Emberi, szükségszerűen emberi Háy János Szabó Magdáról

Azt hittem, úgy él, mintha a Régimódi történet egyik díszletébe lépnék: ódon bútorok, kézi szövésű, dögnehéz keleti szőnyegek, ezüstök, rossz festmények a felmenőkről. Amikor kinyílt az ajtó, két koszlott kutya rohant felém, talált tárgyak, aztán a fickó, aki segít sétáltatni, ő is, akár a kutyák, az utcáról keveredett ide. A szobában linó, az a parkettamintás, ki ne ismerné, a székeken nyers pokróc, hogy a rugók ne ugorjanak a leülő fenekébe, mert a kárpit már darabokban, könyvek, íróasztal. Szerettem, hogy így él, s nem úgy, ahogy képzeltem, hogy él. De nem szerettem nála kávét inni, mert az írásnak és a közvetlenségnek igen, de a kávénak nem használt ez a lazaság.

Vele voltam, amikor először mentem 270-nel. Vagyis Géza vezetett a mercivel. Mondta, most megmutatja, milyen, ha felpörgeti tökre a gépet. Magda hátulról kiabált, Géza, mért áll az a sok autó a másik sávban. 140-nel tötyögött mellettünk mindenki, a vagányabbak 160-nal, mozdulatlanok voltak hozzánk képest. Szerettem, hogy szereti a sebességet. Előreszólt, hogy kisfiam, ha valami közéletit kérdeznek tőled, akkor mondd azt, hogy az időjárás ma nagyon szép. Jót akart, mégsem szerettem, hogy gyávaságra oktat.

Mikor Géza arról mesélt, amiről minden férfi szeret beszélni, akár van pénze, akár nincs, hogy hogyan lehet sok pénzt csinálni, persze a semmiből, közbeszólt, hagyd a gyereket, neki dolgoznia kell. Szerettem, hogy a munkát fontosnak tartotta, hogy azt gondolta, az írónak az a dolga, hogy írjon, de nem szerettem, hogy az életművön és az életművel kapcsolatos dolgokon kívül mindent jelentéktelennek tartott.

Szerettem, amikor felvette a telefont, és azt mondta, legyogyósított hangon, hogy „Csókolom, nincs itthon az anyukám”, vagy hogy „János kórház sebészet, kit kapcsoljak”, így próbálta védeni magát a külvilággal szemben. Ezt szerettem, főleg, hogy koros lédiként csinálta, de nem szerettem, amikor fogadásokra járt, viplistás figurákkal ebédelt és túl sokra értékelte a külső mozgást.

Szerettem, amikor cikizte a pályatársakat, különösen, ha nőket, megjegyzései vitriolosak voltak, ugyanakkor pontosak, de nem szerettem, amikor megsértődött egy-egy rossz kritikán, valahogy azt gondoltam, a hiúság méltatlan hozzá, s az életműhöz. Meg kicsit úgy hittem, ha már elég öreg az ember, megszabadul az efféle terhektől.

Poétikailag semmi közös nem volt bennünk, nem vonzódott az avantgárdhoz, ahogy én sem a veretesebb, klasszikus poétikákhoz, de szerettem, hogy következetes az életmű, és a kimagasló regények mellett (ilyen nekem például Az őz) átlagban is jó színvonalú. „Magdát mindig érdemes elolvasni” – mondta egyszer Somlyó. De nem szerettem a drámáit, amikre, akár a szülők a kicsit rosszabbul sikerült gyerekre, ő rettentően büszke volt.

Szeretem a Vörösmarty-tanulmányát. Mély, figyelmes és érzékeny elemzés, egy elméleti szakember is összeverhetné a bokáját, ha ilyet tudna. De nem szerettem a magazinoknak adott interjúit, mert mindig biztosra ment, soha nem vállalt kockázatot.

Szerettem, hogy szeret, nem szerettem, hogy csak keveseket, bár jobbára már meghaltak, akiket szerethetett. Szerettem, hogy megbecsüli az olvasóit, nem szerettem, ha például olvasók gyerekeit megáldotta, mintha ő volna Teréz anya. Neki ez jó, mondta, nekem meg nem kerül semmibe. Mégis zavart, mert író volt, nem a nemzet lelkésze.

Szerettem, hogy híres volt és egyszerű maradt, hogy nem volt tökéletes, hogy tudott röhögni magán, amikor például az egyik bemutatója után legurult a békéscsabai színház lépcsőjén nagyestélyiben, hogy Thassy Gézát választotta segítőül, aki nem egy lila fickó, hanem két lábbal a földön, különben is a Radics Bélának volt a dobosa. Szerettem, hogy van, hogy olyan állandó, mint mondjuk a pí, ami mindig van és lesz. És most nem szeretem, hogy nincs.