Netnapló a Literán

nullaegy - 2004. 01. 08.

nullaegy. nullanyolc
A naplóíró kinyitja a naplót, megkeresi a napot, január nyolcadika. Visszalapozok négy hetet - mondja, hogy jogos-e a vérzés, vagy mióma, de már a második hétnél megtalálja az ikszet. Tizenhat éves korától így jelzi az időpontot. Nem is emlékszik, mikor volt, hogy már nem a késéstől félt, hogy gyerek, hanem hogy korábban jön, hogy csak úgy elvérzi magát indok nélkül. A vizsgálatra gondol. A szövettanra, ahogy régen a Kolos bácsira, aki Amerikában élt és hozott a családnak dollárt, hogy a Kolos bácsi jóindulatú - erre. Aztán, hogy mire föl volna jó, a Kolos bácsi is csak egy-egy tizest nyomott a markukba a repülőtéren, holott egész héten százasban reménykedtek. Szóval a Kolos bácsi nem volt jóindulatú. Otthon Amerikában pszichológusok vizsgálták a Kolos bácsi lelkét, hogy mért rossz. Mit követett el ellene az élet, az anyja, a nácik, a komcsik, a felesége és a legnagyobb fia, aki utálta, mert egyszer rányitott, mikor a Kolos bácsi a titkárnővel. Nézték a Kolos bácsi lelkének szövetét, hogy mért rosszindulatú.
Mért - kérdezi a naplóíró, a tíz év cigi, a vegyszeres élelmiszerek. Mért? És nem nézi tovább a naplót, a következő bejegyzést, hogy a gyereknek születésnapja van. Mert mindegy, hogy kinek van mije, ha ő rákos.
Mindenki megkapja a magáét. Ezt tanulta a szüleitől, amíg őket is nem érte baj. Akkor hallotta tőlük, hogy van olyan, hogy igazságtalan, hogy van olyan, hogy nem ezt érdemeltem.
Pörgeti a napló lapjait. Kicsi rovat volt minden naphoz, csak emlékeztető, egy-egy mondat, hogy abból majd felújuljon a régi történet. Emlékszel, kilencvennégyben, amikor, ahol. S ha nem emlékszik? Ami fontos, azt nem felejti az ember. Fel se kell jegyezni, hogy rák - mondta a férfi, mikor látta, hogy a nő a füzetkébe jegyzetel. De azért valami kicsi kell - nevetett a nő. Ez a tengernél volt Novi Vinodolskiban különben. Mert néhány fogódzó azért kell. Csak egész kicsi, pl. egy halnak a neve vagy egy szláv szó, hogy zlátná.
Egészen kicsi - gondolta. Egy iksz is elég, hogy megváltozzon teljesen az élete.

KILL - 2004. 01. 09.
Elfelejteném magamat, de nem tudom, mert a gyerek reggeltől estig nyomja a rokendrollt a másik szobában. Összeálltak a haverjaival, hogy majd kimennek a Szigetre koncertezni, kihegyezik a gitárok nyakát, nem sok munka, már eleve úgy van kiképezve, hogy könnyű, és felnyársalják a Szigetre látogató politikusokat, amikor jönnek a sajtó uszályát vonva maguk után, hogy azok közvetítsék, hogy milyen jófejek, pedig nagyon rosszfejek. Szóval jönnek olyan általuk lazának tartott viseletben, vasalt, direkt az alkalomra koptatott farmer, amiről senki nem gondolja, hogy laza, még egy vállalatvezető sem, pedig az is tök hülye ilyen ruházkodási szempontból, és mikor a színpad közelébe érnek a gyerek majd leugrik onnét és a kihegyezett gitárnyakat belenyomja a fickó vagy csaj dagadt hasába. Aztán kirántja. A hangolókulcsok kicsit átrendezik a belső szerveket, a bélrendszer, amit épp most tanulnak bioszból, egy részét kirántják. Így lép fel a színpadra újra, a politikusok lógó beleivel a gitárnyakon. Ezért gyakorol most télen, hogy majd ez lehessen nyáron. A nyárra készülni kell, ha akar valami kellemes nyaralást az ember még egy Balatonra is, nem még a Szigetre.
