Háy János: Small step for a man, giant leap for me

Háy János: Small step for a man, giant leap for me (részlet)

Pamela Billignek, Brogyányi Jenőnek és George Demathasnak,
akik nélkül innen maradok az óceánon



Hevertünk az ágyon a bátyámmal, nyár volt, rettenetes meleg, a tévé be volt kapcsolva, a kép szemcsés, messze voltunk Budapesttől, s ráadásul most Budapest is messze volt a közvetítés helyszínétől. Intervíziós kapcsolás, átlendülünk a föld túloldalára, túl az óperencián, és tovább egészen a kozmikus térig. Ezért az élményért függesztettük föl a sárdagasztást a patakon. Hamarosan emberi láb érinti a holdat, zúg a tévé, alig áll össze a kép. Ereszd le a redőnyt, most jobb, bejönnek az amerikai képek, a tudósok, akik fejükön fülhallgatóval figyelik az égben tévelygő űrhajó útját, a holdatérést. Nagymama lép be, mit csináltok itt a sötétben. Most mutatják, mondom, a holdra szállást. Holdra szállás, nevetett, oda ember soha, ezt csak kitalálták az amerikaiak, hogy felbőszítsék az oroszokat, ez nem a hold, a hold nem ilyen. Lestük a szemcsés képet, a nem ilyen holdat rossz minőségben, lélegzetvisszafojtva, és az ember rálépett arra a holdra (One small step for a man), amiről korábban azt hittük, ott az istenek élnek, vagy legalább egy isten, s mi úgy érzetük messze Budapesttől, hogy a lakott világhoz csatoltunk egy újabb térséget a kozmoszból, ahogy Kolumbusz Amerikát Európához, Armstrong most a holdat kötötte hozzá a földhöz (One giant leap for mankind).

Eltelt negyven év. Ültem a repülőn New York felé. Épp egy filmet adtak arról, hogy az egész holdra szállás színjáték. Nagymama filmje. Nagymamának nem kellett alapos képelemzés, hogy rájöjjön, ez az egész kamu. Repültem át az óceánon, s nem tudtam, gondoltam-e akkor arra, hogy bár a holdra nem, de legalább elvetődök a föld túloldalára. Nem tudtam, az a kisfiú azonos-e a mostani énemmel, hányszor cserélődtek ki azóta a sejtjeim, hányszor lettem más, s hogy az eltelt idő és a sok-sok változás mennyit formált a személyiségen, nem tudtam, hogy viszem-e magammal azt a kisfiút, aki ott élt mesze Budapesttől, a szemcsés képernyő árnyékéban. Tenyerén hordoz az isten, gondoltam, azon a tenyéren, amit össze-vissza karcoltak már az Apollo és Szojuz űrhajók járatai, s most kicsit az én repülőm is belesért, át az óceánon.

Ott mindenki szabad, gondoltam, még a faluban éltem, de már nem akartam ott. A zárt közösség véd, amíg a tagja vagy, de mihelyt megszimatolják, hogy kilógsz a sorból  ellened fordul, vagy te fordulsz ellene, hisz elviselhetetlen a zártság, a szabályrendszer immáron nem biztonság, hanem fogság. Ott olyan fickók élnek, akiknek csak arra kell figyelniük, hogy teljesen azok legyenek, akik lenni akarnak, nem kell olyat csinálniuk, amit a társadalom kényszerít rájuk, ők eleve másképp élnek, s ezért nem kerülnek börtönbe, nem gyűlölik őket a tanáraik, és a szüleik. A képzelet legyártotta a szabadságot, ha csak egyetlen kis tárgyat is birtokoltunk abból a szabad világból, szinte már mi is éreztük, hogy szabadok vagyunk. Egy nejlonszatyor néhány angol felirattal, az már a szabadság volt, ha meg olyanunk nem volt, magunk írtuk rá, hogy I hate them, hogy utáljuk azokat, akik körülvesznek minket, mert ők ennek a rabvilágnak a foglárai. Egész nyáron egy piros címkés léviszért dolgoztam, apám elfordult, amikor az ecseri piacon kipengettem az ezerhármat érte. Nem bírta látni, hogy értelmetlenül szórom el a pénzt, hogy két hónapot dolgozom egy szar nadrágért, ami különben is ellenszenves volt neki, mert a naplopást, a hangos zenét, a kábítószer-fogyasztást és a hosszú hajat szimbolizálta. És valahol igaza volt, mert épp azért tudtam odaadni érte a pénzt, mert tényleg nem egy nadrágot vettem, hanem egy kicsi darabkát a szabadságból.

