Mintha egy bura borulna rádKeresztury Tibor - Györe Gabriella: Nagyvizit Háy Jánosnál

Egy író, aki révbe írt, gondolhatta a litera-kommandó a negyedikre kapaszkodván nagy lihegéssel: tízegynéhány kötet, díjak, sikerek, egy általa fémjelzett karakteres kiadói bázis; Gézagyerek, Magyar Magic, a Szabó Magda által kapott Corvin-lánccal járó méretes havi apanázs. Egy fiú Vámosmikoláról, aki "feljött" Budapestre, és "megcsinálta" íróként önmagát. Minden feltétel adott hát, hogy a szép, kerek történet mögé nézzünk, s megkapargassuk a dolgok felszínét.

Szegeden egy olyan közeget hagysz ott a főiskolás évekkel, ahol abban az időben Darvasi, Hévizi Ottó, Podmaniczky, Szijj és még sokan mások bontogatják, úgymond, a szárnyakat. Te már írónak, íróként jöttél Budapestre, vagy csak egyszerűen kerested a helyedet?

Tényleg jó fickók voltak akkor Szegeden, bár - gondolom -, mindig jó fickók vannak. Én nem tartoztam szorosan ebbe a baráti csapatba. Jóban voltunk, én is publikáltam a Harmadkorban, ám a barátaim nem ebből a körből verbuválódtak, teljesen mások voltak, nem írói ambícióval bíró emberek, hanem főleg a társadalmi periférián mozgó figurák, kocsmatöltelékek. Én avantgárd bulikon törtem az agyam, a többi szegedi hagyományosabb poétikát favorizált. Szijj például akkoriban szonetteket írt, nem is rosszakat. Amúgy sem kötődtem Szegedhez. Budapestről érkeztem, s gondoltam, oda fogok visszakerülni, amint végzek. Két ember volt, akik mégis nagyon közel kerültek hozzám: Kurdy Fehér János és Podmaniczky Szilárd. Ők fiatalabbak voltak. Huszonhárom éves voltam, mikor a János még csak tizenkilenc, ez őrült nagy különbség abban az életkorban. Nekik - főleg kezdetben - én ilyen lereccsent avantgárd voltam, aki állandóan akciózik valami köz-helyen; az örök vesztes. De úgy tartották, és ez fontos, hogy nem vagyok korrupcióval gyanúba hozható, és barátok lettünk. Öt év után először éreztem újra, hogy milyen, amikor társaid vannak a művészetben. Rajtuk kívül semmi nem kötött Szegedhez. Eleve véletlenül kerültünk oda: mikor Eszter, a feleségem, felvételizett, akkor épp ott indult angol szak. Mi egyáltalán nem akartunk Szegedre menni, mert így domborzatilag, már ha csak ebből a szempontból közelítem meg a dolgot, nem az az izgalmas tájegység. Annyira nem dobja fel az embert, hogy a Tisza-töltés a legnagyobb meredély.

Szegeden már rendszeresen írtál?

A dolog történetileg úgy van, hogy nagyon intenzíven írtam körülbelül tizenkilenc éves koromig, akkor abbamaradt. Nem azért maradt abba, mert nem tartottam magamat írónak, vagy nem gondoltam volna, hogy író vagyok, és író leszek, hanem egyszerűen nem ment. Hiába akartam, az egész nem működött. A gimi utáni egzisztenciális és lelki összeomlás kikezdte az írásokat működtető akaratot is. Az első szegedi versek olyan nyolcvankettő körül születtek, addig csak a régi verseimmel, a régi dolgaimmal tudtam nagyképűsködni. Akkor volt, hogy egy társaságban a kortárs költőket cikiztem, hogy milyen szarok. Valaki beszólt, hogy mire föl jártatom a pofámat, hiszen én semmit sem írok. Na másnapra a sérelem szétmorzsolta a gátakat.

Következett a fiatal vidéki író felkerül Budapestre című fejezet... Légüres tér? Szorongások?

Fiatal voltam (bár akkor nem úgy éreztem, csak most retrospektíve látom, hogy jé, tényleg), de nem voltam se vidéki, se író. Úgy jöttem el Szegedről, hogy még Ilia Mihályt sem ismertem. Az én programomban nem szerepelt a hivatalos irodalmi működés. A szakmában körülnézve esélyt sem adtam magamnak erre. Ez nem arról szólt, hogy én egy dilettáns, kudarcra ítélt faszi vagyok, hanem úgy gondoltam, a törekvéseim nem asszimilálhatók az aktuális irodalmi közegbe. Az persze baromi zavaró volt, hogy azért ez nem egy homogén rossz közeg volt, hisz a "példaképek", Tandori, Hajnóczy, Esterházy is, Nádas, Lengyel Péter (stb.) ugyanúgy publikáltak, mint a nemszeretett figurák. Jellemző, hogy az ember önvédelemből milyen nagyon tud szelektíven gondolkodni. Ha azt akarja, hogy rosszat gondoljon az irodalmi közegről, akkor csak azokra a rosszakra gondol, akik tök nullák a számára, a többieket csak véletlenszerű eseménynek véli.
Felkerültem Budapestre, senkit nem ismertem. Igazából nem is hiányzott, hogy ismerjek ilyen irodalmi embereket, mert voltak barátaim még a gimiből. Egyáltalán nem gondoltam, hogy ezeket irodalmi arcokra kéne lecserélnem. Az pedig, hogy érvényesülési céllal kapcsolatok után koslassak - teljesen idegen tőlem: se gyomrom, se merszem nem lett volna. Egyedül Zalánt ismertem, aki számára akkor fontosak voltak a pályakezdők, különösen a szegediek. Zalán hivatalban volt, mindenféle fontos szerepköre volt, afféle főnöknek számított az ifjak körében. Ő mondta, hogy adjak le egy kötet-kéziratot a Mórához a Kozmosz-könyvekbe, mert ott nyitottabb a szerkesztőség. Tán még hozzáfűzött valami olyat is, hogy esetleg azt a faszságot is benyalják, amit én csinálok. Így viccelnek, mióta világ a világ, az idősebb kollégák, mert annyira fáj nekik, hogy nem lehetnek pályakezdő írók. De komolyra: ez fontos információ volt, s a Zalán úgy általában fontos volt a korosztálynak.

Meglepett, hogy elfogadták a kéziratot?

Igen, bár nyilván az is meglepett volna, ha nem.

Mekkora lökést jelentett ez az írói terveidet illetően?

Ha visszaadják, az nagyobb erővel zavar be az életembe. Az elfogadás nem adott lökést, bár szilárdította a belső akaratot. Különben sem vagyok egy nagy tervező, mindig az aktuális dolgokat csinálom. Ahogy egy szegedi haverom mondta, aki nőügyekben utazott és nem költészetben, hogy mindig a legközelebbi csajt kell megkúrni, mert ha a távolabbira aspirálsz, a közelebbit biztos elveszted. Az akkori feladatok egyébként is másról szóltak: gyerekeink születtek, lakni kellett, össze kellett szedni annyi pénzt, amiből megélünk. Csepelre kerültem tanítani, intravénásan kaptam a szociofílinget. Nem gondoltam, hogy az irodalmi terepen nekem esetleg állást fognak kínálni. Akkori alapszorongásaim szerint úgy festett, hogy a többség okosabb nálam, akik meg nem okosabbak, azok sokkal többet tudnak, tehát nagyon hendikepes elképzelésem volt erről a dologról a pályakezdés éveiben.

