Horváth Mária: Minden úgy lesz, ahogy mondom…Háy János: A Herner Ferike faterja

Háy János: A Herner Ferike faterja című drámáját nem régen mutatta be a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház. A tavalyi pécsi Harmadik Színház-beli bemutató után (rendezte: Vincze János), Zalaegerszegen A Gézagyerek rendezője, Pinczés István vállalkozott a darab színpadra állítására. Az előadás sikerrel szerepelt a Bárka Stúdiószínházi Műhelyek Fesztiválján is. A Hevesi Sándor Színház műsorán november 17-én és 25-én este héttől volt látható. Legközelebb december 15-én játsszák.

A színpad vaksötét, valaki gyufát gyújt, bolyong, keresgél, majd felszed egy csikket, és továbbáll… Árnyék az árnyékban. Aztán megjelenik a három godot-i figura, A Gézagyerekből ismert Herda Pityu és Banda Lajos, na meg Krekács Béla. Árkot ásnak, dumálnak, nyomják a vakert. Jó színésznek nincs ennél hálásabb feladat. Kiss Ernő, Kricsár Kamill és Szegezdi Róbert lubickolnak a szerepben. Ők hárman munkanélküliek, a segélyért kepesztenek. Feleslegesek, mert az árkot minden évben kimossa a víz, értelmetlen a munka, mint az élet. Minden nap egyforma, minden ugyanúgy van, ismétlődik, és kiismerhető. De ásnak, piálnak, dumálnak… A beszéd időtöltés, értelemadás, és attól a pillanattól kezdve gyanús mágia is, mikor elhangzik az első kérdés, hogy amit kimondunk, beteljesül-e. Ebbe a monotóniába - pontosan a beszéd által - alattomosan, de biztosan betör egy másik téridő... Valahol Magyarországon vagyunk, vidéken, elzártan. Távol Pesttől, a várostól, amelynek világa innen nézve (mintha maga a Mars volna) groteszk és nevetséges.

A párbeszédekből szinte észrevétlen áll össze a kép, nem elég a fogható, és nem elég emberi léptékek között érteni a történéseket. Lennie kell valami másnak is, ami által tudható a jövő, hogy valami "úgy lesz". Az emberi akarat? Valami fatális erő? A Krekács Béla gyerekkorában megmondta, hogy Herner Ferike gyilkos lesz, és Papi Jóska is látta a jövőt, hogy meg fog halni. De mit lehet kezdeni ezzel a sejtéssel? Hogy az ember Isten is lehet? És lehet?

Háy János A Herner Ferike faterja című darabja két novella szüzséjét is magába olvasztja, az azonos címűét és A Papi Jóska kályhája történetét, de a Herner-történetre Háy más műveiben is utalás történik (pl. Az Isten). Nem meglepően, hiszen Háy János drámáinak és egyes novelláinak ugyanaz a közege, világuk van, amit Háy a prózaírói életművében fordulatot jelentő Közötte apának, anyának, fölötte a nagy mindenségnek című kötet zárónovelláiban már körülrajzolt. Ezek a novellák lehántották magukról a prózaelőzmények (Dzsigerdilen, Xanadu című regények) érzéki-érzékletes, bravúros nyelviségét, a láttatást nem a kifejezésmód finomságaira, zeneiségére és festőiségére bízták, hanem egy invenciózus, a szlenget metafizikai síkra emelő nyelvezetre és a mindenféle sallangtól mentes, erős szerkezetre, a hangsúlyt a leírás helyett a párbeszédekre, karakterekre és drámai helyzetekre helyezték át. A novellák – amellett, hogy saját műfajukban is remekek – versszerű sűrítettségüknél és móriczi drámaiságuknál fogva eleve tartalmazták a más műfajba (a dráma terébe) való kiterjesztés lehetőségét.