A szabadság illúziója, ami foszladozni kezdett már az utazás tervezésekor, mert az amerikai hatóságok jól a körmöm alá néztek, hogy egyáltalán beengedjenek-e, akárkit nem részesítenek a szabadságból. Holott én már a limesen belül élek, része vagyok a civilizált világnak, már nem akarnak ösztöndíjakkal meggyőzni a nyugati értékrend fontosságáról, nem akarják, hogy egy amerikai egyetemről visszatérve bomlasszam a saját társadalmam. Egy ukrán, egy belorusz írótársam előbb juthat az amerikaiak kegyéhez és pénzéhez, mint én. Rám már felesleges pazarolni, a védvonalakon belül élek, mégsem engednek csakúgy be, hisz nem kell nekik egy gazdasági menekült, egy potenciális naplopó. Van belőlük bőven.  Ám, ha megfelelsz az elvárásaiknak te is szabad lehetsz, legalábbis, amíg a beutazási engedélyed érvényben van, amíg nem vétesz az ottani szabályok ellen. Ez egy olyan társadalom, ahol az állampolgár pontosan tudja, hogy mit kap az államtól, s ennek fejében szabadakaratból eleget tesz az állam elvárásainak. Az állampolgár naiv hitére épít a hatalom, s hogy ez a hit sértetlen maradjon, az állam is sok mindent megtesz az állampolgárért. A Central Parkban állok, egy koncertre akarok bemenni, híres énekes Mexikóból, tömegek gyűltek össze. Megtelt, mondják a rendezők, többen nem mehetnek be, még vagy háromezren ácsorogtunk, s a háromezer ember fogja magát és hátat fordít a kapunak, leül a fűbe, hallgatni a halkan kiszüremlő zenét, vagy hazasétál. Nem jut eszébe, hogy be kéne szakítani az ajtót és beözönleni, biztos még van ott hely. Nem olyanok, mint a magyarok, akik szentül meg vannak győződve, ilyet a rendezők csak azért mondanak, hogy kicsesszenek velük, s a protekciósokat beengedjék suttyomban egy hátsó ajtón. Nem sértenek rendet, hogy őket se sértse más alkalommal valaki. S ha mégis rendet bontasz…  Egy későbbi utazás, a kanadai határon jövök át autóval, épp átérek egy szigorú ellenőrzést követően, s gondoltam megállok, s a duty freeben veszek valamit a maradék kanadai dolláromból, bekanyarodok egy parkolóba, kényelmesen kiszállok, alig csukom az ajtót, három egyenruhás támad rám, fellöknek a motorháztetőre, motozás, kérdések, mit keresek itt, honnét jövök, van-e pénzem és milyen célból kanyarodtam be a security-parkolóba. Rémülten makogok, s amikor se fegyvert se bombát, se anthraxot nem találnak nálam, elengednek. Szabályt sértettem, s úgy jártak el, ahogyan egy szabálysértővel kell.

Háy János esszéje teljes terjedelmében a szerző Írólapján olvasható.






Magyar Lettre 82. (2011/ősz)

 
Tartalomjegyzék

KORNIS

Hol voltam, hol nem voltam
(részletek a Révai-Kornis beszélgetőkönyvből) 

AMERIKA, LONDON, PÁRIZS                  

Háy János New Yorkról, Ébli Gábor londoni múzeumokról

Bruno Latour: Párizsra zoomolni

Igor Pomerancev Csernovicról, Mircea Cărtărescu regényrészlete Bukarestről

Zahorán Csaba határon túli magyar városokról

Igor Kovačević a közép-európai építészetről       

Batár Attila Lucien Hervéről                          

Takáts József: Menni vagy maradni?         

AZ ÖTÖDIK SVÁJC                              

Georg Kreis Svájc mítoszáról és a svájci többkultúrájúságról

Arno Camenisch, Monica Cantieni, Andreas Neeser, Sandrine Fabbri, Melinda Nadj Abonji prózája                  

Felix Philipp Ingold: Meghalt a szerző, éljen a szerző?

Christina Viragh: Amikor Röbi Schacher megszökött (regényrészlet)

Zsuzsanna Gahse kisprózák, Duna-kockák           

Ilma Rakusa melankólia-esszéje      

Agota Kristof litera interjú: Mit írogattam volna ott Svájcban magyarul?                                        

VITÁK, TUDÓSÍTÁSOK                              

Clifford Geertz: Foucault-ról                                  

Michel Foucault: Rousseau-ról, Rousseau jegyzetei a sétálókönyvhöz (Marsó Paula ford.)

H. G. Gadamer: Mítosz és ész (Szalay Tamás ford.)              

Antoine Garapon Tunéziáról    

Sergio Benvenuto a történelem előreláthatatlanságáról              

Bencze Zoltán: Pécs – egy félbemaradt modernizációs kísérlet          

Ilma Rakusa, Nora Gomringer, Katarina Kucbelová, Schein Gábor versei

Szigethy Anna képeit bemutatja Mélyi József