A nemzedékedből sokan arról számolnak be, hogy mennyire nem vonzotta őket a korabeli irodalmi közeg.

Bár a korosztály nem volt nemzedék, nem voltak használatban azonos esztétikai vagy ideológiai elvek, azt hiszem, a pályára kerülés reménytelensége kollektív élmény volt: senki nem bízhatott abban, hogy bejut a hivatásos irodalom közegébe. Bár azt sem tudtuk, hogy be kell-e oda kerülni. Nem tepertünk a publikálásért. Igaz, amikor az ember azt mondta: én leszarom a megjelenést, a hivatalos irodalmi fórumokat, az némiképp dac volt, amivel a reménytelenséget fedte, leplezte el. Zalán a Kortársnál kerek perec megmondta, hogy egy évben egy vers. Tudom, hogy neki ezért az egyért is mennyit  kellett kepesztenie, hogy tudjon a Szijjnek, Keménynek is, annak a tíz-tizenöt embernek, aki ebből a korosztályból mutatkozott, évi egy alkalmat összekaparni. Emlékszem rá, milyen nagy dolognak számított, amikor a Palócföldben kaptunk húsz oldalt, amit én szerkeszthettem meg... Hogy ezt mi óriási sikernek tekintettük, elég látványosan mutatja, milyenek voltak a feltételek.

Kötet háromévente maximum...

Igen, háromévente, akkor is esetlegesen megrostálva, benne valami hülye sorozatban, hogy Új termés, satöbbi. Ezt a mechanizmust egyszer végiggondoltam, s arra jutottam, ha tovább akarok dolgozni, magam mögé kell lökni az elkészült anyagot, a magam számára le kell zárnom, nem cipelhetek nyitott programokat, amelyek a lezáratlanságuk okán állandóan belepofáznak a készülő új anyagokba. Ezért amikor leadtam a kéziratot nyolcvanötben a Móránál, azt gondoltam, hogy ezzel részemről a dolognak vége, megjelenik, nem jelenik meg, tökmindegy, ez már nem az én kompetenciám, én csinálom tovább a magam dolgát. Egyébként, hogy annyira keveset írtunk a nyolcvanas években, némiképp magyarázható azzal, hogy annyira kevés volt a felénk irányuló figyelem és a megmutatkozási lehetőség. Ugyanakkor azt se szabad elfelejteni, hogy akkor a hivatalok sokkal merevebb akadályként jelentek meg. A merev hatalmi építményekkel átjáratott rendszer a jobb fejekre is rányomta a bélyegét, bárki felé a nyitás sokkal szorongatóbb volt, mint manapság. Persze e felületes látleletnél azért óriási veszély, hogy a saját pszichikai adottságaimból, terheltségeimből magyarázom a korszakot. Mert voltak, akik könnyebben szóba tudtak állni az idősebb pályatársakkal, és mesterekre bukkantak. Én oppozícióként éltem meg a tényleges irodalom létét. Nem szabad elfeledni, hogy ez részben elzártság, részben védelem. Nem csak nem hívtak, el se mentem.

Volt-e olyan kitüntetett időpont, amikortól írónak tekintettek, vagy amikortól te írónak tekintetted magad, vagy ez nem köthető ilyen emlékezetes pillanathoz?

Az olyan vicces dolog, hogy én nem játszhattam el a civilek között az író szerepét, mert ugye a barátaim nem ismertek azon a néven, amin publikáltam, lévén, hogy van ez a polgári nevem. És ezt az egészet néhány megjelent verssel elmagyarázni, hogy mért van nekem írói nevem: hát ez elég bukott ügy. Persze ez nem okozott nekem identitásválságot, mert ettől még nem voltam nemíró. Csak lekoptak rólam a szokványos dizájnelemek, amiket az ember fiatalon szívesen megjátszana, hogy a hiányzó műveket artisztikus gesztusokkal pótolja. A kötet megjelenése azért jó dolog volt, de nem éreztem, hogy én ettől íróvá lettem volna avatva, egyáltalán az ilyen avatásoktól, meg mindenféle teatralitásoktól idegenkedek. Ráadásul a vicc, hogy az Írószövetség szokásos elsőkötetes-bemutatójának meghívóján a kitalált nevem is elírták. Egész életemet végigkíséri különben, hogy valami mindig a jelentéktelenségemre figyelmeztet. Ez alkalmilag általában baromi rosszul esik, de hosszú távon kifizetődő, mert ha nem is térdre, de íróasztalhoz kényszerít. Persze voltak más típusú visszajelzések is. Az sokat jelentett, hogy Esterházy írt róla, s felolvasta a rádióban. Amikor ezt véletlenül meghallottam, az tényleg egy olyan kitüntetett pillanat volt. Vagy hogy olyan emberek, akiket szeretek (Tandori), kritikát vagy egy levelet írtak, azok nagyon jó dolgok voltak, mint mikor sokáig ülsz egy társaságban, és nem figyelnek soha arra, amit mondasz, még akusztikai értéke sincs, és egyszer csak valaki rád néz és megkérdezi, miről is beszélsz. Ennek ellenére nem hiszem, hogy az intézményi működés, a külső akarat avat téged bármivé is. Ha a belső tudatod nem tesz azzá, akkor ez örökösen hamis játék lesz. Pláne huszonéves korban nem kell még intézményes vagy hivatali támogatás. Huszonéves korban az ember köp a hivatalokra, meg az autoritásokra, s akkor se szarja össze magát, ha hatszor tökön rúgják, annyira intenzív még benne az életerő. Negyven felé jön az, hogy úgy megfáradsz erőben, hogy rászorulsz a külső támogatásra. Az ápolásra, meg az ápolókra (és természetesen ápolónőkre).

Mi vett rá, hogy a hosszú várakoztatás dacára a következő kötetedet is elvidd egy kiadóhoz?

Amikor az első kötetem változtatás nélkül elfogadták, még a rajzokat sem akarta kibaszni senki, akkortól úgy álltam a dologhoz: ha írok egy másik kötetet, biztos az is meg fog jelenni. Korábban azt hittem, a pályakezdő szerző, például én is, csak felesleges kacat, senkinek nem kell, de kiderült, az intézményrendszer úgy van kitalálva, hogy folyamatosan szüksége van a martalékra, az újabb és újabb mutatványokra és mutatványosokra. Közben - legnagyobb meglepetésemre - költőből hivatalnokká lettem. Ez a korosztályunknak egy nagyon érdekes váltása. Előre senki nem látta, hogy bármilyen pozíciót elfoglalhatunk az irodalmi életben. De jött a rendszerváltás - én  ezzel magyarázom az előtérbe kerülésünket -: állatira kevés olyan ember volt, aki nem volt valamilyen módon beganézva a múlt rendszer által. Akkor kerülnek előtérbe azok a fiatalok, a kb. ötvennyolc és hatvannégy között születettek, akik már végeztek az egyetemeken, ellenben még nem voltak beszívva a rendszerbe. Ezek közül elkezdtek mazsolázni: így lettél te, Tibor, szerkesztő, meg a Csuhai Pista, Takáts Jóska, Mészáros Sanyi, Károlyi Csaba, Krausz Tivadar, sorolhatnám... A korosztály egy svungra bekerült az intézményrendszerbe, persze csak a legaljára, kulizni.

