Hol mulatság van, ott mulatság van, avagy az aerobikoktató lelkében dúló nagy művészetelméleti alapkérdésekGyöre Gabriella beszámolója

Színház az egész világ.
De maradjunk most Pulánál, a kikötőben. Színház délután, színház este. Éjszaka film. A hétfői napon héttől és tíztől is látható volt Mrozek Mulatsága, Bérczes László rendezése, s a rendező előbb Háy Jánossal beszélgetett a szabad ég alatt, majd az első előadás után, melyben Kapa és Pepe (Mucsi Zoltán és Scherer Péter) mellett Szikszai Rémusz alakítását élvezette, aki bejutott a százötven férőhelyes terembe, Jancsó Miklós és Grunwalsky Ferenc volt a rendező és színházcsináló beszélgetőtársa. Aki kibírta, megnézhette még éjféltől a Kelj fel, komám, ne aludjált, s hajnali négykor a tálodi kolostorhoz sétálhatott (volt öt vállalkozó szellemű gyalogos).
Érdekes tapasztalat mozgásban látni egy színházcsinálót. Egy rendező még a beszélgetésekből is színházat csinál: úgy kérdez, hogy míg közben folyamatosan önmagára reflektál, ugyanakkor folyamatosan reflektál a beszéltetettre is. Bérczes időnként provokál, kicsit bele- belekap beszélgetőtársába, néha hagyja magát is megcsipkedni, nem fáj, begyógyul, s ezzel az észrevétlen irányított kérdezési technikával élővé, tapinthatóvá tudja varázsolni a téteket.
Persze ehhez jó alany is kell. Háy Jánosban kitűnő partnerre lelt: akik csupán a színházi előadás kedvéért érkeztek a beszélgetésre, ők is azt érezhették, jó helyre, izgalmas dologba csöppentek. Mindezt megspékelték a felolvasások, nagy kedvencem, a Lajos utolsó levele Feri feleségéhez, a kötetben nem szerepelt, folyóirat-felkérésre született darab, s az Istenek versei, vagy A bogyósgyümölcskertész fia egyik története.
Bár félő volt, esetleg szűkebben csak a darabokra vonatkozó kérdéseket fog hallani a közönség, de szerencsére nem ez történt: időről időre ugyan színpadi szüzsébe illő, dramaturgiailag szépen szerkesztett dialógusokat láthattunk, mégis az eddigi kötetekről, versekről, regényekről éppúgy szó volt, mint az alkotás mikéntjéről, vagy a szorongásról, vagy akár a munkáról.
Mire gondolok, amikor azt írom, színpadra illő futam? Például erre:

BL: Azt mondtad egy interjúdban történelmi regényed, a Dzsigerdilen kapcsán, hogy írtál húsz oldalt, majd húsz oldalt kidobtál, aztán írtál harmincat, majd harmincat kidobtál, míg meg nem találtad a jó kezdőmondatot. Nem sajnálod ezt a rengeteg veszendőbe ment munkát, mikor ekkora mennyiségű anyagot dobsz ki, selejtezel ki a munkáidból?
HJ: Valószínű, hogy ezzel érték nem megy veszendőbe, de sajnálom, persze. Ám ha meg kell válni tőle, akkor meg kell válni...
BL: És ezt ki mondja?
HJ: A felettes énem...
BL: És.... ezek szerint... Te bízol őbenne.... Gyakran szól?
HJ: Igen, tulajdonképpen négykötetes nagyregényeket írok, s abból csak a maradványt látjátok.
BL: És meddig szól?... Időben meddig szól?
HJ: Néha hosszan beszél, de azt le szoktam írni bosszúból, azokból lesznek a versek.
BL: Úgy kérdezem akkor, hogy mikor szól utoljára...
HJ: Amikor a harang...
BL: Az mindig jókor szól, egyébként a beszélgetéseknek a legszebb pillanata, amikor a pulai harang közbeszól. Be is fejezem ezt, de: egyszer csak az ember úgy érzi, készen van, elküldi a szöveget. Utána is szól? Hogy nem kellett volna, hogy szaladj utána?

S erre már komolyabb, részletekbe menő válasz érkezik. Bérczes nem ereszti, nem hagyja kiszökni a hurkokból beszélgetőtársát, s addig forszírozza akár a legnaivabb kérdést is, amíg ki nem hozza belőle a maximumot, s mindig kiderül, hogy az elsőre talminak, művinek ható kérdés mögött sok minden megbújik. Kialakul a kapcsolat a beszélgetők között, képesek továbbvinni, átlendíteni a témát, s szórakoztatóvá tenni akár szűkebben vett művészetelméleti alapkérdéseket is. Író és mű, mű és olvasó viszonya, a vers, a próza és a dráma közötti különbségek, a műalkotás hatásmechanizmusának kérdései is előkerültek a másfél óra alatt, s mégsem volt az egész egy esztétikai tanulmány lapjairól élőbeszédbe tett, az olvasótól komoly önfegyelmet és koncentrált figyelmet igénylő megmérettetés, szakbarbár meditáció. Hanem szórakozás, szórakoztatás. Két ember, aki rutinosan mozog a dialógusok világában, megmutatja, hogy is kéne ezt csinálni. Így valahogy.