Egy régi számot játszik a Dead Kennedystől, hogy killkillkill - így kezdődik, és eddig jut el mindennap ezerszer, itt valamit elront és kezdi elölről a gitárfelvezetéssel. És nekem már az első hangok olyanok, mintha uszöges csúzlival belelőnének a fülembe. A kíntól minden rossz hasonlat meg képzet bejön. A végén a miniszter, aki hanyag pályázatokkal legyilkolja a magyar irodalmat, s az irodalom asszisztál hozzá, széttárja mellén az inget, hogy ide bökj, ó miniszterem, ó én kildzsojom, mint a feleség, aki már húsz éve mászik ágyba a férfivel, pedig utálja, de így nincs vita, hogy mit mire költhet, és a pasi is befogja azt az undorító pofáját, nem üvöltözik esténként, hogy meleg vacsora.
A gyerek váltott közben, az Anarchy in the UK-t játssza a Sex Pistolstól. Hogy kerültek megint elő ezek a régi számok, egyszer már meguntam, most megunhatom újra. Különben jól tanul, ötösök mindenből, hogy ne látszódjon, mit akar, ne lehessen rásütni abstart egy ilyen bélyeget, hogy ez a gyerek nyáron a Szigeten leöli a politikusokat. Alig van négyese, jó ízlés okán néhány. A szülők nem izgulnak, hogy bekerül-e az egyetemre. Ha ő nem, akkor ki.

Mackó - 2004. 01. 10.
Csak azt feledném, azt a személyiséget...
Melyiket?
A kislány hónapok óta mackónak képzeli magát. Jön-megy a lakásban és egy plüssmackót hurcolászva beszél a világról. A mackó hangján. Néha elmondja, hogy örök életű, mert a plüssmackók nem halandók.
Az anya szerint pszichológushoz kéne küldeni, mert valami baj van a személyiségével, mondjuk, azt nem állíthatjuk, hogy skizofrén, mert nincs neki kettő személyisége, nem kislány, csak mackó. Sima ügy: azonos önmagával, ebből a szempontból, nem zagyválja össze, hogy most délelőtt gyerek vagyok, délután meg egy kitömött rongy. De nekünk ez rossz, hogy látjuk, hogy gyerek.
- A pszichológus - mondja az anya - bizonyára találkozott már effélékkel, még lehet, hogy rosszabbakkal is, mert előfordulhatnak olyan gyerekek, akik tárgyaknak, mondjuk asztalnak képzelik magukat, vagy széknek, vagy az asztal és a szék ideájának, szóval azok a gyerekek és családok sokkal nagyobb bajban vannak. Ez mégiscsak egy élőlény.
- Bár - mondom -, annyira azért mégsem.
- Hogyhogy? - kérdezi.
- Hát él?
- Ja, az igaz - mondja az anya. - De a pszichológus segíteni fog, az biztos.
- Egy halhatatlan lényt kiszolgáltatni egy halandónak... Meg - mondom - nekem még élők az emlékek, csak azt feledném azt a pszichológust. A gyermekpszichológust hetvenhatból. Hetvenhat január tizedike, délután négy. Ahhoz képest, hogy gyermek - mondom neki -, mennyire felnőttnek látszik. Erre ő, hogy mit mondasz. Semmit - mondom, csak vicc volt. És mi velem a gond? - kérdezi. Semmi - mondom - csak ezt tanácsolták, hogy ide jöjjek és nekik, akik tanácsolták, a tanáraimnak és a szüleimnek jobb lesz, hogy akkor nem lesznek ilyen rohamaim, hogy széttépem az inget magamon, amikor felidegesítenek, meg nem leszek örökösen szar hangulatban, amikor nézem őket, ahogy élnek, nem fogom azt gondolni, hogy hülye seggfejek. Más? - kérdezte.
