Margócsy István: Felnőtt gyermekdalokHáy János: Kotródom el

"Kotródom el" - írta Háy kötetének címéül, s utolsó verséül: nyilván az élettől való távolodás, a halál közeledésének megérzése okán, mintegy az "Itt benn vagyok a férfikor nyarában" életérzésének posztmodern, átironizált, önsajnálattól és felstilizáltságtól mentes változataként. Különös címadás: a távolodást tenni meg az önfelmutatás gesztusának - vagyis azt mutatni meg a publikumnak, ahogy, mint érzi s mondja a költő, egyre csekélyebb súlya van az épp itt és most zajló jelenlétnek... (...) Háy szép dalgyűjteménye éppen most biztosítja a költőt arról, hogy életérzése ide vagy oda, éppen nem távolodásról, hanem impozáns megérkezésről van szó - e gyűjtemény után Háy már nem tud majd, még ha esetleg akarna, akkor sem, elkotródni a magyar költészet tereiről...

Ha elfogulatlanul kezdjük olvasni Háy János új verseskönyvét, először óhatatlanul a gyermeki naivitás hangulata fog eluralkodni rajtunk: a költő e kötetben ugyanis mindvégig úgy énekel, sokszor még egy lehetséges melódia gyengéd imitációjának esélyét is fenntartva, mintha gyermeki könnyedséggel fakadnának belőle a verssorok, mintha nem is költészetet, hanem "csupán" kisgyermekkori mondókákat, versikéket, dalocskákat dúdolna vagy mondogatna magának.

E könyv rövid soros, látszólag roppant egyszerű dikciójú, könnyen énekelhetővé tehető versei szinte élvezkednek abban, hogy kerülik a bonyolult megfogalmazásokat, szándékosan leegyszerűsített vershelyzeteket vesznek és vázolnak fel, tematikusan is, úgymond, keveset fognak: mintha arról akarnák meggyőzni, enyhe polemikus éllel, önmagukat és olvasóikat, hogy a lírai megnyilatkozás, a maga "primer" gesztusaival minden bonyolultság nélkül is hatékony lehet... Háy nagyszerűen dalolgat, sőt: nagyszerűen egyszerűsít is - ugyanakkor, rögtön, impozánsan be is csapja még legfogékonyabb olvasóját is. Hisz mindaz a szép egyszerűség, amit a versek dallama és játéka, egyszerre naiv és elegáns könnyedsége és finomsága érzékeltet, mintha csak azt a bölcs, természetes és arisztokratikus nagyanyói tanulságot követné, melyet Esterházy Péter regényéből ismerhetünk: "Csak könnyeden, éppen csak érintsd!" - azaz a könnyedség valóban csak az első pillantásra mutatja magát egyszerűnek, azonnal érthetőnek és egyértelműen értelmezhetőnek: ám mindjárt a "második" pillanatban, az olvasás közvetlen reflexivitásában rögtön le is lepleződik (persze önmaga leplezi le magát!) -- mögötte, benne, általa a legsúlyosabbként megszokott "felnőtt" költői kérdésfelvetések állnak, ugyanúgy, mint bármely más első osztályú kortársánál; ami Háy különlegessége, az nem más, minthogy el tudja hitetni velünk, hogy mindezt nem csak tudatosan megszerkesztett nyelvkritikai játékok segítségével, hanem a naivitás vonzó látszatának fenntartásával is ki lehet kommunikálni.

Ami a legmeglepőbb: e kedves, játékos daloskönyv tele van rettenetes, vagy legalábbis szomorú történettel, megrázó helyzettel ("A szobában / zümmög a pokol"; "Íze szappan, / szája kanális, / csupa fertő"... stb.), kellemetlen erkölcsi tanulsággal vagy épp tanulságnélküliséggel ("Mért igen - kérdem -, / mért nem -, / és maradok / egyedül a bőrben."). A felnőtti lét kapcsolatrendszerének jóformán minden alapszituációja megéneklést nyer e kötetben, ráadásul úgy, hogy az értéktulajdonítás, a minősítés minden pillanatban kettősen zajlik, egyszerre az elfogadás vagy elutasítás jegyében: minden egyszerre értelmezhető, ha tetszik, negatíve vagy pozitíve is. Helyt kap e versekben, természetesen, mint a klasszikusoknál, mint az úgynevezett "gondolati" költészetben, a szerelem és a szakítás, az együttélés idillje és kibírhatatlansága, a család megnyugtató és szorongató környezete, a megszülető gyermek öröme és fenyegetése, a "lét" folyamatának célképzetes és értelem nélküli felfogása, a halál tudomásul vétele és fel nem fogható volta - Háy azonban úgy énekli a "bús férfi panaszait", mintha a költő nem lenne bús, s nem panaszokat mondana, hanem megmaradt volna "kisgyermeknek, s még a kisgyermek hajdani "szegénységét" is maga mögött hagyta volna. E költészet legizgalmasabb, legújszerűbb, s megítélésem szerint mélyen posztmodern fogása alighanem az (s valószínűleg ez adja a naivitás megejtő báját és cselét is!), hogy a költő, miközben újra és újra előveszi a hagyományos költői "témákat", folyamatosan mellőzi a hagyományos költői hozzáállás hajdan legfontosabbnak vélt összetevőjét: az érzelmes modalitást. Háy versei attól tűnnek naivnak, gyermekinek, sőt talán "ártatlannak", hogy ki van hagyva belőlük az érzelmi-indulati hullámzás "lírikuma": e költeményekben nem lelhetjük fel sem a rácsodálkozás, sem a felháborodás, sem a lelkesedés, sem az elkeseredés stb. modalitását. Háy dalocskái, akármilyen paradoxul hangzik is, kijelentő módban énekelnek, mintegy megállapításokat közölnek, s általában a rezignált tudomásul vétel csekély terjedelmű, de jelentős összefoglaló gesztusával zárulnak ("Ólmot dönt a fülbe, / vasat a szívbe, / direkt és véletlen".).. Hogy folytassam az előbb alkalmazott Kosztolányi-analógiát: Háy a maga "panaszait" a szenvedélyek vagy fájdalmak kilengései nélkül fogalmazta meg, s ezáltal, szerencsésen, meg is szüntette panasz-jellegüket: hisz kijelentő módban nem lehet panaszkodni. E költészet nemes és bölcs, letisztult és friss játéka épp ebben a paradoxitásban rejlik: miközben mindent (vagy talán: sok mindent) vállal a hagyományból, a költő önmutogató szenvedélyességének szerepét, a fájdalmak, úgymond, kiéneklésének gesztusát messzemenően elutasítja ("Elfogyott a fogkrém - mondom. / Ki lehel rám reggeli szagot. / Kit szeretek utána, / ki az, akit elhagyok")..