Talán ennek is köszönhető, hogy Háy-drámáknak kivételesen erős a szövegük. De sem A Géza…, sem pedig A Herner Ferike… nem szövegdráma, a párbeszédek nemcsak életszerűek, hanem szociográfiai hitelességgel szóló nyelvi-filozófiai sűrítmények, minden megszólalásnak precíz pszichológiai és helyzetbéli indoka-értelme van, miközben metafizikai dimenziói is. Háy rendkívül pontosan látja egyszerre térben és időben, mi történik a színpadon és mögötte, hogyan tud stilizált eszközökkel, a színen valóságot láttatni.

A Gézagyerek című, kivételesen nagy sikereket megért darab után egy sajátos hangvételű, nagyobb egységgé növő, originális világ kibontakozásának lehetünk tanúi tehát. Az Isten nélküli istendrámáknak A Herner Ferike faterja a második, sok szempontból rendkívül bátor, kísérletező darabja. Színházi, írói és egzisztenciális értelemben is tétje van. Valódi dráma, izgalmas intellektuális és rendezői kihívás! Az egyetlen személyiség sorsán keresztül Istenről és emberről beszélő A Gézagyerek egyenes ívű, építkező dramaturgiával dolgozó konstrukciója után Háy polifon, több történetet egymásba olvasztó, több főhőssel operáló drámát hozott létre. A középpontban itt nem egy karakter (és azon keresztül egy lételméleti probléma), hanem elsődlegesen maga a filozófiai kérdés, ha úgy tetszik, a lételméleti probléma áll.

A darab rendezője, Pinczés István, ennek belátásával hozta létre a zalaegerszegi előadást, ám A Gézagyerek sikerétől gúzsba kötve nem mert elmenni odáig, hogy a polifon szerkezetben látensen és háttérben engedje működni és kirajzolódódni az alapideát. A remek rendezői visszautalások A Gézagyerekre a drámán túlra tágították a darab terét, ám az egymás után szinte közvetlen következő dramaturgiai csúcspontok nem szervesültek egymással – nyilván egy erre a felépítésre alkalmazhatatlan klasszikus dramaturgiai koncepció kisebb teherbíró képessége folytán.

Ám lássuk tovább! Az előtérben árok, hátul fekete térelválasztó falak, amelyek a különböző helyszínek, jelen és múlt elkülönítésére szolgálnak. Balra rendőrlakás és iskola, jobbra Papi Jóska háza, utca és Krekácsék lakása. Középütt utca, kapu, kerítés… A szín gyakran vált, a darab alig- vagy nem-cselekvéseihez képest mozgalmas színpadi képet kapunk. A fekete térelválasztó falak A Gézagyerek váltakozó blendéjű, eltérő kivágású filmkulissza-tereire utalnak vissza, majd a darab végén álló kocsmajelenet (tér)rendezése is egyértelmű Géza-idézet.

De ki az a Herner Ferike faterja, és miért épp ezt a címet kapta a darab? Háy János drámájában három generáció életének ideje találkozik, apák és fiaik a sorsszerűség, tradíciók, megmásíthatatlan és elkerülhetetlen bekövetkezések tanúiként ugyanazt a nevet viselik, úgy duplumok (illetve másolatok, klónok), ahogyan a maguk módján saját sorsukkal vagy sorstudatukkal küzdő karakterek. (Pinczés ugyanazokkal a színészekkel játszatja a felnőtt apákat és fiaikat.) Herner Ferike faterja több személy, egyszerre és külön-külön. Ő a rendőr, és ő Herner Ferike, aki szintén apja egy feltehetőleg Herner Ferikének hívott kisgyereknek. A darabban megjelenő Herner apa és fia (valamint a darabban nem szereplő, ám fő szerepet kapó gyermek) egymás lényének időbeni meghosszabbításai. Azonban nem véletlen, hogy más szerepelőkkel ellentétben a Herner apának nincs neve: ő a rendőr, aki névtelensége (senkisége?) által is kívül reked abból a világból, ahol minden folytonos, egymásból következő.

