilveszter napjai nem változtak. Két teljes év telt el, de megfigyeléseink semmi újat nem hoztak. Szilveszter eltűnt és feltűnt. Járása-kelése semmi rendszert nem mutatott. Sokat volt távol, de költekezésén nem látszott, hogy megnyíltak volna számára a földmélyi kincsek tárlói.
A két év sokat öregített rajtunk, feledtük csillámló gondolatainkat az élettelen drágaságokról, s a vályogvetőgödörben egyre kevesebb szót ejtettünk az alattunk kuszálódó alagútrendszerről. Más út villogott szemünkben és más drágaság, meleg és puha, nem oly rideg, mint az ékkövek s a nemesfémek. Haja volt és szeme, s nem rejthető százévekre a földek mélyébe.
Anna az Ipolyhoz közel eső majorságban lakott. Apja egyike volt a falu oly kevés mester¬emberének. Bognár volt. A parasztok mind hozzá mentek, ha szekerük kereke megromlott, ha szerszámaikhoz nyél kellett, s amikor különlegesebb bútorra volt szükségük, ládára, székre, azt is nála rendelték meg. Műhelye az egyszerű földműves munkához szokott parasztok számára afféle csodabirodalom volt. A fal telis-tele fénylő faragókésekkel, kisebb-nagyobb kézifúrókkal, gyalukkal. Ha munkához fogott, óvatosan és lassan szemlézte végig a szerszá¬mo¬kat, s minden sietség nélkül emelte le a megfelelőt. A fa, mint az agyag-gyurma formá¬zódott a keze alatt, itt bemélyedt, ott hajlott, amott domborodott, míg a megfelelő alakra nem vált. - Készen van - mondta akkor, s mielőtt átadta volna a megrendelőnek, kezében forgatta az anyagot, nézte a fa erezetét, a csomók szép ívét, tenyerével átsimogatta, hogy ujjai nyoma láthatatlanul odaragadt a fa testéhez. Mintha azon gondolkodott volna, a munka méltó e ahhoz a formához, mely eredendően, természetes voltában adatott neki, mintha megválni is alig tudna tőle. A parasztok gabonával fizettek, ismerték az utat a kamrához, ahol a mesterember raktározta a keresetet, egyenest odavitték a zsákokat, szépen lerakták, mindjárt a megfelelő helyre, mert itt nem lehetett csak úgy szertehányni a dolgokat, mint otthon. A mesterembernél minden arra a helyre került, ahol lennie kellett. Szóváltás kevés volt. A megrendelők se szidni, se dicsérni nem merték a munkát. Legfeljebb egy gyors köszönöm és adjonisten, aztán sietve eljártak a majorságból.
Anna gyöngyruhákban járt, mint egy hercegkisasszony. Hosszú, szőke haja két vastag copfban simult a vállára, arca patyolat volt, s a szemei, mint az ékkövek, csillogtak. Fény volt a ruhája és a bőre, mikor nekünk csak a szívünk lobogott, bőrünk alig mosott, s a ruhánk nyűtt és koszlott. Anna elérhetetlen volt számunkra. Mesterember nem adhatta lányát paraszt fiához. Ha a faluban rangban hozzáillő férjet nem talált, hát hoztak messziről, vagy messzire küldték a lányt. De aki eléri a tizenötöt, nem gondolkodik rangról, nem gondolkodik arról, mi jár neki és mi nem, aki eléri a tizenötöt, úgy lobog, mint a haramiákra gyújtott fogadó, s a tűz hevében összeolvad az ón és az ezüst, a vas és a réz, a bitangok és a fogadós felesége.
S mikor a szívünk Annáért égett, testünk kioltását az Ipolyban fürdőző meztelen cigány¬asszonyok¬ban vágytuk. Megbújtunk a fák rejtekében, s a húsrahús testeket bámultuk, azokat az elnagyolt testdarabokat, melyek még távolról sem emlékeztettek Anna finom alakjára. Hamarosan elterjedt rólunk, hogy nem bírhatunk a bőrünkben maradni, s nem elég a Szil¬veszter-ügy, amivel a falura haragítottuk még a törököt is, most Krisztusurunk szenvedéseit megtagadva, asszonytestek után leskelődünk. A hír Boldizsár atya fülébe is eljutott, s amikor egyszer a templom mellett baktattunk elfelé, kiüvölt az ajtóból, kezében a szent kehellyel:
- Hé, ti gazvirágok, gyertek csak be hozzám!
- Dicsértessék az Úrjézus Krisztus, Boldizsár atya! - mondtuk mindannyian serényen, mint akiket a hitben mi sem ingathatna meg. Az atya nevetett aprót a hazugságon, és bepaszírolt mindőnket a szűk sekrestyébe.
- Hallom, fiaim, hogy ördögök döngetik a véreteket, s a mérgezett vér a szentségtelenségbe kerget benneteket.
Mi olyannyira meglepődtünk a sok furcsa szón, hogy szinte helyeslőn hallgattunk, a fejünket sem ingattuk meg, hogy á dehogy, tisztelendő atyánk, a mi vérünk már régen eggyé vált az őrangyalunk vérével, s hogy ez soha, semmiképpen se változzon meg, minden este imában kérjük a mi istenünket. Szótlanul álltunk, s az atya pedig úgy tekintette, hogy fejé