Nincs pénz, és nincs koncepcióA Litera interjúja Háy Jánossal és Mészáros Sándorral - Irodalom hétrét I.

A fenti címen a litera beszélgetéssorozatot közöl a kortárs irodalom jelenlegi helyzetéről. A sorozat elindítását egyrészt az inspirálta, hogy nemrég hozták nyilvánosságra az irodalmi szervezetek költségvetési támogatásának listáját, és nem épp tanulságok híján pár nappal ezelőtt zárult le a 74. Ünnepi Könyvhét. Hosszú évek óta irodalmi szervezetek, könyvkiadók, írók látják egyöntetűen kilátástalannak a helyzetet. "Nincs pénz, és nincs koncepció", az irodalmat "minimálbéren tartják", "Nem lehet ezt tenni a kultúrának egy olyan részével, mint az irodalom, amelynek Magyarországon évszázadokon keresztül meghatározó funkciója volt...", "Ennyire alulkezelni nem lehet egy ilyen jelentős részét a magyar kultúrának, főleg akkor nem, ha az embernek állandóan veri a fülét az európai uniós bevonulás", "Rosszabb a helyzet az előző tizenhárom évben, mint a nagyon sötét vagy középsötét diktatúrák idején", "A gazdasági sorvasztás árt az ember erkölcsi tekintélyének" - mondják. A litera arra vállalkozott, hogy szóra bírja különböző irodalmi szervezetek elnökeit, a könyvszakma képviselőit nemcsak a bajokról és a problémák gyökereiről, hanem a lehetséges megoldásokról is. A megjelentetett interjúkat vitaindítónak szánjuk, tisztelettel várjuk a hozzászólásokat mind a litera e-mailcímén (válaszcikkek formájában), mind pedig a Fórum azonos című topicjában. Elsőként azt az Ünnepi Könyvhéten készült beszélgetést adjuk közre, amelynek témája a könyvkiadás honi viszonyai, a megkérdezettek: Háy János, a Palatinus és Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó munkatársai.

Litera: Adjunk egy rövid helyzetképet a szépirodalmi és kulturális könyvkiadásról. Mi van ma Magyarországon? Mi a ti általános észleletetek vagy tapasztalatotok?
    
     MS: A hivatalos verzió, amit egyre többet hallok a médiában, és akár különböző, a kultúrához, könyvszakmához közel álló emberektől: a végtelen elégedettség szólamai, hogy milyen fantasztikus az eladottság, milyen jó üzlet ma Magyarországon könyvet csinálni, és általános prosperálás van. Nyilván a 90-es évek közepéhez képest jelentős és pozitív irányú változások történtek, ezt nem szeretném letagadni. Ami viszont komoly baj, és erről volna érdemes beszélni: egyáltalán nem látszik, hogy valamiféle koncepciója lenne a kultúrpolitikának arról, mit akar csinálni a könyvkiadással. Bedobták a gyeplőt a 90-es évektől, és maradékelven működtetik a könyvkiadást. A koncepcióhiány abban mutatkozik meg, hogy a kultúrpolitika nem egyszerre a szerző, kiadó, terjesztés és olvasó négyszögében gondolja el a támogatási rendszert. A forrásoldal, az állam kb. húszféle adót szed be a könyvszakmából (ebből csak az ÁFA 5,3-5,8 milliárd forint), ehhez képest szemforgató módon azt mondja, miből támogassa, miközben a töredékét forgatja vissza, és elsősorban a szerzők és a kiadók támogatására. Ezek a kiadók tőke nélkül jöttek létre. Ma azoknak, akik igényes könyvkiadásra vállalkoznak (nem az üzleti alapú, kommersz kultúrához tartozó könyvkiadásról beszélek), vagyis a tőkehiányos könyvkiadóknak, műhelyeknek koncepciózus támogatása nem látszik. A szerzőknek végtelenül alacsony és nevetséges a honorárium-, illetve ösztöndíj-támogatása. A terjesztési rendszer alapvetően kartelljellegű, 45-50 százalékos árrés mellett - amit bizományban csinálnak - gyakorlatilag nem lehet működtetni a kultúra hosszabb távú idejébe tartozó könyvek kiadását. Ezzel egyenrangúan fontos a könyvtártámogatási rendszer. Hogy 300-500 példányt eljusson egy jól meghatározott körhöz, hogy a tíz-húsz év múlva olvasó egyetemi hallgatók vagy vidéki könyvtárak olvasói is hozzáférjenek a könyvhöz, csak támogatással lehetne elérni. Hangsúlyozom, mind a négy szegmenst kellene átgondoltan támogatni. Többféle szisztéma lehetséges, ehelyett egyrészt tűzoltójellegű "egy kicsit adunk" zajlik, másrészt meg egy végtelen panaszkultúra jellemző. A céhen belül ha ez nem válik világossá, és nem lépnek fel határozottan, az fog történni, hogy könyvnek látszó tárgyak zuhognak át iszonyatos sebességgel a könyvkiadás rendszerén, és mindaz, amit mi érdemben fontosnak gondolunk, egyszerűen vagy csődközelbe jut, vagy beletörődik abba, hogy kicsi, jelentéktelen és semmis.