Meg nem az Ulrike Meinhoff lesz a példaképem, hanem a Gagarin. Mért az? Az. Mesélj még magadról - kérte. Öregnek láttam, bár negyven sem volt. Ahá, ahá - mondta, mikor abbahagytam, s valami olyat még, hogy közösségellenes viselkedés, meg ifjúságellenes. Mondom, hogy magyar ifjúság ellenes. Hogyhogy - kérdezi -, a külföldiek ellen nem? Nem úgy - mondom - az egy újság. Ja - mondta zavartan -, azt nem olvasom. És tovább feszegetett, hogy életcél, meg milyen volt fölkerülni vidékről Pestre, hogy ott van nekem egy identitásválságom esetleg, hogy most leszek vidéki gyerekből épp budapesti, de még nem vagyok, s a kettő között tulajdonképpen elveszett a személyiségem. Mondta, én bólogattam, hogy milyen érdekeseket mond, ő meg beleélte magát, hogy ez neki hogy be fog jönni egy előadásban: egy kreatív vidéki fiú hogyan vesztette el a személyiségét félúton a Szob-Budapest vasútvonalon, és hogy miképpen lehet ezt gyógyítani, analízisben vagy gyógyszeresen. Mindenesetre egy gyenge nyugtatót azért adok - mondta -, az azért jó lesz, nem szabad rá inni, mert akkor az úgy nagyon veszélyes, pont az ellenkezője lesz. Úgyhogy tudtam, mit kell tennem. Mondjuk nem az életemmel, de legalább a gyógyszerrel.
- Azóta már fejlődött - mondta az anya.
- Micsoda? - kérdeztem.
- A pszichológia. Már nem olyan primitív sematizmusok.
- Hanem körmönfontabbak, még átláthatatlanabbak, ha belezavarnak valakit, onnét aztán tutira nem keveredik elő élete végéig. Ott bolyonghat a ráaggatott lelki defektek rengetegében. Nem - mondtam - gyermekpszichológushoz nem.
- Inkább maradjon mackó?
- Inkább. Mackónk eddig úgysem volt. Csak gyerekünk.

A síelő író - 2004. 01. 11.
Jó reggelt gyerekek. Ugye milyen szép havas napunk van. Hogy ne legyen dögunalom a vasárnap, hogy ne legyen mindig ugyanaz: tízkor mise a kossuthon, délben rántott hús, délután sztártrek a viaszat hármon, hogy valami történjen is velünk, szóval úgy döntöttem, elmegyünk síelni. Megyek, fölpakolom a síléceket a kocsi tetejére, aztán uccu.
A síléctartó egy nagyon praktikus, formatervezett ipari termék. Egy magyar író akár le is írhatná, hogy milyen szép, mert birtokában van az ábrázolás efféle készségének, s ha nem kéne feszegetni azt a rohadt kulcsot benne, hogy végre elforduljon, meg is tenném, de így nem tudok a tárgy szépségére koncentrálni. Örülök, hogy két kurvaanyád között még némi testi erőt ki tudok fejteni. A lécek végül fölkerültek, a gyerekek le, és aztán indulás arra a jó kis olcsó helyre, ahol hatszáz forint egy tizenkét csúszásos bérlet, és a Gabi bácsi még két menetet ingyen is enged. Mert nem olyan szemét hely ez, mint Ausztriában, hogy az osztrákok röntgennel nézik át, mennyi zseton van a pufajkád alatt, aztán mindent elkövetnek, hogy az ott-tartózkodás során az összeset kiszedjék belőled, s a hazaút előtt még a bankkártyádat is leszívják. Nem, az osztrákok között egy olyan igaz ember sincs, mint a Gabi bácsi. Amikor lecsúsztad az utolsó menetedet, akkor külön szól, hogy na még egyet, gyerekek, még egyet az én kedvemért, ingyen. Jól van, Gabi