S ha innen nézve olvassuk e kötetet, a naivitás látszata egy pillanat alatt eltűnik: hisz Háy folyamatosan paradoxonokról énekelget - egyik verssora, a köznapi beszéd vagy társalgás "normális" logikáját véve alapul rögtön kétségbe vonja, amit a másik állított vagy feltételezett: e dalocskáknak "diskurzusa" nem más, mint a folyamatos ellentmondás felmutatása ("Nézd, hogy / halnak meg. / S te minek lettél / semminek? / Bontod magad / szét. / Dobálsz a levegőbe. / Ez is én, / az is én. / Kiabálsz, / de csak darabok, / egy lapát / törmelék."). Háynál a sorok, a mondatok még akkor sem úgy, nem abban a megszokott rendben folynak, folytatódnak, ahogy mindennapi beidegződéseink alapján várnánk, mikor mindennapi történéssel vagy megfigyeléssel indítja dalát, mikor szembeszökő, hogy verseinek retorizáltsága szándékosan nem emelkedett, hanem inkább a mindennapisághoz áll közelebb; az ő verseiben a mondatok, hiába egyszerűek, többnyire hiányosak, s így nyitottak, gondolatfutamai hiába könnyedek, rögtön sokértelműek, hiszen állandóan fel- felbukkanó szójátékaik, még ha nem is hivalkodnak, s nem akarnak, mondjuk, minden áron tréfásak lenni, állandóan eltérítik az értelmezést a konvencionális sémáktól (ahogy a Reped az ég c. vers frappáns és erős, egyszerre groteszk és patetikus befejezése mutatja: "Micsoda isten. / Micsoda isten / telen idő."). Vagy vegyük példaként a Gyerekvers remek paradoxonait: "Nem volt isten, / hogy elpusztítson. / Magamtól meg: / nem ment" -- ahol nem csak az figyelemre méltó, hogy az isten teremtő, gondviselő vagy megváltó szerepe átfordult a pusztításba, hanem az is, ahogy a "ment" ige egyszeri előfordulása is kétféle értelmezésre ad alkalmat: sem ő nem ment meg engem, sem nekem nem ment a dolog... Vagy hasonlóan tanulságos ugyanennek a versnek szép anaforája is: "Ki vagyok én / és ki vagy más" - ahol a "vagy" szócskáról grammatikailag nem dönthető el, hogy a második személyű igéről, vagy csak a választó kötőszóról lenne szó. S a grammatikai játék itt (is) arra utal: a költő nem választ, nem akar választani egyértelmű határozottsággal aközött, hogy magáról ír-e (mintegy vallomásként), önmagát keresi-e a világban vagy a többiek között, vagy egyszerűen másokat, mást is bevon-e a tematikus vizsgálódásba. Háy úgy írja verseit, verssorait, hogy miközben élvezi és szereti a mindennapi, alul retorizált nyelvhasználat naiv és közvetlen báját, folyamatosan destruálja is azt: minden verséről, minden verssoráról elmondható, jellemzésként is, dicséretként is, hogy belőlük, mögülük mindig "Nyelv bújik be, / nyelv bújik elő." Vagy ami ez esetben ugyanazt jelenti: verseinek nyelve állandóan bujkál, s ezáltal lesz kitüntetten érdekes.

"Kotródom el" - írta Háy kötetének címéül, s utolsó verséül: nyilván az élettől való távolodás, a halál közeledésének megérzése okán, mintegy az "Itt benn vagyok a férfikor nyarában" életérzésének posztmodern, átironizált, önsajnálattól és felstilizáltságtól mentes változataként. Különös címadás: a távolodást tenni meg az önfelmutatás gesztusának - vagyis azt mutatni meg a publikumnak, ahogy, mint érzi s mondja a költő, egyre csekélyebb súlya van az épp itt és most zajló jelenlétnek... De persze már maga a cím is olvasható, finom stilisztikai iróniájától függetlenül is, az egész kötetre jellemző paradoxonok egyikének, illetve talán legnagyobbikának: hisz Háy szép dalgyűjteménye éppen most biztosítja a költőt arról, hogy életérzése ide vagy oda, éppen nem távolodásról, hanem impozáns megérkezésről van szó - e gyűjtemény után Háy már nem tud majd, még ha esetleg akarna, akkor sem, elkotródni a magyar költészet tereiről...