Háy darabját végig egy már megtörtént, lassan beszivárgó, de valójában csak a végén elhangzó tragédia kiderülésére építi. Egyik hőse birtokában van a tudásnak, de társai végig megakadályozzák abban, hogy a hírt, amire mindenki kíváncsi, megossza velük. Szétdumálják, elbeszélnek fölötte – így válik egy mellékesnek tűnő információból az egész darabot szervező, majd "tromfként" ráhelyezkedő tény. Háy végsőkig feszíti a húrt, de a késleltetés nem csupán az idegek cincálására szolgál, hanem arra is, hogy a majdan elhangzó borzalmat, amely a "minden tudható előre" tézis bizonyítékául szolgál (a csigatévében Krekács muterja azt hallotta, egy H. F. nevű ember vadászpuskája tisztítása közben fejbe lőtte saját gyermekét), sok oldalról előre megerősítse.

Apa és fia tragédiája, a gyilkosság, amely nem a színpadon esik meg, a személyiségkettőzések és -sokszorozások révén az öngyilkosság egy verziójaként is érthető. A helyét sem a faluban, sem a családjában nem találó rendőr képtelen fenntartani a rendet, az ő hatalmával kérkedő fiú - Herner Ferike - apja fegyverével fenyegetőzik, és bemártja a Krekács gyerek apját, vagyis vét a helyi zárt világ rendje ellen. A fegyvernek pedig - ha már… - el kell sülnie. Háy nem a tradicionális dramaturgiai rendet követi, nem az a fegyver sül el, amelyiktől várjuk, és az sem a dráma terében. A rendőr senki marad (nincs sorsa), fia azonban játszi véletlen beteljesíti az apjára szabott sorsot: gyilkos lesz.

Véletlen lövi fejbe saját gyermekét, míg Papi Jóskának a házban ég halálra a gyermeke (kicsi lesz, mint a cipó). Mindkét férfi vétlen felelős. Papi Jóska - a közösség rendje szellemében - viszi magában, felnöveszti, kihordja, majd beteljesíti a sorsát (gyermeke megégett, ő megfagy). Ő maga is meg akar halni (magát büntetve), de elsorvasztja, kiviszi lassan valami belső vagy felettes rendezőelv is a világból. Áldozat- és gyilkosszerep fatálisan összekeveredik. Kettejük - vagyis a Herner Ferike faterja és Papi Jóska - története nem csak párhuzamos, hanem egymást értelmezik, bennük véletlen és sorsszerű végzetesen összegabalyodik, az isteni és az emberi akarat vice versa megbosszulják egymást. Sorsuk az, hogy az életük egyszeri véges, mindkettejük jövője, folytatása halott.

A drámában – a cím tanúsága szerint például – Herner Ferike története áll a fókuszban. Papi Jóska beemelése (műben a mű alapon) pedig mintha kiutalna egy nem létező drámára, amely előzményének és folytatásának is mutatkozik a Herner-történetnek. Az előadásban Papi Jóska története keretként és búvópatakként sejlik fel, egyfajta összetartó elemként funkcionál. A színpad előterében bóklászó árny, aki erős asszociációs holdudvarral rendelkező szerepkörbe tétetik (csikket szedeget, mint egy hajléktalan), fel-feltűnik, és két jelenet erejéig beszédhelyzetbe is kerül. Végig jelen van, de csak a háttérben, míg Herner Ferike valójában végig nincs jelen. Háy olyanokra bízza a drámai hős szerepét, akiket egyáltalán nem vagy alig játszat a színen.

A dráma bonyolult időszerkezetében a három idősík egyike, A Gézagyerek ideje, ebben a darabban jelen idő. A múlt az azonos nevű apáké, illetve amelyikben Papi Jóska tragédiája megtörténik, és a rendőr családjának faluban töltött röpke ideje telik. A színpadon mindez leggyakrabban színváltásokkal, kísérteties-tompa fényekkel (a múltban mindig sötét van) és a tolófalak arrébb csúsztatásával jeleztetik. Csak egyszer történik meg, hogy a múltbéli alak (a rendőr felesége) átsétál a jelenen. A jövő pedig nem létezik a játék terében. Papi Jóska gyereke már a múltban elveszett, a darabban megjelenő hősöknek feltehetőleg nincsenek utódaik, a felnőttként nem ismert Herner Ferike gyermeke pedig halott...

