Hogy belevágja a szíved a világba...Bérczes László beszélgetése Háy Jánossal

A bogyósgyümölcskertész fia című, 2003-ban a Könyvhétre a Palatinusnál megjelent kötetedben sok novellát indítasz úgy, hogy a kezdő mondatod vége: mondta. A kötet darabjai közül legalább tizenöt indul így. Ez tudatos választás volt?
    
A novellák, amelyek ebben a könyvben vannak, erősen építenek a beszélt nyelvre, legalábbis azt akarják szimulálni. Persze, ha az ember egy kicsit megpiszkálja a mondatokat, mindjárt látszik, hogy ez is, mint minden irodalmi mű nyelvezete, teremtett és nem tükrözött nyelv. Mindenesetre ez a felütés könnyen hozta a megcélzott tónust. Ugyan nem használok olyan mankót, mint pl. Bernhard, aki az egész szövegritmust rábízza egy narrációs játékra: a mondta… mondta…, mondta repetíciójára. A bogyósgyümölcskertészben ilyen szempontból csak a felütés jellegzetes. 
    
Azzal indult egy Dzsigerdilenről szóló nyilatkozatod, hogy megírtál húsz oldalt, kidobtad, megírtál harmincat, kidobtad. Semmiképp sem akarom összevetni az én írással foglalatoskodásomat egy igazi író írói foglalatosságával, de én úgy örülök, amikor három sort is leírok, irtóra nem akarnám kidobni, mert az már legalább megvan. Az ilyen engem mindig lenyűgöz, mert ilyenkor mindig tudatára ébredek, hogy mennyire igénytelen vagyok, mennyire kicsivel is beérem. Hogy van ez a kidobás? Mennyire sajnálod? Mennyi érték ment veszendőbe már?
    
Valószínű, hogy érték nem ment veszendőbe, egyébként én is annyira sajnálom, mint te, de ha ki kell dobni, meg kell válni tőle, akkor nincs min gondolkodni. Sokszor a ragaszkodás egy rossz indításhoz, egy-egy gyengén sikerült fejezethez, vagy akár egy tetszetős, ámde a mű szempontjából felesleges fordulathoz teljesen ellehetetleníti a folytatást. Egyébként a Dzsigerdilen esetében nem ennek a 20-30 oldalnak az elvesztése volt a szar, hanem, hogy egyszer a harmadában kész regényt kitörültem a számítógép agyából és jegyzetekből kellett újraírnom. 
    
És azt ki mondja, hogy mit kell kidobni?
     
A felettes énem…
    
És Te bízol őbenne. Gyakran szól?
    
Igen, tulajdonképpen négykötetes nagyregényeket írok, és abból a maradványt látjátok.
    
És meddig szól? Időben meddig?
    
Néha hosszan beszél, de azt le szoktam írni bosszúból, azokból lesznek a versek.
    
Úgy kérdezem akkor, hogy mikor szól utoljára…
    
Amikor a harang…
    
Az mindig jókor szól, egyébként a beszélgetések legszebb pillanata, amikor a pulai harang közbeszól. De: egyszer csak az ember azt mondja, hogy kész, megnyomja a gombot, e-amilen elküldi az ÉS-be vagy a kiadóba. Utána szól-e még? Sosem érzed, hogy szaladnál utána?
     
Arra vagy kíváncsi, utólag az írásaimnak hányadrészét érzem elcseszettnek?
    
Csak hogy mennyit javítasz utólag, s mikor érzed, hogy kész vagy?
    
Szoktam utólag javítani, amikor könyvbe szerkesztem az írásokat meg a korrektúrában is, de komoly változtatások ilyenkor már nincsenek, mert ami egyszer le van téve, az le van téve. Tetszik, nem tetszik, szoronghatok reggel, meg délben, meg este, szoronghatok örökösen, csak akkor nem, amikor ott ülök a papír előtt. Mert akkor én vagyok ura annak a világnak, amit meg kell teremtenem, nincs mese. Ott nekem stabilan tudnom kell, hogy mit akarok. Nem tökölhetek. Biztos kell legyen az akarat és biztos döntéseket kell hozni, mert különben nem jutok egyről kettőre. Ha az én akaratom (vagy finomabban mondva művészi szándékom) ingatag, akkor te olvasóként rögtön gyanúba hozod a szöveget. Lefüleled a gyengeséget, és elunod. Ha kész vagy, utána jöhet megint ezerrel a szorongás, hogy tényleg, lehet, hogy mégsem így kellett volna, meg szar az egész, de akkor már nem megy vissza az ember a szöveghez, legfeljebb azért, hogy kidobja. Amit ilyenkor szarnak minősítesz, azt biztosan nem lehet helyrehozni, ki kell hajítani. Az író agyi károsodása ott kezdődik, amikor nem tud differenciálni a szövegei között: melyik jó, melyik való a kukába. 
     