Hogy élted meg, hogy kiadói ember lettél?

Iszonyatosan meglepődtem. Korábban azt gondoltam, hogy ez nem következhet be, legfeljebb a Márton Lacival, de hol vagyok én a Laci agyához, meg nyelvtudásához képest. Előttünk több nemzedék gyülemlett már akkor össze, és várt arra, hogy betöltse a pozíciókat, mi csapatszinten abszolút el voltunk zárva mindentől. Ez egy mesterségesen infantilizált korosztály volt, sose volt éles helyzetben, állandóan védett környezetben voltunk, soha nem mutathattuk ki a magunk elképzelését. Egyáltalán nem látszott esély arra, hogy az egyetemi lehetőségeken túl könyveket, irodalmi antológiákat jelentessünk meg, hogy a szavunkat hallassuk irodalmi témákban. Nem érdekelt senkit, hogy nekünk tetszik vagy nem tetszik, le voltunk szarva, gyakorlatilag gyerekekként voltunk tartva. Ha valamelyikünk véletlen egy társaságba keveredve kicsit ittasan beszólt valakinek, akkor azt mondták, hogy na jól van, mondjad, kisgyerek, nem érdekes, nem kell vele foglalkozni. Maximum eddig tudtunk eljutni, de ez is csak ritka eset volt. Tehát amikor én gyakorlatilag már felnőtt emberként, huszonnyolc évesen hívást kaptam a Sík Csabától az akkor alakuló Holnap kiadóhoz, egyszerűen nem is értettem: mire föl a bizalom. Az egy merő égés lesz, hogy én odakerülök, hisz se szerkeszteni nem tudok, se azt nem tudom, mit kell ott csinálni. Hogyan jövök én ahhoz, hogy kéziratokat bíráljak, döntsek, satöbbi. Ugyanakkor meg persze volt egy vágy, hogy hát ebbe bele kell vágni, főleg, hogy a tanítás már teljesen az agyamra ment. Pár évre egyébként íróból teljesen hivatalnok lettem. Az effektív írói munka, amit letettem az asztalra, az kicsiny jelentőségűnek tűnt a köz megítélése szerint a  hivatalnoki státusomhoz, működésemhez képest.

Milyen érzésekkel gondolsz vissza erre az időszakra?

Sík Csaba olyan krapek volt, aki folyamatosan, egyszerre akart asszimilálódni és konfrontálódni. Egyszerre volt avantgárd és hihetetlenül gyáva. Rettenetesen félt a közegtől, ami körülvette, mégis örökösen provokálta. És hát pengeagyú figura volt. Csabával együtt dolgozni az egyrészt felért egy nagyon masszív Lipót-mezei tréninggel, másrészről tényleg tőle tanultam a legtöbbet mindenféléről, ahogy a művészetről gondolkodni lehet, s egyáltalán a könyvkiadásról is. Csaba mindig aspirált az irodalomban arra, hogy nagyvezér legyen, de sose tudott azzá válni, mert a saját koncepcióit is örökösen felrúgta. Fölemel egy korszerű poétikát követő csapatot például a Holnapnál - ott vannak a legjobbak, a Márton, a Marno, a Garaczi, a Szilágyi Ákos, a Németh Gábor, a fiatalok közül a Podmaniczky, a Darvasi, Kemény, az öregebbek közül a Kertész Imre -, aztán megrázza magát, s azt mondja: valakit kibaszok innét, s akkor Garaczit kirúgja, aztán kirúgta a többieket is. A saját építményét is rögtön szétszedte. Volt benne valami ösztönös anarchizmus.
Az én helyzetem az ő világában nagyon speciális volt, mert részben védett az irodalmi rendszertől már a magatartásával is; nem vegyülhettem olyan könnyen, mert az ő istállójába tartoztam. Ugyanakkor el is rekesztett. A Holnap kiadónál eltöltött négy évem alatt állati karcsú voltam, mert minden reggel heveny fosással indult a nap, az elhízástól nem kellett félni, olyan rettegések közepette zajlott ez az egész. Végül aztán összeszedtem egy jó kis gyomorfekélyt, s ott a kórházban ülve, mikor a gyomromba gyömöszöltek valami szar csövet, eldöntöttem, hogy egyrészt mindennap meleget ebédelek, másrészt otthagyom a Holnapot. Ám mindezek után sem tagadhatom: nekem nagyon sokat jelentett, hogy a Csaba rám voksolt. Megvolt benne ez is: a feltétlen bizalom.

Jelenleg a legaktuálisabb kérdés veled kapcsolatban, hogy a "hivatalnoki" léted épp véget ért. Nem csak a személyes sorsodat érinti ez, hanem a Palatinus Kiadó jövőjével kapcsolatban is felvet bizonyos kérdéseket, hisz általad létrejött itt egy olyan műhely, mely egy nagyon jól behatárolható társaságnak-korosztálynak komoly, koncepciózus, megbízható bázisa volt. Kétirányú a kérdés: játszott-e az a szempont a távozásodban szerepet, amire más vonatkozásban fentebb már utaltál - hogy tehát ne szerkesztőként, hanem íróként respektáljanak? S nem félted-e a beletett nyolc-tíz évedet? Mert van olyan félelem a szerzők körében is, hogy távozásod esetleg koncepcióváltást jelent...

