"Nem írhattam olyan mesekönyvet, amiben jópofa kis fagylaltos bácsik és aranyos kis öreg nénik vannak"Molnár Csaba beszélgetése Háy Jánossal

Mcs: Az Alfabéta és a negyvennégy rabló című meseábécé-könyvedben a következő intést írod: "Csak akkor kérdezz, ha tényleg tudni akarsz valamit!" Most egy kicsit én is meg vagyok szeppenve, pedig tudni szeretnék egyet s mást. Az írásaidban is ilyen szigorral veted fel a kérdéseket?
Háy János: Tetszik, nem teszik, az írásban sajnos szigorúnak kell lenni. Ez lényege a műalkotásnak. Különben privátim annyit linkelsz, amennyit akarsz. Egy műben viszont a linkelést is csak szigorú figyelemmel lehet megjátszani. Általában a lazának tűnő mondatok, a foghegyről való odavetések több írói figyelmet igényelnek, mint a súlyosnak és veretesnek látszók.

Mcs: Ezt a mesekönyvedet, mintha egy szomorúmanó írta volna. Mi a szomorúmanóság oka?

Háy János: Régi történet. Valamikor 1982-ben egy unalmas főiskolai órán, ahol a történelem érdektelen terepén kalandoztunk, elkezdtem rajzolni, s megszületett egy szomorúmanó-figura. Jófejnek látszott, de nem volt olyan meghökkentő formailag, mint egy keményebb avantgárd mű, nem lógott ki a bele, meg nem volt összefikázva. Ezért kapta a hagyományos jelzőt. Egy csomó jelenetet kitaláltam velük. Ezekből állt össze a hagyományos szomorúmanók könyve, ami belekerült aztán az első kötetembe. Én akkor ezeket nem rajznak szántam, hanem képverseknek. Vizuális költeményeknek. Azóta is előfordul, hogy rajzolok, de nem manókat, hanem igazi angyalokat, teremtőket, valódi ördögöket. Szóval vannak ilyen alapfiguráim.
A szomorúság, meg a fájdalom... különben nem eleve rossz dolog. Persze a kor a könnyed, laza, vicces, jópofa ember imázsát sulykolja belénk. Minthogyha súlytalan volna az életünk, holott rohadt nehéz élni. Ezt akkor sem szabad eltagadni, ha az aktuális trend szerint azok a jófejek, akik épp ezt nem akarják artikulálni.

MCs: A negyvennégy szobában lakó rablók szinte mindegyike magán viseli ezt a látásmódodat az életről. Igen kemény figurák.

Háy János: Éppen a minap hallgattam régi Európa Kiadó-felvételeket. Menyhárt Jenő 1982-ben elénekelte, hogy Ez egy igen-igen kemény, kemény világ. Pedig hol voltunk attól, ami most van. Néha úgy érzem, ami körülöttünk zajlik, nem más, mint cinikus aljasság, a selejt tobzódása, a pénz hihetetlen gőgös diadala. Egy rohadt szemét világ. Szerintem a Jenő nem gondolta, hogy pl. ez a dal egy másik politikai közegben is ennyire aktuálisan tud megszólalni. Nem tudom, hogy mit kellene ellene, hogy egyáltalán kellene-e, vagy lehetne tenni, vagy el kell fogadni? Egyáltalán nincs cselekvési programom. Sőt még azt sem tudom biztosan, hogy a sötét kép nem az én projekcióm-e, s a hiba az én rendszeremben van. Az, hogy radikalizálódik, amit írok? Hát radikalizálódik, ahogy az általam érzékelt környezet is radikalizálódik.
Nehéz volna olyam mesekönyvet írni, amiben jópofa kis fagylaltos bácsik és aranyos kis öreg nénik vannak, meg bájosan mosolygó sárkányok. Kiről mintázzam őket? A politikai vagy a média-csürhéről.
Próbáltam olyan figurákat szerepeltetni a könyvben, akik valóban körbevesznek bennünket. Persze az nagyon vacak lenne, ha úgy érezné az olvasó (mama-papa-gyerekek), hogy érzelmileg halott és süket szöveg született.

MCs: Nem gondolod, hogy sok olyan fogalom, kifejezés hangzik el a negyvennégy szobában, amelyek túl nehezek egy gyereknek?