bácsi, de már nagyon kifáradtunk. Akkor is - könyörög -, tényleg, csak a kedvemért, az én egészségemre. Na - legyintünk akkor -, jól van, Gabi bácsi, de többet nem, ne is kérje, ám a végén még egyre rábeszél, a felesége egészségére. Ilyen hely ez a mi síparadicsomunk. Persze, nem mondom el, hogy hol van, még azt sem, hogy az emegyesen, az emötösön vagy az emhetesen közelítettük-e meg a helyszínt. Azért nem vagyok annyira szolidáris, hogy eláruljam, aztán holnap ott síeljen az összes magyar író, meg az összes magyar írószervezet, hogy ott kelljen a hegyen köszöngetni síbottal az ember kezében, meg irodalomról diskurálni. Hát azt nem. Órákat sorban állni a rajongóik csapatával érkező írók miatt, meg elviselni, hogy a híresebb írók megelőznek, hogy bocs, de nekem nincs időm, mert egy remekművön dolgozom, te ráérsz várakozni, hogy megírd azt a szar kis novelládat. És még szólni se mer az ember. A feleségem is azt mondta, hogy ezt ne mondjam senkinek, mert nekünk lesz szar. És az írófeleségeknek mindig igazuk van, azok racionálisabbak, nincsenek kiszolgáltatva saját érzékenységüknek, mint maguk az írók.
Kevesen tudják elképzelni, milyen egy magyar író, amikor síel. Én sem, mert tükröt nem hoztam, hogy leellenőrizzem, jól mutatok-e a hegy tetején. Persze úgy gondoltam, nagyon jól nézek ki, amint kissé megroggyantott térddel, lejtnek keresztbe állva tekintetemet a völgy felé vetem, hogy ez az írói tekintet, mint afféle lasszó a vadnyugaton, befogjon egy későbbi leírásokhoz alkalmazható tárgyat. Egy magányos fenyőt a távolban, amit, ugye, hasonlatként is lehet használni, vagy egy pásztor házát, ami akkor jön majd jól, ha pásztorokról kell írnom. Akkor előveszem ezt a konkrét képet, és leírom a pásztor házát a hegyoldalban, vagy ha az esemény nem hegyoldalban játszódik, átteszem síkvidékre. Szóval így álltam, aztán lejtnek fordultam, ellöktem magam és mondhatom, bravúrosan siklottam lefelé. Nem hóekével, mint a kezdő újgazdagok a kétszázezres lécekkel, de nem ám, hanem párhuzamos léccel, mint a téli olimpiákon szokás. Még esni is úgy estem, ahogy a nagyok. Látványosan repültem, de nem kellett mentőt hívni, mert rögvest fölpattantam, s egy vidám kacajt követően folytattam a lesiklást.
Színesen telt a nap. Ez nem az a jó ebédhez szól a vasárnap típusú elfoglaltság volt. Igaz, a színest nem kell azért szó szerint venni, mert ugye a hó úgy nem tud színes lenni, konkrétan, hanem arra gondoltam a színes jelzőt alkalmazva, hogy felszabadultan, vidám nevetésekkel tarkítva. Lelkileg kiegyensúlyozottan, testileg kellemesen elfáradva érkeztünk haza, levetettük az egész heti szorongásainkat, megszűnt a szívritmuszavarunk, és, ezt csak később vettük észre, teljesen véletlenül kinyílt a harmadik szemünk is. Ettől kissé különböztünk a többiektől, a másság attribútumait viseltük magunkon, de ez nem zavart senkit, mert a magyarok tisztelik a másságot, abszolút senkit nem érdekelt, hogy három szemünk van. Egy boldog család képét mutattuk, de nem csak látszat volt ez, tényleg boldogok is voltunk...