Hadd mondjam el, hogy a Holnap kiadó koncepciójával teljesen egyetértettem. Az arról szólt, hogy kell lennie egy olyan bázisnak (irodalmi intézménynek), ahol azok a szerzők kapnak helyet, akik a konszenzuális irodalmi kánont felmondják. Épp ezért rettentően sajnáltam, hogy a Holnap megborult és más irányba ment. Azt szerettem volna, hogy a Palatinus a Holnaphoz hasonló kiadó legyen, amelyik azokra figyel, azokat hozza be az előtérbe, akik nem szokványos módon, nem a konszenzusból lekottázott regiszteren próbálják megszólaltatni a világot, hanem egy picit másképp, más hangon, más életérzéssel. Amikor a Palatinus megalakult, én ezekhez a szerzőkhöz életkorban is sokkal közelebb voltam, az ott indulók  barátaim, vagy nagyon jó ismerőseim voltak. Ha tetszik: ez volt az én rokendrolom. Ma már ezek a hangok távolabb esnek tőlem. Negyvennégy éves vagyok, bár szeretnék, de nem hiszem, hogy nekem annyira rajta kéne lennem azon, amit a huszonévesek csinálnak. És ha fogom is, őrült nagy az esélye, hogy melléfogok. A fülem már megzavarta a sok-sok ritmus, s esetleg az unikális érték helyett - mint azt gyakorta látjuk szerkesztőknél - bedőlök a szakmai perfekciónak. Egy olyan kiadónál, mint a Palatinus, kellenek azok az új emberek, akik nálam fogékonyabbak erre a dologra.
Hogy miért hagytam abba, annak mégsem csupán ez az oka, hiszen hiányosságaimat  lehetett volna pótolni Harcos Bálinttal vagy Szálinger Balázzsal, akik nagyon közel állnak a kiadóhoz, nagyszerű fiatal szerzők, és jó ízlésű emberek. És nem is azért jöttem el, mert attól félnék, hogy ez rám nyomja örök életre a plecsnit, hogy én nem annyira író vagyok, hanem kiadói ember. Ez nekem mint probléma már rég nem játszik. A fő ok az volt, hogy a napi munka oly mértékben fölhalmozódott, hogy azt éreztem, ha tovább cipelem magamon, akkor megborulok, s a félő az volt, hogy nem csak íróként. Az eljövetelem a legkevésbé sem volt hisztérikus, sem kenyértörésszerű. Háttéremberként változatlanul dolgozom a kiadónak, és mindent elkövetek, hogy a nagy szerzői hagyatékok, az Örkény- vagy Mándy-hagyaték jogörökösei s a kiadó alapszerzői ne érezzék úgy, hogy bármiféle bizonytalanság van a Palatinusnál. Szerzőként is ott maradtam. Különben senkinek se érdeke, hogy a Palatinus tönkremenjen. Sajnos nem túl gazdag az irodalom intézményi kínálata. Ami van, azt meg kell becsülni.
Szóval munkamennyiség, meg szimatprobléma, de a váltásnak volt egy harmadik oka is: nem merek olyan bátran differenciálni, mint régebben. Azt mondom, hogy hát igen, ez nem olyan jó, de azért ez is akar valamit, csak hát nem úgy jött össze, s most akkor ezt dobjam vissza? Az esztétikai biztonságtudat mellé bejött egy olyanfajta jóindulat, hogy végül is miért adjam vissza ezt a szöveget. Sokkal jobban fájt nekem az, hogy vissza kell adnom, semmint, hogy kielégített volna cserébe a tudás, hogy helyes döntést hozok. Amíg pariban voltam a szerzőkkel, mert én is egy voltam közülük, addig nem fájt annyira, nem volt olyan félelmetes a visszaadás. Úgy éreztem, ha egy visszaküldő levelet írok, azt a másik fél nem csak úgy fogja, hogy egy kiadó visszaadta a szövegét, hanem annál nagyobb súllyal: egy idősebb pályatárs leradírozó ítéletét látja benne, a hivatali sértés mellett, hogy na ez a Háy itt nagyképűsködik és betöri az orromat. Úgy éreztem, bármilyen finoman is írok, a visszaküldő levéllel belegyalogolok a másik emberbe, s ez számomra az utóbbi időben szinte feldolgozhatatlan volt.

Az milyen lesz, ha a következő könyvedet leadod majd a  Palatinushoz, s azt mondják, itt-ott javítani kéne, János... Vagy visszaadják, teszem azt.

Nem fogok belehalni. Volt olyan folyóirat, ahonnan visszakaptam a Xanadu egyik fejezetét, avval, hogy mondatszinten vannak benne stilisztikai problémák. Sértett a dolog. Igazságtalannak tartottam, bár biztos voltam benne, hogy a szerkesztő a maga stilisztikai szempontjai szerint releváns megállapítást tett. De a szerkesztői szakma alapvetése: úgy javítani, hogy a stilisztikai kontextuson belül maradj. Szerkesztőként nem javasolhatok a szerzőnek olyan javítást, ami szemben áll azzal a stilisztikával, amit ő követ. Aki így tesz, árt a szövegnek.

Ki vette át a helyedet?

Péczely Dóra. Járt hozzám, amikor tanítottam az egyetemen könyvkiadást és szerkesztést. Abszolút megbízom benne. Olyan ember kellett, aki kellőképpen ambiciózus és okos is, ismeri azt a korosztályt, akire főképp épül a Palatinus, van szerkesztői gyakorlata, és hát éppen szabadon van, nincs állása. Dóra éppen ilyen volt.

Irigyeid szerint könnyű neked most szabadúszónak lenni, mert azon kevesek egyike vagy, akik királyian meg tudnak élni az irodalomból. Mikor Szabó Magda megkapta a Corvin-láncot, téged választott ki a vele járó ösztöndíjra. Milyen érzés?

Pénzügyekben én von Haus aus elég proli gondolkodású vagyok: rengeteg munka, kevés pénz, takarékosság. Így éltünk. Amikor meghallottam, hogy ez lesz vagy lehet, rettenetesen megijedtem. Féltem az irigységtől, a rosszindulattól, hogy egy csomóan azt fogják mondani, hogy egy szemétláda vagyok, aki kinyalta valaki fenekéből ezt a zsetont. Ráadásul fogalmam sem volt, hogy én személy szerint hogyan fogok viszonyulni ahhoz, hogy egy ideig van pénzünk. Féltem rögtön igent mondani, haladékot kértem, hogy végiggondolhassam. Nem hivatalok kerestek meg, hanem egy ember, akit megkért a Szabó Magda, akit én egyébként életemben soha nem láttam... Megkérte ezt az ismerősét, mondja el nekem, hogy ő engem választott, de ez nem azt jelenti, hogy most én szaladjak oda talpat nyalni. Szóval találkozni nem akart. Mikor aztán a sajtó lehozta a hírt, már állatira kínosnak éreztem, hogy sosem találkoztam vele, se telefon, se semmi. Elmentem egy könyves programra, ahol Szabó Magda találkozott a gyermek olvasókkal, hogy majd ott leszólítom, bemutatkozom neki, meg egyébként is: gondoltam, meghallgatom. Ott ült kint a pódiumon, s mikor megérkeztem, éppen azt lökte, hogy "Kedves gyerekek, az ember mindennap meghal egy kicsit. S mikor tényleg meghal, addigra annyira megszokja, hogy már meg se lepődik." Hú, mondom, ilyeneket mond, apró gyerekeknek, egészen megdöbbentem, hogy így nyomta nekik ezt a halál-projektet, és mindjárt szimpatikus lett… Odamegyek hozzá, megszólítom, hogy én vagyok én, s akkor elkezd nevetni, kérdezem, mi a vicces, azt mondja, hát mindenki azt hitte, hogy a választottja nő lesz, református és öreg. Hát, mondom, ez akkor most nem jött össze. Nem, de idefigyelj, kisfiam (ennyire rövid idő alatt a fiává fogadott). Nem érdekel, ki vagy, az érdekel, hogy mit írsz. Evvel vette a kalapját (ami persze nem volt) és elment. Később egyszer még azt mondta, ha valaha ilyen helyzetben leszek, hogy rajtam áll, ki kapjon valamit, akkor ne felejtsem el, ő hogyan döntött. Ami arról szól, hogy semmifajta személyes nexus, semmilyen személyes ajánlat nem volt: valaki az én könyveimet több más könyvvel együtt odaadta neki, elolvasta, s azt mondta, hogy ő ezt a fickót választja. Egyébként már az utolsó évet taposom. Minden csoda... Ez is.