Háy János: Amikor elolvasták a kiadóban, ez a probléma rögtön felvetődött. Valószínű, hogy egy hatéves számára számtalan fordulat, vicc nem érthető, hogy van olyan információ benne, amiről még soha az életben nem hallott. De nem akartam ilyen beiskoláztató gyagya-könyvet írni. A dolog nem pusztán arról szól, hogy egy gyerek készül az isibe, és most megismerkedik az ábécével, hanem arról, hogy majd hétévesen, nyolcévesen és tízévesen is elővehesse a könyvet. A saját gyerekeimmel sem gügyögtem sohase. Ha mégis itt-ott gyogyósnak látszik, az nem egy írói kreálmány, hanem a saját fejlődési szintem. Hogy szerepel pl. Schlimann vagy az Einstein neve - attól nem kell félni, majd megkérdezi a szüleitől, hogy kik azok és miért fontosak. És akkor az apa vagy az anya végre kiteljesedhet, és elmesélheti, hogy volt egy olyan figura, aki a fejébe vette, hogy egy régi-régi görög szöveg alapján megpróbálja megtalálni Tróját. Innéttől kezdve egy újabb mese nyílik. Mivel nekem gyerekként Schlimannak vagy Champollionnak az élettörténete egy-egy hihetetlen legendás mese volt, azt gondoltam, hogy ezt a lehetőséget kéne a könyvemnek is biztosítania. Ez a könyv tehát nem záródik le a végén. Szándéka szerint újabb és újabb ajtókat nyitogat hol a kulturális hagyaték, hol a mindennapi élet eseményei felé. Szerintem az úgymond "meseidegen" szófordulat vagy információ a gyereket nemhogy kizárná a diskurzusból, hanem inkább bevonja, és újabb diskurzusok lehetőségét teremti meg.

MCs: Ezek szerint Te kulcsokat rejtettél el a könyvben bizonyos titkos ajtókhoz, melyek mögött maga az élet egy-egy története, történése lapul?

Háy János: Azt szerettem volna, hogy ezek a mesék önállóan is kerek és jó történetek legyenek. Hogy olyan világ nyíljon meg, ami számomra is fontos, ami nekem is megtapasztalt valóság. Kerüljön szóba, hogy mi az a pánik, mi az üldözési mánia. Kerüljenek szóba olyan dolgok, amelyek a tradicionális mesékben nem, de az életünkben eléggé benne vannak. Ezekben a történetekben van a tudás felé, a pszichológia felé és az emberi diszpozíciók felé kérdésfeltevési lehetőség.

Mcs: Akkor mégis csak jó úton indultunk el az interjú elején. A kérdezés fontos feladat neked.

Háy János: Szerintem mindannyiunk élete arról szól, ha a válaszig nem is, de legalább a kérdésig jussunk el. Például, hogy ki vagyok én. Bármennyire is fájdalmas magunkban vagy a környezetünkben vájkálni, nincs más lehetőség. Aki ezt feladta: feladta az életét. A korosztályomnál negyven körül számtalan zombi van már, s azt hiszem, mindőnket fenyeget az élve meghalás lehetősége. Érzéketlenné és közönyössé válni, erőből élni - ez a kísértés. Úgyhogy a gondolkodási tréninget nem lehet elég korán elkezdeni, hátha a gyakorlat nem engedi, hogy öregedvén felhagyjunk vele.

MCs: Én úgy vélem, hogy nem mesekönyvet írtál, hanem olyan történeteket, amikben mesélsz az életről.

Háy János: A szó hagyományos értelmében véve talán nem mese, ha egyáltalán lehet még pontos határokat szabni a műfajok között. Bár a régi mesék sem szóltak másról, mint arról, hogy egy pszichológiai szorongást kiszakítsanak az emberből. Ennek viszont megfelel ez a könyv. Nem csak a gyerekeknek szántam az Alfabétát, hanem annak a közösségnek, ahol elhangozhat. Számtalanszor olvastam meséket a gyerekeimnek, s azt szerettem, amikor a mese nekem is, mint apának felvet gondokat és problémákat. A szülő nem pusztán meseszolgáltató, hanem részese egy közös eseménynek. Azok a szövegek jók, szerintem, amelyikek érdekeltté tesznek, jelzik, hogy közöd van a dologhoz, nem darálhatod le a cuccot, hogy itt az este, még öt perc olvasás, aztán kanyec filma. Szóval ez egy ilyen könyv, amire nem kell ráírni, hogy tizenkét év fölött ne olvassa senki. Negyvennégy betű révén negyvennégy ajtót nyitottam ki. Tényszerűen erről szól a mese, ez a kerettörténete. És az a negyvennégy ajtó, akkor azt mondom, negyvennégy szorongást nyisson ki. Nem azért, hogy megszűnjön a szorongás, hanem hogy megismerjük.