HJ: A kulturális szempontból értékes produktumokat tőkehiányos cégek állítják elő. Ezektől nehéz elvárni, hogy hosszú távú kiadói programokat dolgozzanak ki, hogy szerzőket, műveket építsenek föl. Immáron tizenhárom éve a kultuszminiszterek rotációban váltják egymást, és közülük egy sem tudott érdemben hozzányúlni az irodalomhoz, nem tudott leültetni négy-öt vagy tizenkét embert, akik képesek volnának kidolgozni olyan hosszú távú koncepciót, amivel működtethető lenne a szakma. Annak ellenére nem történtek érdemi lépések, hogy az irodalom pr-szempontból rohadt sokat hozott az országnak, gondoljunk csak Kertész, Esterházy, Nádas, Márai szerepére. Ez is országimázs. És talán több haszon volt belőle, mint a milliárdos reklámkampányokból. Azt gondolom, hogy miután egy nagyon is magasan kvalifikált és magas színvonalon működő szakmáról van szó, nem kell fülünket-farkunkat behúzni, és szégyenkezve osonni a házfalak mellett, hogy kérem szépen, mi is itt vagyunk. Nem! Az irodalom erőteljes szegmense ennek a kulturális világnak. És kikérem magamnak úgy is, mint író, úgy is, mint a könyves szakmában tizenévek óta dolgozó ember, hogy 200 ezer forintnyi támogatásért toporogjak alapítványi előszobákban akkor, amikor egy könyv minimális megjelenési költsége kb. 1 millió forint. Valaki üljön le és számoljon, és ne húzza le, ne értékelje le a szakmát. Aztán a másik, a médiának olvasom a pofájába, ha tetszik: ne keverje össze azokat az álirodalmi produktumokat, amelyek üzleti céllal születnek, azzal, ami ma kultúrát jelent Magyarországon. Tudjunk már különbséget tenni! Az, hogy a kulturális médiában elhangozhat, hogy nem az irodalmárok döntik el, mi az irodalom, hanem az, hogy hány példány fogy belőle... Ezt ne!
    
     MS: Az, hogy van négy-öt világhírű írónk, akiket nyilván minden politikus szemforgató módon lelkesen emleget és ajnároz, rendjén való, mert valóban jelentősek. De ez egy kultúra teljesítménye, mögötte legalább húsz-harminc igen kiváló vagy nagyszerű, ma 500 és 3000 példányban megjelenő író van, fiatalok és kevésbé fiatalok. Egy kultúrában nem úgy van, hogy négy nagyszerű író van, hanem tíz-tizenöt, legfeljebb négy lesz világhírű, és ez rendjén való a világ felől, felőlünk pedig azt, hogy ez létrejöhetett, nem lehet úgy kezelni, hogy egy könyv hároméves munkájáért 2-300 ezer forintos honoráriumot kapjanak írók. Nem a honoráriumok felemeléséről van szó, ha ezt ösztöndíjakkal akarjuk megoldani, végtelenül rosszat akarunk. Természetesen fontos, hogy olvasók legyenek, hogy megváltozzon a környezet körülöttünk. A média hozzáállása, hogy a kortárs irodalom ünnepén különböző politikusok, médiasztárok, ValóVilág-szereplők és egyebek: egyszerűen botrány, nincs helyük itt! Ha visszatérünk a Könyvhét eredeti szelleméhez, szerepeljenek januártól december 31-éig mindenhol máshol, a kortárs irodalom ünnepén ne. Én nem akarom az üzleti alapú, különböző álkulturális produktumok vagy az ún. populáris kultúrához tartozók szerepét lebecsülni, korlátozni, legyen, virágozzék minden pitypang, adjanak el minél több könyvet. Én azért perelek, hogy mindaz, ami a kultúra hosszabb távú idejéhez tartozó, nemcsak szépirodalmi, hanem tudományos, filozófiai mű, ne legyen Magyarországon elszánt emberek lelki ügye és/vagy szélmalomharca. Éppen azért, mert a többi művészeti ágban, amiket most látványos pénzekkel kistafíroztak - nyilván az ő gondjaikat is mélységesen megértem -, a filmszakma 6 milliárdot, a Nemzeti Színház 2 milliárdot kap úgy, hogy világhírű filmrendezőnk legföljebb egy van, és a magyar színházművészet enyhén szólva provinciális egy-két műhelyt leszámítva. Az irodalomnak abból a státusából mondom, hogy valóban magas irodalom (az önkisebbítő beszédet nem szeretem, amikor az irodalom szerénykedik, hogy nincsenek teljesítmények). A húszon-harmincas, negyvenes-ötvenes generációban igen komoly életművek és könyvek vannak folyamatosan elhallgatva, a kánon peremére szorítva vagy média- és eladási szempontból jelentéktelenítve. Akik belül vannak, pontosan tudják, hogy kikről és milyen könyvekről van szó, és ezen - azt gondolom - nem lamentálni, hanem változtatni kell.
    