Hogyha madártávlatból tekintjük át a pályádat, ezt a tízegynéhány könyvet, akkor több dolog is szembetűnik: az egyik, hogy hihetetlenül szerteágazóak a munkáid, a verstől, a drámától a rövidtörténeteken át a regényig minden van, ugyanakkor erős kohéziós erő tartja össze ezt a sokműfajúságot. A legfontosabb talán egyfajta kétszólamúság: a könnyű és nehéz, a fönt és a lent, a könny és a nevetés folyamatos átfedései - teljesen mindegy, melyik opuszról van szó, a Valami nehezékről, az Istenekről, vagy a prózákról - ez gyakorlatilag bármelyik könyvben meghatározó. Folyamatosan ilyen kettős tudattal élsz, vagy a világ ábrázolhatósága csak ilyen módon lehetséges számodra?

Elég sokat foglalkoztam művészetelmélettel, de pusztán csak szellemi érdeklődésből, mert a döbbenetes felismeréseimet sosem tudtam alkalmazni például a regények megírásakor. Az alapvető kérdés, amikor elkezdesz műalkotásokkal babrálni, amikor a pályád elején vagy, hogy szembesülnöd kell azzal, hogy a személyiséged milyen részekből áll. Nekem rá kellett jönnöm, hogy  három alapvető szegmens határozza meg a jellememet: a heccelődés (humor), az okoskodás és az érzelgősség. A kezdeti években az érzelgősség tűnt a fő ellenségnek. Arra törekedtem, hogy egy objektív verskezelés felé menjek, gondolván, máskülönben kiengedem a szellemet a palackból, és érzelmileg úgy túldagad az anyag, hogy ömleni kezd belőle a sikamlós trutyi. Attól féltem, átcsúszok a dilettánsok kedvenc terepére, az önsajnálattal megpakolt privátba. Elkezdtem egy lecsupaszított, neutrális verskezelés és a bölcseleti líra felé tájékozódni...
Nyilván ez alapvetően egy önismereti játék. Nem csak arról szól, hogy hogyan írsz, hanem hogy hogyan élsz. Hogy be tudod-e emelni a gondolkodásodba, a világhoz és az emberekhez való viszonyodba a jellemednek és az általad leélt időnek minden részét. Hogy asszimilálni tudom-e a teljes lényemet a világba, vagy vannak, amiket el kell tagadnom. Mert ha bármit is el kell sumákolnom önmagamból, akkor sérül az én világban való megjelenése. Egy rendezetlen, beteges háttérvilág van, amiről nem tudod, hogy mikor tör elő és robbantja szét azt a rendszert, amit olyan ügyesen kezedben tartani véltél addig. Nem tudhatod, hogy mikor lesz az, hogy egy eltagadott rész, pl. az én eltagadott vámosmikolai múltam lázad föl bennem, s mikor leszek egy normális figurából egy sértett vidéki prosztó, aki azt mondja, hogy én Budapestre felkerülve sérelmek sorozatát szenvedtem el, ezért büntetésből nekiteperek a budapesti értelmiségnek, és belépek a MIÉP-be, meg lenyomok havonta egy nemzetvédő programverset a Demokratában, szabadidőben meg elzsidózgatok. Ezért fontos dolog az, hogy a leélt időd és a lelked minden aspektusa beépíthető legyen a személyiségedbe, semmi ne legyen elzárva. Alapvetően ez nyelvi kérdés: képes vagy-e megtalálni azt a nyelvet, amellyel a jelen állapotodban, az éppen adott közegedben létezővé tehető a te jellemed és múltad. Írni is akkor tudsz igazán nyitottan, igazán jól, amikor ezzel a tárházzal képes vagy bánni. Az érzelgősségre legjobb gyógyszer, ha ráhúzzuk a humort mint óvszert. Az érzelgősségre, okoskodásra a legegyszerűbb ellenpont az önreflexivitás, kicsit be kell szólogatni önmagadnak. Nehogy azt gondold például, hogy most lenyomsz egy olyat, mint a Kant Az ítélőerő kritikájában. Egy kicsit csavarni kell a dolgokon, hogy élő vagy emberszerű legyen.
Visszatérve a kérdésedre, hogy miért vannak itt az ellenpontok, hogy miért jelenik  meg egyszerre a fájdalom és a felszabadító humor: én abban nagyon hiszek, hogy nem az én agyalmányom, hanem a személyiségem adottságai rajzolják ki, épp milyen műfajban tudok dolgozni, milyen nyelv- és szókészletet tudok működtetni. Volt egy időszak, amikor azt gondoltam, úgy kell például a költészetről gondolkodni, hogy meg kell találni a metaforákat, s fel kell fejteni, milyen konnotációs bázis van a metaforaszerkezetek mögött és között, és tulajdonképpen ettől a metaforától függ az, hogy egy vers milyen horizonttal bír, tehát hogy mekkorát hasít ki a világból. Később aztán beugrott, hogy már az is meghatározott, milyen a metafora, méghozzá a versalany által meghatározott. A versalany pedig az én személyiségemből legyártott lehetséges ének egyike. Szóval nem arról van szó, hogy milyen a metafora, hanem a Rilke metaforája az nem lehet más, mint a Rilke által megjátszott versalanyé. Tehát van egy pasi, aki szövegel, és annak csak úgy lehet a versben szövegelni, amilyen az a figura. Azóta hiszek nagyon abban, hogy igenis a személyiség által meghatározott, hogy milyen beszédmód érvényesülhet, s a megragadni kívánt téma az, amelyik kirajzolja, hogy milyen mozgástered van. Valamikor volt egy ilyen tervem, hogy megírom a magyar költészet versalany-modelljeit, mondjuk Balassitól Weöresig. De nem vagyok alkalmas a tudományos munkára, mikor úgy gondoltam, a prekoncepcióm igaz, már nem érdekelt az egész. Persze így legalább végignyaltam a magyar költészet jeleseit, ami nagyon kellett, hisz én nem jártam magyarra, úgyhogy elég hézagosak az olvasmányélményeim.

A pályádon végigtekintve világosan érzékelhető, hogy az általad létrehozott versalanyok vagy regényalanyok elég erősen depresszív figurák - mintha a másik oldal, az ellentétpárok másik része éppen azért lenne hozzájuk rendelve, hogy elfedje, ellenpontozza ezt.

