Egy anarchista óvodás feljegyzéseibőlNeltz Tamás beszámolója

Fél órával a kezdés előtt Háy János aggódik és izgul. Aggódik, mert alig néhányan lézengenek a Bárka pulai főhadiszállásán, és izgul, mert egyedül téblábol az üres színpadon, és a keverőpultnál álló technikus utasításainak engedelmeskedve a mikrofonját próbálgatja. Ha teljesült volna gyerekkori vágya és beatzenész lesz belőle, biztos semmi gondja nem lenne a mikrofonpróbával, a közönség pedig, hétfő ide, fesztiválközepi fáradtság oda, mégiscsak összegyűlik.

Keresztury Tibor (lapunk főszerkesztője) kérdései eleinte a művek nyelve és világa körül forog. Háy János minden egyes drámájához saját, önálló nyelvet alkot, amit a szerző hiába dolgoz ki előre gondosan és használ aztán sikerrel, egy idő után egyszerűen kimerül. És hiába nagy a kísértés a közönség szeretetére éhes íróban, hogy újra elővegye az egyszer már használt nyelvet, az elhasznált nyelven írt mondatok üresen csengenek.

Háy szerint legyenek írásainak díszletei bármilyenek, akár történelmiek is, mindig az éppen olvasó és az író saját személyes élményei által válnak élővé a szövegek. Mindenkit a saját élete foglalkoztat, azon keresztül válhat érdekessé egy könyv („kit érdekel a XVII. század?, mert engem nem”), még az önéletrajzi regényeknek is szüksége van az olvasó tapasztalataira, különben nem működnek. A Dzsigerdilen, bár történelmi környezetben játszódik, főhőse, Szilveszter, Háy általános iskolai – régóta utált – matematikatanára. Főszereplővé mégsem a sok kiosztott hármas tette, hanem a különös dolgok, amik vele megestek. Háy János nagyapjának elbeszélése szerint a mondott tanár beleszeretett egy Márianosztrán élő nőbe. És addig-addig tépelődött, hogy a nőt válassza-e, és feladva addigi életét elköltözzön régi otthonából, vagy maradjon inkább, míg egyszer csak megszakadt az agyában valami. Azóta néma és csak gondolkodik, nem tudja mitévő legyen.

Szinte minden műfajban kipróbálta már magát, versekkel kezdett, majd váltott a kisprózára, írt nagyregényt is, de, Keresztury Tibor szerint, drámáival aratta a legnagyobb sikert. Háy úgy gondolja, bár sok mindent lehet csinálni, a különböző gondolkodásmódot igénylő műfajokat el kell választani egymástól az időben, nem lehet egyszerre két olyan egymástól távol eső, különböző gondolkodásmódot igénylő dologgal foglalkozni, mint a vers és a próza, ahogy nem lehet egyszerre edzeni rövid- és hosszútávra. Az első felolvasott szöveg műfaja – rap – rögtön alá is támasztotta Háy sokoldalúságát, és annak ellenére, hogy a láthatóan továbbra is lámpalázas szerző többször belekacagott a poénokba, a Tinódi-rapre (ugyanis a Nagy Könyv-projekt keretében készülő Egri Csillagok filmhez készült a szöveg) nagyon vevő volt a közönség. Egyébként most éppen egy regényen dolgozik, így aki verseket, vagy drámákat vár tőle – a fent elmondottak alapján legalábbis –, ne számítson semmi jóra. Még így is sokat dolgozik rendelésre, rengeteg „kulimunkát” végez. Hat évi munka után a Palatinus Kiadótól is megvált, amelynek szerkesztője volt. Elmondása szerint egy idő után már nem látta értelmét annak, hogy elérhetetlen célokért küzdjön teljesen reménytelenül, ezért szállt ki inkább.

Bár a rendszerváltás környékén, 1989-ben jelent meg első kötete, annak szövegét már 1985-ben lezárta, éppen a fent is említett diszkrét műfaji elhatárolódás jegyében, és a könyv is csak véletlenül jelent meg éppen akkor, leginkább a Móra Kiadó belső hatalmi harcainak következményeképpen. Szerinte a kilencvenes évek eleje nem igazán kedvezett azoknak az íróknak, akik, mint ő is, nem foglalkoztak a politikával. A helyzet mostanra némiképp javult: a mai fiatal szerzőknek már alapvetően más problémákkal kell megküzdeniük. A megszólalás lehetőségei ugyan kiszélesedtek, de nagyon nagy a rájuk nehezedő nyomás, hogy inkább alkudjanak meg s asszimilálódjanak a monolit irodalmi struktúrához. Az nem baj, ha valaki rosszat ír, csak hazudni nem szabad - hangsúlyozza.

Eddigi tapasztalatai alapján hasonló problémákat lát színházi területen is: a fiatal, kezdeményező színházcsinálókat elnyomják, vagy megpróbálják magukhoz idomítani a hatalmi pozíciókban lévő öregek. Az irodalom ilyen problémáinak megoldására vonatkozó ötleteit a JAK által a kulturális minisztériumhoz eljuttatott javaslat esetében is előtérben tartotta. Háy szerint jó volna, ha a kormányzat valamilyen módon a kortárs irodalom sokszínűségének megőrzését segítené elő, hogy megtörhessen az az egységes tömb, ami véleménye szerint jelenleg nem ad igazi teret az újszerű kezdeményezéseknek.

Végül felolvassa Emese Marihoz írt levelét: ebben a másnapi gyulai humorfesztiválra írt szövegben - az egyszerűsítés dióhéjában - Emese nyomatékosan arra kéri Marit, hogy ne baszogassa élettársát, Lacit, vagy ő is baszogatni fogja Mari élettársát, Pityut.

Akár viccelődik, akár komoly dolgokról beszél, többnyire fészkelődik, nézelődik, időnként bocsánatot kér, amiért szénsavas üdítőt ivott, pedig fellépések előtt azt nem szabad - olyankor válik lüktetővé és lendületessé, amikor írásairól, művészetelméleti megfontolásain alapozott elveiről beszél. Ilyenkor eltűnnek az önironikus kiszólások, látszik, hogy most nem lehet viccelni. Folyamatosan érezhető, hogy Háy János sokat megőrzött a lázadó gimnazistából, aki anarchista jelszavakat ír a pólójára, és hisz is bennük, iszik és dohányzik, de zavarba jön kicsit, ha mikrofont tolnak az orra elé, és a világ nagy problémáiról kérdezik.