Litera: Az ún. támogatási struktúra elvben jó, ha többféle lábon áll. Nálunk az állami támogatás, ha jól sejtem, az NKA (és talán a Magyar Könyv Alapítvány) támogatásainál tulajdonképpen kifullad. Erről lehetne külön vitát folytatni, eleve kérdéses rendszer. Ezenkívül a kiadó valamennyi bevételhez jut. A könyvkiadók és terjesztők ügye hogy néz ki ma Magyarországon?
    
     MS: Jelen pillanatban az öt nagy terjesztő véleményem szerint árkartellt alakít, illetve piacvédő módon működik. Ezt erőteljesen szabályozni kellene, a MKKE azonban egyáltalán nem látszik ébernek, lelkesen együttműködik. Sok kiadó egyben terjesztő is, ellenérdekeltek, és szövetségeket alkotnak. Ez szerintem alapvetően megengedhetetlen, ráadásul jelen körülmények között mindez a verseny logikájának dicsőítésével történik. 47 és 50% fölötti bizományba veszik át a könyveket, és eladási limitekhez kötik. A versenyben abban érdekelt a terjesztő, hogy minél gyorsabban minél nagyobb profitra tegyen szert, azokat a könyveket futtassa, amelyekből 1000 példányt el tud adni hat héten belül, azokat pedig, amelyek kis hasznot hoznak - az ő szempontjából nem merül fel az érték -, ki se bontja, vagy kiteszi, de három hét után visszapostázza, és egyáltalán semmiféle kötelezettséget nem vállal a kiadóval szemben. Hosszan lehetne arról mesélni, hogyan gazdagodtak meg terjesztők egy nagyobb inflációs időben azzal, hogy nem tartották be a féléves-egyéves fizetési határidőket, az elértéktelenedésig forgatták a pénzt, de ez a legkevesebb. A kiadók teljes egészében kiszolgáltatottak a terjesztőnek, kezdve onnan, hogy kiteszi-e a könyvet, mennyi ideig teszi ki, hogyan számol el, vállal-e kockázatot (csak a nagy kiadók bizonyos sikerkönyveiből vesz át fixre), illetve milyen állapotban adja vissza a könyvet. Ebben a kiadónak semmiféle szerepe nincs. Ezt nyilván nem lehetne ráolvasással megváltoztatni, úgy változhatna meg, ha létrejöhetne egy alternatív terjesztői hálózat. Ha lenne négy-öt olyan intelligens bolt Magyarországon, mint az Írók Boltja, kis túlzással meg lenne mentve a helyzet. Nyilván nem Budapestre gondolok, hanem vidéki városokra. Magyarán egy olyan bolthálózat, amely kisebb árréssel - ami szubvenció vagy hitel kérdése -, tudatosan törekedne arra, hogy a kultúra hosszabb távú idejébe tartozó könyveket az olvasóhoz eljuttassa (szándékosan kerülöm a magas kultúra kifejezést). Ezeket a könyveket preferálná, az olvasó eleve ott keresné. Jelen körülmények között az olvasó bemegy egy vidéki város könyvesboltjába, és ha olyan szerzőket keres, mint például Szijj Ferenc, Márton László vagy Térey János, az eladó néz rá, és még azt a fáradságot sem veszi, hogy beüsse a számítógépbe, és a nagykerből elhozza. Jó esetben véletlenül megtörténik, de az a kivételek közé tartozik. Ilyen könyvekből ha 3-5 példányt elad, ez egyben azt is jelenti, hogy később is el tud, mert az olvasók oda mennek, és nem azokba a fantasztikusan megépített áruházakba, amelyek egyre szebbek és jobbak, és amelyekben egyre kevésbé találsz könyveket.
    
