Nagy Gabriella: Ahogy az ördög muzsikál Háy János: A Pityu bácsi fia

Tragédia történt egy észak-magyarországi kis faluban. Egy tizennégy éves fiú (neve ismeretlen, a Pityu bácsi nevű budapesti férfi fia) tragikus kimenetelű balesetet szenvedett rokonai kertjében. Egy szénakazalban felejtett vasvilla okozta a halálát. Az ügy kivizsgálása lezárult, bár nem bizonyítható, nem is kizárt, hogy a balesetet vétkes hanyagság okozta…

Így szólhatna a hír, amely Háy János ördögjátékának alapját adja, ha igaz volna… De nem fontos. Vagy mégis? A Beregszászi Illyés Gyula Színház előadásában a Tháliában játszott, Bérczes László rendezte darab beharangozója, és egyáltalán a darab konkrét időbe-térbe helyezése épp erre az igaz-hamis, megtörtént-nem történt, távol van vagy közel (velünk is megtörténhetne-e?) kérdésre helyezi a hangsúlyt. „Hölgyeim és uraim, a falu elfelejtette Pityu bácsit, elfelejtette Pityu bácsi fiát, és nem emlékszik arra sem, ami történt. Mi lehet ennek a kollektív amnéziának az oka? Miért kellett mindent elfelejteni?” – a kísérőszöveg – nem véletlen – komor, tágas terekbe nyitja a darabot, miközben a „játszódik 1972-ben” jelzés és a Háy János életművéből feltételezhető, ám ehelyütt mégis jelöletlen magyarországi falu, illetve Budapest mint helyszín megjelölése látszólag egy szűkebb közegben és utalásrendszerben kívánja decensen megtartani. Ám mindkét (csali) segédegyenes valójában közös jelentéstartományokat nyit, amelyeknek legfőbb kérdései konkrétan és kollektíve a bűn, a sors, az emberi önbecsülés, méltóság és annak megrendülése…, de folytathatnám. 

Ám sem Háy drámaszövegében, sem Bérczes értelmezésében nincs ítélkezés, nem különül el egymástól jó és rossz, a határok felszámolódnak és elmosódnak (akár a valóságban), nem az eltérő értékeket, életstratégiákat képviselő drámai hősök csapnak össze, és még csak nem is valamely, a szín fölött lebegő ideák. Tar Sándor mondja: „A pokol a földön van, és életnek hívják”. Talán attól van ennek a darabnak ilyen lehengerlő, bénító és megrendítő ereje, mert erre kell rájönnünk. A lapok nem leoszthatóak, a látszólag szembenálló felek külön belső drámái összegződnek, s nem marad más, csak a rettenetes kicsinység, kiszolgáltatottság és magány. Ezek a sorsok úgy vannak egymásba kacsozva, úgy kapaszkodnak és tapadnak össze, hogy közben – hiába paralel mind – nem tudnak érintkezni.


Pityu bácsi, a negyvenes, Budapestre (a nagyvárosba) költözött férfi (Trill Zsolt) jelenlegi életében ugyanolyan hontalan és idegen, mint a múltjában. Sárkány Sándor remekbe szabott fregoli- vagy többfunkciós díszletével jelzett panellakásában a vécé a puffba, a puff a vendégbe lóg. Ez az, amivel hencegni tud – önmagát is biztatgatva – falun maradt unokatestvérének, a tükörképeként is felfogható, szintén negyvenes Janinak (Tóth László), ám míg a vágyott nagyvilág vívmányairól és praktikumáról fecseg, hazajár kolbászt lopni. Jani feleségével, Marikával (Szűcs Nelli) a mindennapi robotból kitekintve szintén hiába vágynak egy elképzelt másik, boldogabb világra, az nem létezik, vagy ha igen, nem nekik. Elveszettek, mindkét élet számára, az egyik felőrli erejüket, a másik elillan, nincs hova vágyni. A darab elején megnyitott palackból elfolyik vagy megisszák (lopóval!) a végére a bort (percre pontosan), az almák szétgurulnak. A könyörtelenül elfolyó vörös nedűvel (amely a múló idő, elszivárgó vér, tovatűnő élet finom-szép jelölője) telt üvegballon végig ott áll a színen, nem lehet sem nem látni, sem elfelejteni.


Egymást gyilkolják, alázzák, ártatlanul, Pityu bácsi, a fia, és Janiék. De ők maguk a porig alázottak, létükben, vágyaikban, a szebbnek vélt élet reményében, mert képtelenek kitörni, megváltozni (ha elmennek, ha maradnak, lásd: Csehov). Mi lehet annál kétségbeejtőbb, mint ha nincs igazság, s az életükért (annak megerősítéséért, igazolásáért) folyó csatákban mindenki egyformán (részvétkeltőn és karikaturisztikusan) nevetséges: „– Jó nadrágod van. / – A mamám vette. Pesten különben mindenkinek van. / – Farmerja, mindenkinek? / – Általában, csak a nagyon hülye gyerekeknek nincs. / – Azok miben járnak? / – Ilyen műszálas élgatyában vagy mackóban (Egyik gyereken élgatya, a másikon mackó) / – Szar lehet nekik ott Pesten. Hogy nekik nincs, ami mindenkinek van. / – Persze itt jól néznének ki, ha itt laknának. / – De ugye nem laknak itt. / – Rossz lehet itt lakni, nem? Azért itt nem csinál az ember semmit.”