Nyilvánvaló, hogy alapvetően nem írunk, hanem élünk, ez az első lépés. Ahhoz, hogy élni tudjon, az ember megpróbálja a világhoz való viszonyulását valamiképp rendezni és feldolgozni, ami alapvető szorongásokkal jár. Általában csak olyan emberekkel tudok szót érteni, akik érzik, hogy sérülékenyek, hogy a bukást is magukban hordozzák. A bukás lehetősége mindenkiben, mindenben ott van, s aki erről megfeledkezik, azzal nem tudok semmiről se beszélni, mert az nincs létközelben. Tehát ha te "az erősebb lét közelében" akarsz lenni, akkor sérülékeny vagy, s ez nyilván nem a sértettség értelmében vett sérülékenység: a léttől való sérülékenységet értem alatta, s ez persze szorongásokat, mindennapos szorongásokat és félelmeket, folyamatos önértékelési szkanderezést hoz. Tudom, ez most egy olyan kor, ahol tip-topnak illik lenni, de én nem vagyok hajlandó eljátszani ezt a szerepet. És arra biztatok mindenkit, hogy ne mutasson jó képet a világhoz, mert azt a világ neki soha nem fogja viszonozni. Nem az élet az, ahol minden rendben van, hanem a fitneszprogram. Azt meg hagyjuk meg a magazinoknak meg a topmenedzsereknek.

S mitől szorongsz? Mitől félsz? Az alkotói válságtól, mondjuk?

Nyilván vannak alapvető szorongások, amelyek az időproblémából erednek, hogy neked lepörög, de a világnak nem. Szóval a halál-ügy. És ez a fajta szorongás nem olyan, hogy most én attól félek, hogy elpatkolok. Az egész egyáltalán nem bontható így ki, nem lehet rámutatni: csak van. S néha erősebben van benned, mint bármi más, és akkor rettegsz, hogy legyőz, és pánikkal bevisznek a kórházba. S akkor még inkább rettegsz, a szíved meg lever egy pszeudo-rohamot. Persze, az irodalomban nem ez az alapvető, hanem az attól való szorongás, hogy többé semmi nem jut az eszedbe, hogy a fejed olyan lesz, mint egy kirohadt tök, s a legutóbbi meló a last tango, s ráadásul nem is Párizsban. Merthogy soha senki nem jött még rá, hogy mitől működik az írás, amikor működik, és miért nem működik, amikor nem működik. Nem lehet tudni, hogy meddig; s azt se lehet tudni, hogy praktizáló íróként, aki tudja, mi az ábécéje ennek a dolognak, nem kezdesz-e el hazudni, nem kezded-e el imitálni a művet. Hogy csak az eszközrendszert mozgatod, de a lelke nem dobog. Ez a legegyszerűbb menekülés, hogy kvázi legyártom, és úgy néz ki, mintha. S esetleg a szakma is megdicsér, hogy olyan, mint a korábbi, tök rendben van. Mert nem csak az írónak vannak menekülési stratégiái, hanem mindenkinek. S a minthaművek biztonságosak, nem robbantják föl a sorsunkat. Alapvető szorongás, hogy nem megy, s alapvető félelem, hogy korrupcióba csúszom.

Ebből kifolyólag lehet, hogy ritkítani is fogod a könyveidet? Hiszen a kilencvenes években gyakorlatilag minden évben jelent meg köteted, volt olyan év, amikor kettő is...

Nem tudok erre mit mondani, mert van, hogy két hónapig a büdös istennek semmi nem jut eszembe, s volt olyan is, a Kotródom el kötetnél, hogy egy nap alatt öt dolog, öt vers is bejött, de ezek ugye rövidek. Néha havonta összejött egy-egy nagyobb kompozíció, most meg, mit tudom én, félévente egy vers, ha. A próza ilyen szempontból hálásabb. Arra könnyebb ráturbóznod magad, valahogy több benne a munkaeffekt, vagy szerencsésebb benne az ihlet/munka arány. Azt meg szimpla akarattal is lehet befolyásolni.

Több interjúban is nyilatkoztál arról, milyen regényt írnál, ha újra nagyobb kompozícióhoz nyúlsz. Az egyikben a Közötte apának és anyának, fölötte a nagy mindenségnek kötetből a Gézagyerek és a Papi Jóska kályhája című írásaid voltak emlegetve, mint egy későbbi regény lehetséges előtanulmányai, a másik interjúban azt mondtad, hogy az foglalkoztatna egy új regényben, hogyan lehet ábrázolni olyan miliőt, amelyben csak történnek a dolgok a szereplőkkel, de igazából nem érintik meg őket. Hogy állsz ezekkel a tervekkel?

A Gézagyerek és az ide tartozó három novella olyan nyelviséget hozott, amiről úgy éreztem, tovább kell vinnem. Állati fontos, hogy az a nyelv, amivel megragadod a világot, nagyon intenzív legyen számodra is. Ha nézel egy szöveget, és nem érzed, hogy az a faszi, aki leírta, abban nyelvileg elevenen mozgott ez a dolog, akkor halálosan elunod magad. Ezernyi módon lehet tudásunk a világról, de az író számára egy nyelv kell. Ha ez a nyelv nem üt be, akkor csak vakszöveget tudsz létrehozni. A Géza-novellánál úgy éreztem, hogy ez megvan, a wittgensteini fogalomra utalva itt tetten érhető egy nyelvváltás. Nem mondom, hogy ennek részei nem voltak meg a korábbi anyagokban, hogy a Xanaduban az angyalok dumái nem hozták a Gézagyerek vagy a Herner Ferike szövegeit. Ott voltak, csak nem álltak össze önálló nyelvezetté, még nem teremtette meg a nyelv a pontos jellemeit és környezetét, amiben ezek a figurák mozognak. Kézenfekvő lett volna a regény, de sajnos ez bukott ügy, mert a balhét elvitték a drámák. Ráadásul, mivel ezek a novellák alapvetően egy imitált beszédnyelvre épülnek, ez a nyelviség sokkal erőteljesebben ki tudott bomlani a drámákban. Három dráma az, ami ebből az anyagból készült. Mindháromban más dramaturgiai alapvetést követtem. A Géza a cselekmény nélkül készült mű, melynek kenőcse egy központi hős. A Herner Ferikéből kivettem a főhőst és az alaptörténet is csak utalás szinten szerepel. A legutóbbi, a Senák című, a leginkább hasonlít egy hagyományos drámához: hős is van, történet is van, még halál is, amit annyira hiányoltak a színházi szakemberek a korábbi kettőből.
A másik terv valóban olyan, hogy azt gondoltam, mikor kitaláltam, hogy hozzá kell öregedni, vagy hogy hozzá kell érzéketlenedni, s most már, azt hiszem, elégé megkoptam. A létet mint érzéketlenséget leírni, ez így egy kicsit ideologikus megközelítés. Bár ahogy beleöregszünk a sorsunkba, nagyon megérzi az ember, hogy azok az eleven érzések, amikkel a világhoz viszonyult, le vannak nyomva. Kicsit úgy érzed, mintha egy bura borulna rád, s végül ott leszel majd egy lefojtott levegőjű térben, ahol ilyen hülye hangok vannak, de igazából minden kívül marad, mintha a televízió szólna, hogy nem tudod a fickónak szétrúgni a pofáját, mert üvegből van, meg már annyira nem is érdekel.

Ez azért számos buktatót rejtene magában mint regénytéma...