A tragédiába torkolló tragédiák a múltban történtek. Ami a színpadon zajlik, az idézet, a már megtörtént, illetve annak egyenes következménye, előre jósolható végkifejlete. A rendőr és felesége vérre menő veszekedése, végsőkig feszített konfliktusa a múlt színpadon jelenné váló terében játszódik (háttérben azzal a sejtéssel, hogy a tragédia, amit mindez előkészített, már bekövetkezett), Papi Jóska halála pedig mint végkifejlet a valóságos jelenben.

Mindkét drámai csúcspont hiányos. A múltbéli veszekedésnek – amelynek, tudjuk, nagyon rejtetten, de következménye lesz a véletlen puskalövés – nincsen végkifejlete, az utolsó pillanatban megszakad a párbeszéd, elvonjuk szemünk a képről; míg a másik oldalon már nem Papi Jóska halálának vagyunk tanúi, hanem a megrázó kiderülésnek, amint felfedezik Bandáék a bűzlő holttestet. Mintha ok-okozati viszonyban állna a kettő. Mintha egy történet lenne.

Éppen ez a hátborzongató a két pilléren függő tetőpontban. Egyrészt az az érzésünk, hogy nincs vége (eztán is folytatható), másrészt olyan erős az ív a két pillér közt, és olyan nagy a sodrása a drámai bekövetkezésnek, hogy reménytelen minden ellenállás, az örvényben értelmetlen kapálózni. Az egyik helyen és időben végletekig feszített drámát a másik helyen és időben sodortatja tragédiába ellenállhatatlanul. Múlt-jelen-jövő titkos szálai – azt sejtetve, hogy netán megismerhető és értelmezhető az egész – mutatkoznak meg itt.

Pinczés jól érzi, hogy a rendőrdráma után ugyanazon a szinten kell tartania a feszültséget, ahová fölszökött, majd a Papi Jóska-halál drámai pillanatait meg kell emelnie valamivel, rá kell raknia még egy-két lapáttal, hogy ne oltódjék ki a feszültség, hanem elviselhetetlen legyen (akár). Formai megoldásokat választ, amint Krekácsék betörnek Papi házába, felzúg valami irtóztató zene, miközben ők is ordítanak (ez sok). Pinczés a levezetést szolgáló hányingereffektet a valóságos hányásig viszi. Kár. Mikor a néző már fuldokol, hányingerrel küszködik, az elementáris zsigeri reakciót túlpördíti a rendezés.

És itt van vége. Ami eztán jön, halott. Nincs, nem lehet katarzis. Gondolhatnék arra, hogy Pinczés megoldatlanul hagyja a zárást, hogy a rendezői találékonyság elfáradt, a színészek kijátszották magukat, nincs erejük… De lehet, hogy így van jól, hogy nincs. Mert kinek volna ereje elvinni a felismerés és belátás öröméig, kiszabadítani a lelkem abból, amiben bent ragadt?

Egy ablak- vagy képkeretszerű (fotó?) kivágásban Herda, Banda, Krekács kocsmafilozófiákat mond, furcsa képszerű kimerevítésként, a színpadi életjáték után két dimenzióba fagyva. De ez a kép tükör is, a néző látja magát a tükörben, amint kinéz. Magára néz, nincsen senki más, nincs Isten sem, a kör bezárult

 

Háy János: A Herner Ferike faterja (istendráma két részben). Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház. Rendező: Pinczés István m.v. Játsszák: Krekács Béla / faterja - Kiss Ernő. Banda Lajos / faterja - Kricsár Kamill. Herda Pityu / faterja - Szegezdi Róbert. Papi Jóska - György János. Marika - Jurina Beáta. Rendőr - Gábor László. Asszony - Köves Dóra. Gyerek Herner Ferike - Bogár Gergő. Gyerek Krekács Béla - Balla Benjamin. Gyerek Banda Lajos - Bogár Ádám. Díszlet: Pinczés István m.v. Ügyelő: Szilasi Attila. Jelmez: Laczó Henriette.