A debreceni színház Gézagyerek-előadása után Háy-darabról most először, a beregszászi társulatnak köszönhetően mondható el, hogy hazatalált. Trill Zsolt félszeg-sumák, megejtően szerencsétlen-esendő, ám firnyák Pityu bácsija, Szűcs Nelli nagyszájú-zsémbes, ám szíves Marikája és Fehér László a Gyerek oktondi-cserfes szerepében talán a legkiemelkedőbbek, de jók mindannyian, az együgyű szikla Jani s a két gyerek, a mitugrász városi kölyköt formáló Homoki Bálint (Pityu bácsi fia) és Jani flegmácska fia, Laci (Bíró Gyula). A rendezés szigorú, leheletfinom, fegyelmezett és arányos. Bérczes úgy vezeti szereplőit, akárha biliárdgolyókat ütköztetne, mégis szigorú lépésrendben, a jelenetek – finom átmenetekben érintkeztetve (lásd: kontakttánc) – egy ördögien precíz játékrend részei, akár Krasznahorkai Sátántangójában (=ördögjáték). De van még valami, ami kivételes: ez a kordába fogott pokol nem tűri a teatralitást, a túlságosan heves gesztusokat, hangsúlyokat, váltásokat, minden mozdulat épp annyi, amennyi lehet, nem több, nem kevesebb, s ebben az érzékeny-kényes egyensúlyban megtartani nem kis dolog szerzőnek-színésznek-rendezőnek az előadást.


Háy János ördögjátéknak nevezi művét, eddigi istendrámáival ellentétben és azok folytatásaként. Sokféle hagyományból építkezik, de szándékoltan nem akar egyik mellett sem lecövekelni. Abszurd, realista, egzisztencialista, groteszk (+az előadás pantomimelemeket is beépít = mozgólépcső-jelenet), mindegy. Háy drámái egyszerre szöveg- és színházcentrikusak (ez az unikális bennük), a jelentéseiben és tónusaiban dimenzionált élőbeszéd, amely Háy darabjaiban metafizikai magaslatokba jut, itt (legalábbis szövegszinten) mintha visszafogottabb volna, amely nyilván bonyolultabbá és rejtettebbé is teszi.


A literának adott interjújában mondja Háy: „A Pál Utcai Fiúknak van egy ilyen dala, hogy mi lesz, ha egyszer felébred az isten… Hát ebben a darabban nem ébred fel, hanem átadja a terepet a sötétebb kollégának”. Valahogy így. Lassú, de egyre pokolibb a sodrás, halk, alig észlelhető bántások, sebzések, ütések, sérülések, fricskázások vezetnek végzetszerűen a tragédiáig: noha az egyik fiú tudja, a szénaboglya aljában ott a kitámasztott vasvilla, nem szól, elfelejti, kiiktatja a tudatából. Hogy a megaláztatásokból sarjadt, tudatalatti bosszúvágy engedte-e ezt meg vagy valami gonosz erő, az isten által magára hagyott embert játékszerként mozgató-uraló ördög, lehet rajta gondolkodni, a szereplők is ezt teszik a végén: „– Én nem tudnék így büntetni. / – Én sem. / – És az egészben benne van az isten. Milyen akkor az, ha ilyen dolgokba belekeveredik? / – Micsoda? / – Az isten. / – Nem tudom.”

Nincs bűnös, csak bűn van. A rossz van. A gonosz van. Az ember táncol, ahogy az ördög muzsikál. És mégis van katarzis, és lesz is, ha megtanulunk nem felejteni.

xxx


Háy János: A Pityu bácsi fia
Ördögjáték egy részben - Játszódik 1972-ben
A Thália Színház és a Beregszászi Illyés Gyula Színház közös produkciója a Thália Új Stúdiójában.

Játsszák:
Pityu, negyvenes, Budapestre költözött férfi - Trill Zsolt
Jani, negyvenes vidéki férfi, Pityu unokatestvére - Tóth László
Marika, Jani felesége - Szűcs Nelli
Gyerek, tizennégy éves fiú, Jani és Marika fia - Fehér László
Laci, tizennégy éves vidéki fiú, a Gyerek haverja - Bíró Gyula
A Pityu bácsi fia, tizennégy éves budapesti fiú - Homoki Bálint

Díszlet: Sárkány Sándor
Jelmez: Csolti Klára
Zeneszerző: Alexander Balanescu
Rendező: Bérczes László