Az a kérdés, hogy amikor mondjuk a Musilnál bejön a Tulajdonságok nélküli ember, az nagyon intenzív szövegkezeléssel jár. Hogyan találom meg ezt a szövegkezelést? Mert az senkit nem érdekel, legfeljebb a feleségemet, hogy én beszorultam az uborkásüveg alá, de a szöveg nem maradhat a bura alatt, mert az onnéttól kezdve halott anyag, s halott anyaggal miért hozakodjak elő, nem vagyok én régész. A kérdés: hogyan lehet megtalálni azt a beszédmódot, ami intenzíven tudja a lendületüket vesztett folyamatokat ábrázolni, s mégsem külső nyelv, tehát nem fölülről szól. Mert ugye onnét nem lehet írni, csak ítélkezni, az meg legyen a legfelső bíró vagy az Isten dolga. Ja, vagy ez a kettő ugyanaz? Természetesen a terv nem ennyire lila, kötődik egy konkrét történethez, amit most nem fogok elmondani.

Egy nyilatkozatod szerint hosszú ideig azért nem dolgoztál regényen, mert írógéppel nem tudtál egy hosszabb kompozíciót végigvinni - a Holdak és napok  kötetben van először erre kísérlet, egy hosszabb szöveggel. Amikor számítógéppel kezdtél dolgozni, akkor nyúltál vissza hozzá, hogy regénnyé dolgozd. A másik, amit többször elmondtál, hogy egy lendülettel szeretsz megírni dolgokat. Ez hogyan működik, amikor regényt írsz? Van egy hosszabb műre eltervezett vázlatod, vagy van egy szövegcsírád, amin végigmész, s később az elejéről indulva kalapálod a végleges formájára?

A praktikus ok valóban az, hogy átszoktatott balkezes vagyok, s egyáltalán vagy alig tudok kézzel írni. Egy oldal után már olyannak érzem az agyam, hogy még egy szó és felmondja a működést. A másik ok persze az, hogy a regény egy nagy koncepció, egy hosszú program, s amikor huszonéves voltam, akkor nekem ezer más dolgom volt, mint hogy egy gép előtt üljek. Akkor sokkal érdekesebb volt az élet, mintsem hogy egész nap csak írjak. Most érdekesebb, amit leírok, és kevésbé érdekes az élet, úgyhogy alighanem ez a fordulat kellett a regényhez. Megmutatnám, ha megtalálom, valahol megvan a Dzsigerdilen öt-hat  pontos vázlata... Ez nem az, de megmutatok egy másik vázlatkönyvet...

Lázas keresgélés az asztalon, átírótömbök tornyosulnak az egér mellett, de a Dzsigerdilen vázlatkönyve nem kerül elő. Így egy másikban követjük nyomon a kéziratok egyes fázisait: háromsoros jegyzetek, a Látod, meg fogok halni című költemény csírája, majd egykori 'képversek' következnek,  egy-egy kockafejű katona, s más, eddig kevésbé ismert figurái a háyi rajzvilágnak, majd a hajdani Narancsszív-szonettek megmaradt füzetei.  Két vers vázlata között pedig a havi családi kiadások jegyzéke - rezsi  ennyi, benzin annyi - élet és irodalom...

Ezek szerint csak írsz kézzel, nem is keveset...

Persze, rengeteg ilyen vázlatkönyvem van, csak hosszabb szövegeket nem tudok így megírni.

S miért vannak áthúzva egyes darabok?

Azért, mert volt olyan, hogy nem húztam át azt, amit már megírtam, s kétszer is megírtam ugyanazt. Amikor pár éve nagyon ment a szekér, akkor annyi vers jött, hogy már nem is tudtam, hogy melyik melyik. Ez meg azért van áthúzva, mert nem tudtam megírni. Versek azok csak ilyenekből lesznek, hogy "Te vagy / nekem / nem / takarodj" - a versekhez ez bőven elég. Amit nagyon hosszan felvázolok, abból általában sose lesz semmi. Már vázlatban túlírom.

S mennyi a kihordási ideje, például ennek a pár szónak?

Hát, ha még három szó lesz hozzá... Abszolút változó. Mert ha például bejön egy olyan vers ötlete, mint a Ma újra jött és életben tart a sátán, az egyszerre megvan. A kisebb verseket hosszabban csinálom, sokkal lassabban készülnek, mint az ilyen nagy, retorikus versek. Azokkal is szarakodik az ember, de valahogy azoknál az az érzésem, hogy mindig egy svungra meglesznek.

A másik, ami az emlegetett kettősségen kívül nagyon jellemző a szövegeidre, az a valóságnak és a fikciónak, a realitásnak és a képzeletnek a folyamatos együttállása. A gyerekkorból megőrzött mesei szemlélet továbbélése ez? Esetleg félsz a  regény esetében a vaskosabb, reálisabb, "maibb" tematikától?

A világban való életünk kilencven százaléka a realitás interpretációja és nem maga a realitás. Még a nagyon valósághűnek gondolt futamaid is többségükben fikciókkal vagy fantáziálásokkal vannak átitatva. Különben meg abszolút nem hiszek abban, hogy mondjuk egy történet úgy zajlik, hogy elindulok A helyről és B helyre érkezem. Egy történet inkább úgy zajlik, hogy  A helyről kavargok összevissza mindenfelé, s egyszer, a franc tudja, miért, itt vagyok B helyen. Vegyük a házassági szituációt, ez elég sematikus egy példához. Él a két ember együtt, egy ideig semmi nem történik. Tök rendben minden. Jó, az van, hogy miért nem mosogatsz el, miért nem kerestél eleget, meg a szokásos ilyen menetek, hogy az anyád stb. Aztán egyszer valami történik, egy épp olyan apróság, mint korábban, vagy meg se lehet nevezni, és leszalad a firhang. Onnéttól kezdve borul a történet. Nem feltétlenül az, hogy most valamelyiknek szeretője van, hanem valami egészen egyszerű dolog, amitől valaki úgy látja, hogy itt most ma reggeltől nem megy. Ma reggel ránéztem erre a pasira, és többet nem bírom elviselni, hogy lássam. Nem lehet tudni, miért pont akkor. Milyen pohár és mitől telt be. Abszolút nem gondolom, hogy az esetek úgy zajlanának, hogy szerves fejlődés alapján összegződnek a dolgok: szerdán már egy kicsit rossz volt, csütörtökön még rosszabb, s pénteken: paing, akkor egyszerűen annyira rossz lett, hogy nem ment tovább. Szinte észrevehetetlenül ütnek be a sorsfordító események, s most ki a fasz tudja azt elmagyarázni, hogy már öt éve is rákos voltál, meg, ha nem szívsz húszévesen pálmatexet, akkor biztos nem jön ez a kurva leukémia stb. Ezért én úgymond a realista, szokvány-lineáris dologban nem hiszek, már életszerűtlenségük miatt sem.
Az sem tagadható, hogy a prózaírás tekintetében van bennem egy ilyen felszabadult mesélőkedv, mint Benedek Elekben volt. Mint ahogy ülünk itt, beszélgetünk, te feltettél egy kérdést, én elkanyarodok attól, és majd valahogy visszaérek, miért ne engedhetném meg a prózában is azt, hogy egyszerűen tegyek ilyen kis köröket? Maga az, hogy most tizenötödik század, vagy melyik század, az teljesen indifferens, valójában itt nyelvi kérdésről van szó. Olyan közeget találtam, ahol meg tud szólalni egy olyan nyelv, amelyik élővé tud számomra tenni egy világot... De lehet hogy arról van szó, hogy nem meséltek nekem gyerekkoromban eleget, sőt semmit, mindig csak a munka, a kapálás, meg a kaszálás, ahogy ez a nép körében szokás, és az édes népdalokat is a földeken nyomták, otthon meg síri csönd volt, mint egy halottaskamrában - s most ez az ingerszegény gyerekkor üt vissza így.

