HáytechSissó beszámolója Háy János: Házasságon innen és túl c. kötetének bemutatójáról

Térdig gázolok a nőkben Háy János Házasságon innen és túl című novelláskötetének bemutatóján, aztán nagy nehezen bepréselem magam két nőrajongó közé a hátsó padban. Hát igen, tudományosan igazolt tény, hogy többet olvasnak a nők, így többen járnak nyilván könyvbemutatóra is, meg dedikáltatni, mert addig se a problémáikra gondolnak, amelyeket az író egyébként rendszeresen jól felvázol nekik, nehogy azt higgye bárki, hogy akkor szép az élet, vagy akkor hívják életnek egyáltalán, ha gondtalan. Meg talán az is segít, hogy eszébe sem jut, mondjuk, a focitematika mentén novellafüzér-regényt összeállítani. Már mindenkinek ott van a kezében csőre töltve a frissen sült és tűzpiros borítójú kötet (a szerző műve természetesen), ami állítólag azért lett ilyen élénk, mert elfogyott a kék festék a lakótelepen. Sebaj, a szobám falához pont passzol, majd úgy teszem ki a polcra, hogy mindenfelől jól látszódjon.
Rátóti Zoltán színész olvassa fel a kezdő novellát, amelyik egy „meg nem esett lányról” szól. Mint később Reményi József Tamás, a moderátor megjegyzi, az írás teljesen balladai. Elképesztő, hogy Rátóti olyan, mintha Háy kihelyezett szuperegója volna egy másik valóságban, ahol filmet készítettek Háy életéből, egy amolyan Háy-féle szappanoperát. Erre mondják azt, hogy a baj nem jár egyedül, ahogy Orbán sem Szamóca nélkül. A bemutató egyébként halálosan komoly, annak ellenére, hogy a közönség folyamatosan nevet, kivéve a felolvasási részeket, amikor kis híján zokog. Nem veszi félvállról a beszélgetést sem az író, sem a kérdező. Háy, mint egy rendesen felhúzott ego-bomba, folyamatosan provokál, és ebből az jön ki, hogy mindig elmondhatja, amit ő akar, de ez Reményinek nincsen ellenére, hiszen folyamatosan ironizál rajta, és emellett persze dicséri a szerzőt, aki ennek állandóan ellenáll. Így gördül végig: évődnek egy keveset, közben észrevétlenül mégis egy komplett előadást hallgathatunk meg, valahol egy íráskézség-fejlesztő-, illetve irodalomtudományi óra s egy színházi előadás között. Ők sem rossz páros, Reményi olyanokat mond, mint egy kritikus, hogy „kegyetlenül tündéri nyelv”, meg „Ez már nem Dzsigerdilen és a Piytu bácsi Budapestje”, Háy pedig úgy válaszol, hogy a fel nem tett kérdéseket fejti ki: mármint amit ő sejt a megállapítások mögött. Elmondja a kötet szerkezetét: öt ciklusból áll, hogy vannak benne lányok és hidak, de főleg lányok, minden korosztályból, meg férfiak, akik legalább úgy szenvednek, ahogy a nők. Így megint helyben vagyunk a közönség empátiáját illetően: időnként megremegnek a széktámlákon a hátak. Megtudjuk, hogy a Budapest-vidék problematika, másképpen a Vámosmikola-budai hegyek reláció már hiányzik a kötetből, és ettől egészen más kommunikációs rendszerrel működik, más a nyelve, mert Háy könnyedén szviccsel a beszédmódok között. A Xanadu megírása után például bármely témában két hónap alatt megírt volna egy hasonló nyelvezetűt, de rosszmájú kritikusainak köszönhetően ismét váltott és egy nyelvileg meglehetősen nyers novelláskötetet írt. Ha reggel annyira másnapos, hogy lecsupaszodik a nyelvezet, akkor nekiül egy drámának. Az sokkal engedékenyebb, mint egy novella, ahol a reáliákat illetően kizárt dolog a tévedés, mert ha becsúszik az érzelgősség, tönkretesz mindent egy pillanat alatt, mint idióta a maradék házasságát. Amikor már minden dadog meg szétesett, akkor ott van neki a líra, a vers, abba önti bele a szívét, melynek a kérge, mint a mikkmakk indián férfiaké, kőkemény.
Háy beszélni is szeret, nem csak írni. Élvezettel teszi, akár egy jó tanár, de valóban tanít is - írást a JAK íróiskolában. Olyan oktató, aki mindenkinek ötöst ad. Elmondja még, hogy szerinte ez a könyve tulajdonképpen vidám, mert ugyan érzelmi közösségek szétesésének lehetünk benne tanúi és súlyos, hétköznapi gondok fogalmazódnak meg, de itt kezdődik a gondoskodás és a gondolkodás, ilyen ez a mostani Budapest és ő ezt szereti.
A közönség az írás folyamatáról kérdezi: kívülről nézi-e az eseményeket. Erre kissé feldúlt válasz érkezik, hogyan is jönne egy író ahhoz?! Minden egyes figurával együtt érez, csak így képes megformálni őket.
A záró fejezetben ismét Rátóti olvas a Hidak ciklusból, amely az író szerint a kötet erőssége. A könyv legöregebb szereplője a főhős, egy néni, akinek egy napig tart átkelni a Petőfi hídon. Magával ragad az előadás, és nem értem, hogy a fenébe képes megcsinálni azt egy újságíró és egy fotós, hogy az utolsó öt percben nagy zörgéssel kilajhárkodja magát a sor legvégéről és kimegy.
Kisodornak a nők, aztán Háyt már csak a Palatinus standjával szemben, a női vécé előtt ülve látom viszont. Ott dedikál az optimista író, a nagy falu rossza, és mosolyog. A sor meg kanyarog türelmesen.