Ha írásban nem, de szorongásban biztos, hogy fölveszem veled a versenyt. Ha nem írnál, akkor nem szoronganál?
    
Nem azért szorongok, mert írok, hanem azért szorongok, mert genetikailag ilyen alkat vagyok, s mert ezek és azok a történetek zajlottak velem az életem során és zajlanak ma is. Ezzel semmi gond nincsen, szorongani teljesen normális dolog. Szemben a pszichológia álláspontjával, szerintem a szorongást nem kell kiépíteni sem az ember létezéséből, sem a személyiségéből. Akik szoronganak, magukban hordozzák a sérülékenységet, az esendőséget. A tökéletesség látszatát mutató emberrel nem tudok mit kezdeni, mert hazudik. Akár tudja, akár nem: hamisjátékos. Méltó büntetése lesz, amikor a világról úgy kotródik el, mintha itt sem lett volna. Sérülékenyek vagyunk, és ezt a szorongás nyíltan manifesztálja. Én nem szoktam terápiás céllal írni. Bár ez csak részben igaz, hisz szeretek írni, és olyat csinálni jó, amit az ember szeret. Ez persze önkéntelenül is javít a pszichikai kondíciómon. Olyan, mint a napsütés: minden megfontolás nélkül felnyomja a hangulatod.
 

Onnantól, hogy elküldted az írást, s még akarsz valamit, macerás szerző vagy kifelé… Azért kérdem, mert könyvkiadással is foglalatoskodsz régóta. A könyvkiadók nem szeretik azt a szerzőt, aki még akkor is toporog, sertepertél, javítani akar, amikor a könyve már a könyvesboltban van...
    
Nem vagyok macerás szerző.
    
Hogy férnek meg egymás mellett a versek és a próza?
    
A próza sokkal lazább, több lehetőséget, több mozgásteret enged. A vers ehhez képest mondhatni szűkkeblű, gyűlöli a felesleges szavakat. Mikor prózára tértem át, ez volt a legnagyobb problémám. Hogy tudok úgy írni, hogy ne hozzak létre örökösen link szöveget. Hogy jelentéssel bírjanak még a dramaturgiai céllal szereplő mondatok is. És persze mindezek ellenére igazi próza legyen, ne ezoterikus vakszöveg, amit csak klubtagok és alkimisták olvashatnak. Tulajdonképpen a koncentráció nyelvi tere különbözik a két műnem között. Ezért amikor nagyobb prózában vagyok benne, ritkán írok verset, mert nem bírok a prózamondat nyitottságából áttérni a versmondat erősen fókuszált terepére. 
    
Hosszabb prózát után, vissza tudsz bújni abba a kalodába, amit a vers jelent?
    
Nem mondanám kalodának, mert ami itt kinyílt, az a versben máshol nyílik. Mert mi a műalkotás lényege? Az, hogy fogja, megragadja a világot, és beleállítja a szívedbe. Mondjuk, te, Bérczes László, az autonóm ember megtestesítője itt, a XXI. század elején, mindennap attól szorongsz, hogy a saját időd és a saját lényed nincs vagy nagyon ritkán van szinkronban azzal, ami téged körülvesz. Mindig úgy érzed, bele akarnál mosódni ebbe a világba, de a világ minden akaratod ellenére mintha visszapattintana, s nagyon ritka az a pillanat, amikor valóban képes vagy belesimulni, amikor Te és Ő, vagy nevezzük úgy, hogy ami kívüled van, azonosságot nyer. Mind a prózának, mind a versnek és persze általában a műalkotásnak megvan az „összebékítésre” a kegyelmi esélye, ami egyébként az életben nagyon kevés dolognak, legfeljebb a szerelemnek és a halálnak. Egy művészeti aktus képes létrehozni azonosságot, amikor nem érzed, hogy idegen, ami rajtad kívül van.
     A próza szélesebb szövegpályán visz a világ megragadásához, a versút szűkösebb. Ám ha egy koncentrált versmondatot olvasol, az agyadban ezernyi értelmezési tartomány nyílik ki és lép működésbe. Nem kaloda, hisz a leszűkített versmondatba, a piciny, három-négy szóból vagy egy kis strófából álló egységbe belepörög egy csomó-csomó konnotációs lehetőség. Az a fantasztikus, hogy bármennyire is pici, mégis egész világot tud nyitni. 
    
