Külföldi vers

Tudom, nem szabad,
de mit tegyek,
nem tart vissza puha kéz,
vas akarat,
hogy verset írjak,
mikor nem vagy velem,

s mint egy ôszi nátha
elönt az érzelem.
Staten Islandra mentem
komppal, ahonnét jobban,
mint a fényképeken
vagy a New York-i
magazinokban
látszik a város.
Tudom, nem szabad,
de mást nem tehettem,
csak a metró-térkép
volt a zsebemben,
s arra írtam a verset.

Írtam és néztem,
hol a zörgô Manhattant,
hol a tengert, aminek
torkára fojtott minden
hangot a város.
Mondhatnám, hogy a hajaddal
vagy a szemeddel kezdtem,
nem volt ott senki,
csak egy csomó
amerikai ember,
hol nyújtóztak,
hol görnyedten lestek,
a város érdekelte ôket.
Pedig én a térképen
alig olvasható betûkkel
a tengerre
karcoltam a tested,
s így kerültél csöbörbôl vödörbe
a semmibôl a Hudson-öbölbe.
Nem érdekelte ôket
például a melled,
amivel valójában kezdtem,
mert ilyenek a fel
korbácsolt vágyak,
hogy rögtön a lényegnél,
ragadja meg az ember a tárgyat.

Szóval papírra került a melled,
ami pont akkora lett,
amekkora lett.
Hát lehetne éppen kisebb,
persze nagyobb is,
de hát nem lehet egyszerre minden,
csak jelzem, mert akkor,
talán könnyebb lenne
megírnom ezt a verset.
A többi részek
csak ezután jöttek,
dombok, mezôk,
titkos rések,
ahová, mint a
kószáló vadak,
a kezem járatokat vésett.
Neszt ad a vándor lépte,
árnyékot vet maga elé,
de a hang nem
a tenyér alól,
hanem a torokból,
szalad kifelé,
mint a leheletmeleg
tavaszi szél.

S egy turista mit tehet,
ha már ott van,
végigbolyong mindenen
ott, ahol szabad,
ott, ahol nem lehet,
kint és bent egész mélyen,
ahová görcsöt fércelt
a szerelem.
Valóságos kép lettél,
a valóságos képben,
született, de nem teremtmény.
S én nyúltam volna érted,
de minden elillant,
mint egy riadt vad,
mikor egy kerékpáros
csapat kaptat át a tájon.
Mert máshol voltál,
túl földön, tengeren,
túl a képen,
vagy nagyon,
nagyon régen.