Garaczi László: Szerda, halál, capuccino Háy János-naplóparódia, a Litera Naplopás című születésnapi rendezvényére

(Jánosnak, szeretettel)

Kedves naplóm! Ma reggel egyszer csak azon kapom magam, hogy ülök az íróasztalnál, és túl forró a kávém, és rájövök, hogy szerda van, és a szerda az a nap, mikor a tarackóhernyei Sokác Gézának odakoppan a feje a kocsmaasztalhoz, amitől azonnal el is kábul, de a Bedő Ferinek és a Tót Lajosnak még nem tompítja el agyát annyira a rettenetes nohabor, amit a környék iparilag súlyosan szennyezett földjébe kapaszkodó tőkék izzadnak ki magukból, hogy ne folytassák el-elakadó nyelvvel a beszélgetést. Bedő Feri három liter bor után mindig elkezdi nem érteni, főleg így szerdán, pedig már húsz éve traktoros a téeszcsében és kivágták a fél gyomrát és az egyik tüdejét a ciános lőre és a vegyszerezett kapadohány miatt, szóval tudott egyet s mást a dolgokról, értette a csíziót, viszont azt sehogy se értette, hogy először nem vagyunk, aztán megszületünk és vagyunk, aztán megint nem vagyunk, ezt nem. Mint mikor a Rózsika, a felesége, aki egyébként csak bosszúból ment hozzá, mert egyszer kislánykorában meztelen talppal járta a tarlót, és meglátta őt az ágazatvezető, és gúnyosan odacöcögött, és attól kezdve a Rózsika halálos bosszút fogadott a férfinem ellen, és sajnos e bosszú tárgya éppen a Bedő Feri lett, szóval olyan ez, mint mikor a Rózsika sálat köt, vagy horgol?, szóval, hogy van ez az „egy sima, egy fordított, egy sima”, amiből az első sima a megszületés előtti örök semmi, aztán jön a fordított, az élet, ami rövid és neki, a Bedő Ferinek benne van például a Rózsika, nem csak szerdán, de a hét minden napján, és épp ebből a szempontból is helyes a „fordított” szó, mert az életben semmi sem úgy van, ahogy lennie kéne, őneki igazából nem a Rózsikával kellene élnie, hanem a Dundikával, ez jól látszik tévén keresztül is, hogy ők a Dundikával jól összepasszolnak, már csak azért is, mert neki fél tüdeje van, a Dundikának meg négy, jó, a Rózsikának meg a Friderikusz tetszik, szóval minden ellentmondásos és minden fordítva van, és ráadásul a Rózsika állandóan azzal hergeli, hogy élhetetlen tuskó, hogy most aztán már minek félti azt a maradék negyed gyomrát meg fél tüdejét, rég leszakadt lépét, üszkös máját, nyugodtan vállalhatna néhány plusz műszakot a téesz melléküzemágában, az ólomöblögetőben, vagy alapítana egy őrző-vérző káeftét, ha lenne esze hozzá, látvány-turkálót, és hogy ő, éppen ő mennyire undorodik a Bedő Feritől, de ezt úgy tudja mondani, olyan hangon, pedig éppen neki, a Rózsikának van ez az asszonybetegsége, hogy ha köhög vagy tüsszent vagy hangosan megszólal, és ez gyakran előfordul, mert nem is tud máshogy, rögtön spriccel egyet, és emiatt állandó, hogy is lehet ezt kifejezni, hát szóval ilyen nem virágillat lengi be, vagy ha igen, akkor büdöske, a múltkor viszont véletlenül protézisragasztóval mosott fogat, és akkor végre csend lett egy időre, SMS-ben kellett kihívni a mentőt. Szóval mindez azt bizonyítja, hogy az életben a dolgok ellenkezőleg vannak, az élet fordított, aztán meg jön a halál, a második sima, az újabb végtelen semmi, és hogy ő ezt nem érti, hogy mért van így, és miért nem mondjuk úgy, hogy van először a végtelen élet, aztán a rövid halál, aztán megint a végtelen élet. Bár ha jól meggondoljuk, az is igaz, okoskodott tovább, miután egy hajtásra ledöntött még egy liter bort és mellé bezabált egy kiló tokaszalonnát meg egy kiló fejhúst meg egy marék penészes pörcöt, és észre sem vette, hogy közben maradék beszélgetőtársát, a Tóth Lajost is utolérte az agyhalál, feje odakoppant a Sokác Géza feje mellé az asztalra, egyébként a Tóth Lajosnak egyetlen jelentős gyerekkori emléke volt, hogy lefingta egy ló, bár az is igaz ugyanakkor, okoskodott tovább a Bedő Feri, ha jobban belegondolunk, hogy épp ez lenne az igazi kiszúrás, ebből a Rózsikás, féltüdejű életből rögtön kettő és végtelen hosszúságban, alig pihensz meg a halálban kicsit, ott középen, megint jön a levarrt gyomor meg a Rózsika… Na, és ahogy a Bedő Feri erre gondolt, több dologra már nem maradt ideje, ez lett ennek a fordított életnek az utolsó epizódja, mert ebben a pillanatban átszakították maradék gyomorfalát és összes elvékonyodott, likes-lukas sejt- és érfalát az évtizedek óta fogyasztott halálos mérgek, és a Bedő Feri szabályosan szétrobbant, utolsó erejével még azt hörögte, Dundikaaa…, és csak egy kupac maradt utána a kocsma csikkekkel beszórt padlóján. A többiek nem vettek észre semmit, mert ők is, a Tóth Lajos meg a Sokác Géza, félholtan hevertek az asztalon, ami azt mutatja, hogy minden rosszban van egy kis jó, mert lehet, hogy mgijedtek volna a Bedő Feritől ebben a kiszerelésben. Legyen ez, kedves naplóm, az üzenet mára, egy kis pozitív kicsengés erre a szép, napfényes szerdai napra, mondtam, és jóízűen belekortyoltam a kávémba, ami addigra éppen a legjobb, a legkellemesebb hőmérsékletre hűlt le.