Az ember, egyén általános aszinkron helyzetét feloldja az írás…
    
Nem az írásról van szó, hanem a műalkotásról. Az, hogy az írás bennem mit old fel, az az én privát ügyen, és mondjuk Tandorinak is privát ügye, és Csokonainak is privát ügye volt. Az a lényeg, hogy mint műalkotás tud-e benned működni. Hogy úgy vágja-e bele a szívedet a világba, hogy a szíved nem szétszakad, hanem egybekel a körüllévővel, és egy pillanatra feloldódik a lét elviselhetetlen volta. 
     
Számomra az az ellentmondásossága ennek, hogy a versírás mégiscsak nagyon személyes ügy. Tehát a személyiség pecsétjével, azáltal, hogy a személyiség ki tudja fejezni azt, hogy van, mégiscsak egy nagy egész részévé válik…
    
Ez megint egy műalkotásra vonatkozó alapkérdés. Van a mű tárgya és az alkotó. Amíg személyes érintettségem van egy versben, amíg a személyességemet, a privát ügyleteimet akarom érvényre juttatni abban a versben, addig amatőr költemény, dilettáns mű. Távolságot kell tartanom a megragadott tárgy és önmagam között, még akkor is, ha azok a bizonyos megragadott tárgyak az én érzelmi motívumaimmal vannak tele. Persze hozzá kell tenni, hogy mindezek ellenére neked olvasás közben úgy kell érezned, hogy egy nagyon bensőséges és személyes, méghozzá a te személyességedet aktusba hozó szöveg van a kezedben. Egyszerre kell a műnek személyesnek és a személytől, az alkotó privát világától elszakítottnak lennie. Egyszerre érzed, hogy a saját személyességed mellett a másik személyessége is ott van. Vagyis megéled egyben azt is, hogy a te személyességed fel tud oldódni másban, a másikban. Azaz az én és te alaphelyzete áll elő, olyanformán, hogy a másikat nem idegenként éled meg. Tehát olvasóként sem a privátba süppedsz.
    
Mint könyvkiadó, feltételezem, hogy sokat olvasol más írót. Nem hiszem, hogy az olvasói élmény minden író számára annyira magától értetődik, mint amennyire számodra. Vagyis sok egyéb mások által írt könyvet olvasol?
     
Valóban szerkesztő vagyok egy könyvkiadónál, aktív olvasási kényszerben. A levitézlett rendőr századostól, aki megírja élete nagy kalandjait, Térey János Paulusáig a legkülönfélébb könyvek fordulnak meg itt, elég széles spektrumon mozog a kínálat. A választott időmben azonban viszonylag kevés szépirodalmat olvasok. 
    
Nálad el lehet különíteni, mikor dolgozol? Szerkesztőként dolgozol, és az írás nem dolgozás?
    
Ez egy frazeológiai kérdés, hogy minek nevezem. Sokan az írást munkaként kezelik, én nem. Nekem van egy állásom, és az a munkám. A munka fogalmához ekként nálam egy csomó rossz dolog is kapcsolódik, amit nem szeretném, ha rátapadna az írásra. Persze ennek ellenére az írás munka is, főleg ha prózát ír az ember. Ahhoz, hogy háromszáz oldalt le tudj nyomni, le kell tenned a feneked, és ott kell ülni adott esetben órákon keresztül a gép mögött. Előfordult az is, hogy majd’ beszakadt a hátam, és fájdalomcsillapítót kaptam be, mert be akartam fejezni, amit arra a napra terveztem. Ha tetszik, munka. De szeretem csinálni. Írni nagyon jó szerintem, szemben a te álláspontoddal, hogy kínszenvedés, mert mikor lesz már kész. A rossz inkább, mikor nem megy, meg az, hogy örökösen olyan dolgokért dicsérnek meg, ami már régen a múltad. Így aztán minden elismerés a nyaldosó meleg mellett fricskát is nyom az orrodra: látod-látod, volt amikor jó voltál, de most egy kalap szart se ér az, amit csinálsz. 
    