Eddig jutottam, amikor bejött a szobába a kislányom, hogy miről írok. Mondom, egy magyar íróról, aki elmegy a családjával síelni vasárnap. Vannak ilyen magyar írók? - kérdezte. Igen - mondtam. Akkor mi mért nem megyünk? Hát nekem most naplót kell írnom, elvállaltam. És az ember vagy naplót ír, vagy síel, ugye a kettő nem megy együtt. Az igaz - mondta szomorúan a kislány -, az az író, aki síel és nem ír, az nem is író, hanem síelő inkább. Inkább - mondtam, de úgy éreztem, jobb lenne most síelőnek lenni, mint magyar írónak.

Nyugtával dicsérd - 2004. 01. 12.
Nyugtával dicsérd a napkeltét.
De csak akkor, ha a nyugtára jó nagy szám van írva, milliós tétel. Ez úgy általában is igaz, minden napkelte tekintetében, de ha a reggeli tévéműsorról van szó, akkor pláne. Benyomod a távkapcsolót, MTV 1, alig jön be a kép meg a hang, úgy rád ugranak ezek a rosszarcú krapekok meg nők, hogy szabadulni is alig bírsz. Már reggel rád vetik magukat, rögtön fogmosás után! És hiába üvöltözöl, hogy lemondtál arról, hogy szavazatoddal beleszólj az ország sorsának alakulásába, hogy 2006-ban is köpni fogsz rájuk, és nem vagy potenciális szavazó. Nem hallják a hangodat, annyira üvölt a szájukból a tévé. Azok közé sorolnak, akik a választás előtti éjszakán döntik el a pártpreferenciát, te vagy nekik a hallgatag tömeg, a péeres tanácsadó azt mondta, téged kell igazán komolyan venniük, mert aki döntött, az már mozdíthatatlan, merthogy a fosba lehetne egy gerinces fideszesből háromperhármas emeszpést csinálni és fordítva. Te leszel a mérleg nyelve.
Ha én leszek a mérleg nyelve, akkor se nyalom ki a valagatokat – vágtam bele a médián edzett pofájukba. De a rosszarcúak tovább jöttek rotációban, lenyomták a torkomon a hangulatomat egészen a végbelemig. Végbélhangulatban kezdtem a napot, sőt hétfő van, az egész hetet, pedig amúgy sem vagyok optimista típus.

Igazi szittya számára, akit még nem fertőzött meg az Ószövetség, a hét napjai a hét vezér szimbolikus megjelenése az időben. A hétfő ugye az Álmos. Álmosnak rettentő rossz sorsa volt különben. Nem csak azért, mert Ond után rajta röhög a legtöbb kamasz, nem is azért, mert igaz, dinasztiaalapító volt, mégis kifelejtették a dinasztia nevéből, hanem mert alighogy megérkeztek a honfoglaló csapatok Erdélybe, a boldog beköltözők éppen Álmos vérével kívánták meghálálni az isteneknek ezt a szuper lakhelyet. Mivel azonban akkori népeink még pogányok voltak, az egész nagy humbug volt, mert olyan istenek később első Istvánunk után már nem is léteztek, úgyhogy Álmos lelke egyszerűen csak a kozmoszba lett kivetve egy laza mozdulattal, s az áldozathozatal sem volt afféle emelkedett esemény, csak egyszerű mészárlás.
A hétfő ekként a szittya számára történelmileg is igazolhatóan a mészárlás napja. És ezt mindjárt reggel nyolckor érzi az ember, mikor a napkeltét nézi. Aztán kocsiba ül, beviszi a felesége apját a kórházba. Ott aztán annak az apának azt mondják, hogy a várt műtét ma meglesz. Az apa örül, hogy végre eldöntetett a kérdés, és tizenegyre az ügyes sebészek térd fölött le is szedik a jobb lábát. Ez az apa fölébred délután az intenzíven, és azt mondja a lányának, hogy nagy lábon már nem fogok élni, meg ha lesz falába, valagba rúgja a Kubányit a földszint kettőből, hogy kiröpüljön a Föld légköréből a pogány Álmos lelke mellé a semmibe. Persze csak akkor, tette hozzá, ha nincs áttétele a ráknak a tüdőre, mert az akkor más, akkor lehet, hogy kis lábon se lesz kedve élni, vagy mégis, maga sem tudja, mit lőcsöl rá az élet akarásban.