Gondoltad, hogy életed legnagyobb sikere a színházhoz fog kötődni? Váratlanul ért a Gézagyerek sikerszériája?

Csak azt gondoltam, hogy megcsinálom a Gézagyereket, mert kaptam a dramaturgok társaságától egy ösztöndíjat. Nekem meg van egy ilyen mániám, ha valamiért fizettek, akkor azt meg kell csinálni. De a többi nem izgatott, a további sors. Sem a debreceni színháznál, sem máshol nekem semmiféle kapcsolatom nem volt. Nem tartozom egyik színházhoz sem, s tulajdonképpen nem is szeretem a mai magyar kőszínházat. Az a humor nem az én humorom, az egyik színész odadobja a másik színésznek a nemtudommit, mondjuk egy vázát, amiről azt hisszük, üvegből van, persze valójában műanyag szar, s az így ügyetlenkedik, amikor elkapja, és röhögünk rajta; vagy hogyha elmegy egy férfi színész egy lehajolt női színész mögött, akkor mindjárt a seggbekúrás motívumát hozza be, mint humorforrást. Nekem ettől a színházi ügylettől kifordul a gyomrom, ráadásul az volt a tapasztalatom, hogy a színházi világ tele van nagyképű, beképzelt fószerrel, ahol nekem úgyse terem semmi, se fű, se virág, mert mire legyűröm a tenyérizzadásomat és megszólalok, addigra háromszor lemosnak a terepről. Nem gondoltam, hogy ebből lesz valami, s teljesen véletlenszerű volt, hogy a darabot Debrecenben megcsinálták. S tényleg annyira meglepő volt, hogy az sem jutott eszembe, hogy jó szerződést kössek. Ebből a hatvan előadásból kb. nettó ötvenezerrel jöttem ki.

S a Magyar Magic-en mi lesz, hogy lesz? Felolvasószínpadon felolvassák a műveiteket...

Ott benne vagyunk a nagy világbizniszben négyen, Kárpáti Péter, Németh Ákos, Egressy Zoltán és én, júniusban lesz a felolvasószínházi előadás, most készül az angol verzió. Aztán meg lehet minket is venni, két rusztikus keleti dallam mellett elférünk mi is.

Voltál kint? Hol tart a dolog?

Ez úgy megy, hogy mivel az ottani drámaírók nem tudnak magyarul, nyersfordításból dolgoznak. Megkapja a nyerset a drámaíró, s ahogy ő gondolja, csinál belőle valamit. Nagy meglepetést okozott, mikor megláttam. Nem tudok jól angolul, de saját mű szintjén azért felismerem a dolgokat. Amikor megnéztem, hogy mit csinált az angol kolléga, azt hittem, ott nyomban véghezviszek egy harakirit. Mondtam Upor Lacinak, aki a munkában segített, hogy akkor én most csomagolok és hazautazom, mielőtt a világpiac szereplői beleaprítanak engem a Temzébe, hogy a rohadt zsíros kapitalista halak tőlem kövérüljenek tovább. Nagyon szimpatikus fiú volt amúgy az angol (Phil Porter), de ha nincs az Upor, tényleg vér folyik. Végül elkezdtünk dolgozni,  mondatról mondatra végigmentünk a szövegen egy héten keresztül. Azóta nem láttam, hogy Phil mit csinált ennek alapján. Azt hiszem, nem lesz gond. De az igazi jó érzés az volt, amikor a Gézát Lengyelországban bemutatták, januárban. Jó, azt is be kell látni, hogy én egy ilyen fickó vagyok: jobban érzem magam a lepattant Varsóban, mint a dicsőséges Londonban.

Helyeden érzed magad a kortárs magyar irodalomban?

Én a munka irányából fogom meg mindig a dolgokat. Azt nézem, megírtam-e mindazt, amit eddig meg kellett írnom. S innét nézve úgy gondolom, hogy nagy vonalakban rendben van. A másik szempont az ember "helyét" illetően az lehet,  ha az irodalmat mint intézményt, hierarchiát gondoljuk el. A hierarchiában a státusodat borzasztó nehéz belőnöd, legfeljebb akkor tudod, ha nagyon a topon vagy, vagy épp legalul. Persze ha a csúcson vagy, még akkor is lehetnek benned elégedetlenségek, meg sérelmek. A milliárdosok is akarnak még zsetont. Szóval nagyon veszélyes ezen a "helyem az irodalomban" dolgon tökölni, mert könnyen becsavarodik az ember. Vannak persze rettenetes helyzetben lévő íróink, Marno János például. Az, hogy gyakorlatilag tíz éve figyelmen kívül hagyva működik az ő költészete, ez szörnyű, amikor szerintem egy nagyon jelentős költőről, kimagasló produktumokról van szó. Vagy van egy másik helyzet, a Kemény Istváné például, aki alig ír: ott meg nincs mű, ezek tragikus dolgok. Ezekhez a valóságos bajokhoz képest nekem nincs miről panaszkodnom. Írnak rólam. Nyilván ha többet írnának, annak is örülnék, de nem hiszem, hogy ezen áll vagy bukik a dolog. Az biztos kedvezőbb lenne az alkotóknak, ha az irodalmi hierarchia sokrétűbb lenne. Több hatalmi pólus kellene, több autentikus erőtér. Az alkotónak az a fontos, hogy ne kelljen egy intézménynek sem átadnia magát, se egy intézményi ízlésnek behódolnia - egy esztétikai elvrendszernek se. A hetvenes években az, hogy te az Erdély Miklós köréhez tartoztál, az egy alternatív hatalmi bázis volt, tehát az ottani lovaggá ütésed ugyanúgy érvénnyel bírt, mint ha te az Aczél köréhez tartoztál volna. (Itt most persze nem megélhetési szempontból beszélek a dologról.) Vagy ugyanúgy autentikus hatalmi térfél volt mondjuk a Nagy Lászlóék-féle népi iskola, és a Nemes Nagy Ágnesék-féle Újholdas csapat. Mindegyik közegben megélhetted az érvényre jutásodat. S ez a hatalmi szempontból sokosztatú irodalom már nem is annyira nekünk kell, hanem inkább a fiataloknak, hogy egzisztenciális rettegés nélkül (s megint nem csak az anyagiakra gondolok) utasíthassanak el korrupciós ajánlatokat.