Ha van szó, amit gyakran, talán a leggyakrabban leírsz, az a szó, hogy Isten…
    
A másik a nincsen, ez egy elég rossz rím, de én gyakran használom. Nem is tudom, miért…
    
A Gézagyerek és a Herner Ferike faterja című darabod műfaja istendráma. Ez miért van?
    
A királydrámákra hozták a műfajmegjelölést. Egyszerűen praktikus okból. Mind a két darab elég nyers, ha tetszik realista környezetben játszódik. Az egyik főhőse autisztikus huszonéves fiú, aki munkát kap egy kőfejtőben, és a szereplők is munkások. De engem a szocio-környezet nem érdekel, azért nem írnék egy darabot, hogy azt ábrázoljam. Féltem, ha esetleg egy rendező a kezébe veszi, s azt mondja, hú itt bazmegolnak, meg isznak, meg prolik, akkor ez ilyen jó kis magyar natúrdráma. Arra gondoltam, talán ha aláírom, hogy istendráma, valahogy sejtetem, hogy a szöveg mögött van valami másfajta történés. Egyébként annyira nem tetszik ez a megnevezés, egy kicsit dagályosnak érzem, hozzám nem nagyon illik, de praktikus. 
    
Te találtad ki?
     
Nem volt nehéz. Nem olyan, mint a Rubik-kocka…
    
A színház mekkora kirándulás az életben? Jó szó erre a kirándulás?
    
Nem jó szó a kirándulás. Már kicsit sematikusan elmondtam, hogy a vers-próza ügy hogyan zajlik. A dráma másfajta kihívás íróilag. Aki olvasott tőlem régebbi írásokat, regényeket, az tudja, tele vannak leírásokkal. Ráadásul ezekben a leírásokban egy kicsit meg is szalad a tollam, mert az ember úgy elringatózik, főleg ha beleviszi a szöveget egy ritmikus játékba is. A drámának meg az a sajátossága, hogy ugye ott nincs pofázás…
    
Csak pofázás van…
    
Csak pofázás van, de írói pofázás nincsen. Szereplők vannak, és ők pofáznak. Nem jellemezhetem a figura pszichéjét, nem írhatom le a környezetet, amiben van. A drámában mindezt a dialógnak kell hoznia. Kifejezetten törekedtem arra, hogy lehetőleg ne a szerzői utasításban határozzam meg, hogy most egy konyhában vagyunk, ahol ilyen és ilyen asztal, tányér van, bejön egy férfi, kicsit görnyedt hátú, kopaszkás, háttérből iksz típusú zene szól stb. (Vannak ilyen drámák.) Csak annyit írtam: első jelenet, konyha, második jelenet, buszmegálló. Döntsön a dialógus. Az mondja meg, hogy milyen ez a figura, és ami pluszban kell az ábrázoláshoz, az a színész dolga és a rendezőé. Ne én magyarázzam el a színésznek, hogy a dialógus mögé építendő jellemet milyen eszközökkel ábrázolja. Különben sem értek a színházhoz, nagyképűség lett volna, terepismeret nélkül instrukciókat adni.
     Egyébként állati jó és érdekes volt csinálni. Amikor az első néhány jelenetet írtam, mindig az az érzésem volt, hogy valami lemaradt. Mert ugye hiányoztak a szokott eszközeim: a leírás. Visszamentem, átnéztem újra, pontosítottam, javítottam a szövegeken, és a ritmuson. Azt gondoltam, én vagyok a tesztfigura, én olvasom először: nem érezhetek hiányosságot. Ha én is hiányosságot érzek, holott elfogult vagyok önmagammal, mit érez az, aki nem én vagyok? Nem tudom, más hogyan ír drámát: én úgy komponáltam, mint egy hosszú költeményt. 
    