A hatodik nap - 2004. 01. 13.
Lőn este, és lőn reggel, én felveszem a ruhám, meg a bibliát az ágy mellől. Vajon mit csinált a főnök a hatodik napon (1Móz 1,24)? Ejha, mondta, ahogy széttekintett a részbeni teremtésen, de nagyon jó ez így. Nagyon prímák a csillagok is, meg a bolygók is, meg persze az egek, meg a földek és a tenger. Eddig nagyon jól sikerült minden, s látva ezt, kedvet kapott a további teremtéshez. Hát, gondolta, a meglévő és hozott anyagból meg az ő teremtő energiáiból összeüti az élőlényeket. A barmokkal kezdte meg a csúszó-mászó állatokkal, végül - hab a tortán, bár torta ekkor még nem volt - megteremti az embert, az ő saját képére, férfiúvá és asszonnyá. Hogy lehet ez? - akadok el a Károli-biblia olvasásában. Az Úrnak volt egy női képe is meg egy férfi képe? Akkor hogy is van ez az egyistenhit, meg a személyiség és a világ egysége? Az úr esetleg képmutató? Egy kalandor, aki a kozmosz ligeteiben kamasz angyalokat les meg, s mikor melléérnek szétrántja a ballonját, és ott hol egy női képet mutat, hol egy férfit?
Baj van a teremtő identitásával, de ez a teremtőt egyáltalán nem érdekelte, mert akkor még nem volt identitás, ekként sem a nagy gazdasági, sem a Hamvas-féle világválság nem érte el. Akkor még a feministák se kérdezgették, hogy mért úgy van a Bibliában, hogy “férfiúvá és asszonnyá teremté őket”, hogy mért pont a férfiakat teremti az úr először, mert tudták, hogy az Ószövetség nyelve a héber, és a zsidók fordítva olvasnak, jobbról balra, nem balról jobbra. Úgyhogy az eredetiben az Atya először az asszonyokat teremtette. Ezért volt a történelem kezdeti idejében matriarchális társadalom. (Ezt különben az Engels is bebizonyította a Család, az állam és a magántulajdon eredete vagy valami hasonló című művében.) Szóval a Teremtő nemhogy válságba nem került, mint egy regényíró az utolsó mondat után, nem érezte magát egy tehetségtelen dilettánsnak vagy a többi írótársához hasonló közepes írónak, akit eddig is csak azért jelentettek meg, hogy úton-útfélen szembesüljön a saját tehetségtelenségével, és ujjal mutogassanak rá a zárt- és nyílt körű partikon, hogy na látod, ez az, aki azt a szart írta. Nem, a Teremtő teljesen elégedett volt, jókedvében még egy plusz nőt is teremtett oldalbordából (ld. 1Móz 2,22), annyira ment már neki a teremtés, hogy bármiből tudott bármit csinálni, mint a Rodolfó, olyan volt. Aztán a hetedik napon lazán elfeküdt, hogy kipiheni magát. Nem egyszerűen jó, amit teremtettem - hajtogatta -, hanem “igen jó”. Nem zavarta a sok barom, a sok csúszó-mászó. Sabbat van, slussz - mondta, s hiába erősködött a Sátán, hogy kedves antipólusom, ha még egy műszakot ráhúznál, egy rövidke kommunista-szabbatot, nem sok meló, inkább csak piázgatás a kollégákkal, de azért ezt-azt még benyomva is ki lehetne igazítani. Tök úgy volt, mint mikor a szittya belefárad a családi ház építésébe, állnak a falak, van tető, lent van a padló, szarok én a fürdőszobacsempére, meg a vécéülőkére. És a sok baszogatásra is csak annyit mondott, ha nagy gáz van, majd elküldöm az egyszülött fiamat vagy a Mohamedet, és elrendezik a dolgokat. De bizony hiába jöttek a küldöncök, ami egyszer el van cseszve, az már el van cseszve. Viszont számtalan magyarázat született azóta is a lehetséges világok leglehetségesebbikéről (Garaczi), hogy megindokolják, miért kell nekem elhagynom az ágyat, s végigcipelni magamat a napon. A szórakoztató világmagyarázatok örökösen azzal a reménnyel kecsegtetnek, hogy valamit majd megért az ember, de nem ért meg semmit, s ha mégis, akkor már biztos, hogy késő.

Racionális babona - 2004. 01. 14.
Vajon van-e tényleg kauzalitás a történésekben, vagy az egész egy racionális babona, amivel értelmezhetővé akarom tenni a magam számára a világot. Miért kerül egy család a végzet karmába, ami leteperi először az asszonyt. Ágynak dönti, derékon alul kitépi belőle az idegeket, félig már nem érez. Deréktól lefelé halott. Majd a férfit, aki ápolja, emelgeti ki és be az ágyba, a tolószékbe, a fürdőbe, löki be a kórházba, hogy ott levegyék a lábáról a testét. Egy házaspár, akiket tényleg lekaszált az élet. Mintha Hitler Beckettet rendezne, ahogy Marno mondta, mert annyira náci ez a történet, annyira rapid. S ha a végzet bedugta rusnya képét a családba, megelégszik-e ennyivel, mint a pestis, mikor végigsepert Londonon (1664-65), s egyszercsak azt mondta: Na, most már elég, többet nem aratok, átadom inkább a helyemet a tűzvésznek (1666). Ha nem unta el magát, ki lesz a következő áldozat, genetikai alapon közlekedik, megy tovább a vérszagon, vagy topológiailag: átugrik a szomszédba. S ha látjuk a dorbézolását, ő támad-e, vagy mi kínálkozunk. Rajtunk kívül van az összeesküvés, vagy benne a lényünkben? Mi magunk vagyunk belső ellenzékünk, vagy ellenség gyülemlik a határaink körül? Mi miért történik? Ki hol vétett? Vádakat zúdítunk a letepertekre, az áldozatokra, hogy lám-lám, én megmondtam, meg korábban kellett volna gondolkodni, most már persze rohangálunk fűhöz-fához, csodadoktor, meg családterápia, most már persze itt a szánom-bánom.
Csengetnek.
Nyitom az ajtót.
Blanka zokog. Ellopták a telefonját az öltözőből.
Nem merte mondani karácsony előtt, hogy szeretne. Úgy gondolta, ez annyira drága dolog, hogy nem lehet ilyet kérni, meg esetleg vannak ilyen csökött elveink, mármint a szülőknek, hogy az a gyerek, aki mobillal jár, az bunkó. A barátnője hívott föl, hogy tudom-e, mennyire szeretne, s hogy nem meri mondani.
Nincs szívem okolni, hogy én megmondtam, és nem vigyáztál rá, meg a te hibád, meg nem is érdemelted meg. A tárgyakat lehet pótolni - mondom, hogy ne sírjon. Ha ezt vagy azt teszem - magyarázza -, akkor nem történik meg. Mert minek vittem magammal, most épp nem is kellett. Vagy bevihettem volna a terembe. Miért is nem vittem be! Volt ott különben - mondja - egy gyanús alak, ott ült az iskola folyosóján, rajta kívül nem volt más. Valaki, aki a gyerekéért jött - mondom. Nem - mondja -, az senkinek nem volt a papája, az a tolvaj volt. Egy szemétláda, egy szar alak - mondja -, micsoda ócska fickó, aki gyerekektől telefont lop. Olyan büdös kölniszaga volt. Akkor - mondom -, még jó, hogy csak a telefonod kellett neki. Nevet, egy kicsit helyrerázza a lelkét a vicc és az utálat. Már nem sír. Kifáradt az izgalomtól. Belealszik az utolsó mondatomba.