Most egy színházat és színházcsinálókat érintő kérdés. Meddig írtad a darabot, A Gézagyerek vagy a Herner Ferike alakult-e még a próbákon? A szöveg változott-e, javult-e közben?
    
Azt szokás mondani, hogy az ember majd’ megdöglik, mire végre megír valamit. Én viszonylag gyorsan írok, viszont elég sokat készülök rá. Egész állásban dolgozom, minden héten két nap tudok leülni írni, és akkor is csak nyolctól egyig. Ezeken a napokon kell a hosszabb munkát is megcsinálni. Úgyhogy a múzsának jönnie kell, nincs más választása. Megfenyegettem, ha szarban hagy, szétrúgom a valagát, aztán mehet keccsölni valami bróker mellé hülye pénzügyi tanácsokat inspirálni. A drámákhoz különben nem kellett hosszú idő.
     Ha bármit is írok, hogy a lendület vagy kedv ne vesződjön el, végigírom a szöveget, nem állok meg szöszölni. Aztán amikor pontot teszek, kezdem elölről. Újra átnézem, elkezdem az aprómunkát, helyesírásilag is. Divatjamúlt szó az ihletettség, de ahhoz, hogy egy mű legyen, ihletettség kell. A többi, hogy frappírozom a mondatokat, szakma, amit meg lehet tanulni, meg képesség, íráskészség. De az ihletettség nem jön össze mindig, ha viszont megcsípted ezt az elemi erejű művészi akaratot, akkor meg kell őrizni, hogy végig ott dobogjon az anyagban.
     A Gézagyerek nagyon keveset változott a színházban, csak néhány ponton, például amikor a buszsofőrnek a kezében van a lyukasztó, egyben nem foghat kezet az éppen felszálló utassal. Voltak ilyen praktikus problémáim írás közben, amiket utólag korrigálni kellett.
    
De olyasmi megesett, ami azokkal, akik színdarabot írtak, de színházban nem jártak előtte? Sokan vannak így a magyar drámairodalomban. Velük gyakran előfordul, hogy behoznak szereplőket, de nem viszik ki. Ilyenfajta problémák nem adódtak?
     
Ilyenek nem. Bár lehet, hogy mégsem annyira ritkán járok színházba. Mindig azt mondják, hogy a dráma más, és ejnyebejnyéznek a szakemberek, hogy mit üti bele az orrát egy laikus. Szerintem a drámaírás nem feltétlenül színházi kérdés. Mindegyik műfaj alapvetően ugyanaz. Fel kell építeni egy kompozíciót. El kell indítani, ki kell bontani, le kell zárni. Minden mű így épül föl. Csak az eszköztára más. Ha mesét írsz, az meghatároz egy beszédmódot, a drámát meghatározza a dialógus, a verset a versre vonatkozó kohéziós elvek, de az alapja mindnek ugyanaz. Nem ellentéte egyik műfaj a másiknak. S amikor átlépünk egy másik műfajba: nem idegen földrészre kerülünk, ahol még levegőt venni sem tudunk szkafander nélkül.
    
A Gézagyerek tavaly nagy sikereket ért el, díjakat kapott (idén például Lengyelországban), a Herner Ferike is jól sikerült, egyszerre két színház bemutatta. Folytatódik-e ez? Írsz még darabot?
    
Hát biztosan…
    
Ehhez felkérés kell?
    
Az biztos, hogy a darabírás nem pusztán magánjátszma. Kell külső biztatás, legalábbis így éreztem eddig. Ennek ellenére amikor e két drámát írtam, nem tudtam, hogy elő fogják adni, nem is érdekelt. Kisebb dramaturgi ösztöndíjat kaptam, az adott lökést, hogy próbáljuk meg, milyen. Biztos fogok írni még, nem tudom, mikor. 
    
Kezemben a legutóbb megjelent könyved, A bogyósgyümölcskertész fia. Nagyon jó könyv, csak olyan nehéz elolvasni a címét. Olvashatom úgy a címet, hogy Háy János, a bogyósgyümölcskertész fia?
    
Olvashatod, de miért olvasnád úgy? Hogy én volnék a bogyósgyümlcskertész fia?
    
Nem tudom, mit fogsz mondani, nyilván azt, hogy nem, de a korábban idézett interjúban említesz egy zenekarnevet, amely név (a Te zenekarod volt) megegyezik annak a zenekarnak a nevével, amely a bogyósgyümölcskertész fiának a zenekara. Ez egy bizonyíték arra, hogy olvashatom így…
    
Egy harmadik művészeti kérdés vetődik fel, a valóság és a műalkotás viszonya. Ha azt kérdezed, hogy valóban így történt-e, ahogy írva van, hogy a novellák fedik-e azokat az eseményeknek, amelyek velem történtek, azt tudom mondani, hogy a dokumentum, a visszaemlékezés, a történelem szintjén ezek a novellák elbuknának, mert nem felelnek meg a valóságnak, az egész a fantázia szüleménye. Ha másképp kérdezed, és nem azt akarod megtudni, hogy az életem minden motívumával feltétlen egybeesnek-e, hanem azt kérded, a novellák önmaguk valóságában igazak-e, akkor azt mondom: az utolsó betűig.
     
Igaz arra a személyre vonatkozóan, aki a főhős, vagy így történt az életben? Mert gondolom, igaz akkor a verseskötet is…
    
Olyan szinten igaz A bogyósgyümölcskertész fia is. Annyi a különbség, hogy ez az egyetlen könyvem ez idáig, amely nagyon erősen él életrajzi elemekkel is. Azoknak a történeteknek, amelyek szerepelnek benne, valójában szereplője voltam. Ilyen szempontból persze mondhatod, hogy én vagyok a főhőse, de ezt nem szorgalmaznám, mert itt vannak a gyerekeim, és mit szólnak, ha elolvassák.
    
Nem tudni még a könyvből, hogy a zenei karrierje hogy alakult a főhősnek. A tied hogy alakult?
    
Kudarcos volt. Nagyon szerettem volna rockzenész lenni, és nagyon igyekeztem ezen az úton valamit elérni, de részben nem voltam túl tehetséges, ami mégiscsak akadály. Bár vannak arrogánsabb típusok, akik emiatt nem zavartatják magukat. Nem tudtam olyan szinten megtanulni zenélni, amiért érdemes lett volna tovább harcolni. Másrészről akkor egy zenekar megszervezése szinte kivitelezhetetlen volt. Baromi drága volt minden, nem lehetett se gitárt, se erősítőt szerezni, és pluszban minden próbahelyről elzavartak. Ma teljesen másképp van, ma már ötvenezer forintból kiállítasz egy gitárost, míg akkor, 1980-ban ez három-négyezer forint volt, kéthavi tanári fizetés. Az Originál Lágert végül is megszerveztük Szegeden, az első próbákig el is jutott, néhány számot írtunk is, de aztán a zenekar elégedetlen volt a túlzottan halálcentrikus szövegeimmel. Azt mondták, játsszunk olyan bluest, mint a Hobo. Ez nem olyan nagy baj, osztódhat egy zenekar, de pont rossz helyen volt a repedés. Az egyik oldalra kerültek, akik tudtak, a másikra, akik nem tudtak zenélni. Értelemszerűen dugába dőlt a történet.
    
A rajzolói pályafutásod hol tart? Hiszen könyveid többségének borítóját is te készítetted…
    
Még színben sem térnek el nagyon egymástól, ebből is látszik, hogy elég szűkösek a lehetőségeim a képzőművészet terén, de azt igyekszem maximálisan kihasználni. A története az, hogy amikor elkezdtem a művészetbe jobban belecsúszni – még a gimnazista időkben, erről szól A bogyósgyümölcskertész fia –, az avantgarde és neoavantgarde erőteljesen benne volt a levegőben. A festészet, képzőművészet, zene és az irodalom nem zárták ki egymást. A haverok közül az egyikőnk zenélt, és jobban tudott zenélni, mint én, a másik festett, és jobban, mint én, de a festő is írt, a zenész is festett, én is festettem. Az egészből az maradt, amit most csinálok. Vannak állandó figuráim: a hagyományos szomorúmanók, a mézeskalács-halálhuszárok, a valódi ördögök, az igazi angyalok valódi angyalhajjal. Ilyeneket szoktam festeni és rajzolni, jelenetekben. Rajzolni és festeni jó, mert szemben az irodalommal: itt fogható az anyag.