     HJ: Abszolút egyetértek, ez az őrült nagy ideája és vágya az igényes könyveket kiadó szakmai rétegnek, hogy végre egy alternatív terjesztői hálózatot kidolgozzon. Ezt azonban saját erőből nem lehet megvalósítani, gondolkodni kell rajta, mert megsegítené a szakmát, de természetesen ezernyi más dolgot is kéne tenni. Az biztos, ha üzletileg nézném ezt az egész kócerájt, a terjesztéstől a kiadóig, és pénzügyi befektető lennék, eszem ágában sem lenne könyvkiadót alapítani. Mi a szarért? A legrosszabb. Ott kell kifizetned a szerzőt, a lektort, a korrektort, a nyomdát, mindent. Üzleti szempontból a terjesztés a legkifizetődőbb, hiszen a legkisebb befektetéssel, a legkisebb kockázattal tuti haszonhoz jut. Én őszintén mondanám egy kortárs szerzőnek, menjen be egy nagy terjesztő raktárába, és menjen be a kultuszminiszter is: meglátja, milyen esélytelen a magyar kultúra, a kulturálisan értékes produktum ebben a felhozatalban. Bemész egy őrült nagy terembe, ahol a minket érintő könyvek pici kis kupacokban porosodnak, és ott látod hihetetlen nagy halmokban a nagy példányszámú könyveket. Ebben a versenyben nincs esélyünk. Nem versenyezhetek Pongóval, és nem is akarok, és ő sem tud versenyezni velem, mert hülye, az a különbség. Az a különbség az irodalom és a populáris média szektorai között, hogy az irodalom nem hülye, és ez is egy szempont, ha tetszik, nemzeti érdek.
    
     MS: Valóban, ahhoz, hogy létrejöjjön egy ilyen terjesztői hálózat, egyrészt tőke kell, másrészt koncepció. A kiadók önmagukban nem képesek erre, mivel energiájuk, pénzük sincsen, az igényük van meg, ezért közvetlenül az államnak kell segítenie. Nem vagyok az önkorlátozó piac híve, ez ráolvasással nem megy. De egy alternatív terjesztői hálózat fölépülhetne különböző konstrukciókból, ezt találják ki azok az emberek, akik jobban értenek a közgazdasághoz és az üzlethez. Ha nem így lesz, ez ma Magyarországon azt fogja eredményezni, ami az elmúlt tizenhárom évben volt, minél inkább a sikerről beszélünk, minél nagyobb bevételekről, egyre kisebb és esélytelen lesz a másik kupac.
    
     Litera: Kinek érdeke egy minisztériumban, kormányzatban, hogy létre segítsen vagy kezdeményezzen egy alternatív terjesztői hálózatot?
    
     HJ: Szerintem az alapvető probléma az, hogy a politika mindent politikai érdekeltségi szinten vizsgál. A kultúrát nem kéne úgy nézni, hogy hoz-e szavazatot, vagy nem. Nem biztos, hogy hoz, de akkor is kötelező a fenntartása. Az egyik fő pont a könyves szakma megtartása, a másik az irodalmi alkotók életben tartása, és a harmadik, hogy úgy tudjon működni a struktúra, hogy a könyv az olvasók lehető legszélesebb rétegéhez jusson el, egyfajta menedzser működtetés szükséges. Németországban, a skandináv országokban például utaztatják az írót. Nálunk a kiadó nem tudja utaztatni, a vidéki szervezetek nem tudják, kit hívjanak meg, vagy nincs pénzük meghívni. Koncepciót kéne erre is kidolgozni! Mert mindenütt a világon van valami elképzelés arról, hogy mi a nemzeti irodalom.
    
     MS: Így van, egy általánosabb távlatból, a közművelődés szemszögéből is. Egy országot nem lehet teljesen hülyének nézni és hülyén tartani. Hogy nincsenek olvasók? Minden kultúra vagy irodalom nevel olvasókat. A Nyugat a nagy példa, ők teremtettek olvasókat, meglehetősen mord körülmények között. Sokkal több esély volt még egy sivárabb korszakban is. Az elmúlt tizenhárom évben egy államilag ellenőrzött kultúra után azt gondolták, be lehet dobni a gyeplőt, és átvették a szabad piaci koncepciók 200-250 millióra szabott játékszabályait, nem a holland vagy kisebb kultúrák nyugat-európai példáit, ahol a szabad piacnak és valamiféle szubvencionálásnak működik hagyománya, és nem közvetlen, direkt. Nyilván úgy sokat nem lehet tenni, ha odaadják a pénzt egy művelődési háznak, hogy csináljatok irodalmi esteket, abból önmagában semmi nem lesz, elszórják a pénzt, és lemegy Lőrincz L. László vagy jó esetben Moldova György. Nem hiszem, hogy ez volna a legfontosabb cél, mert miattuk úgyis elmennek az emberek, vagy a ValóVilág sztárjaira még nagyobb tömegek mennek, az igény ebben az értelemben mindig igen alacsony volt. Az a kérdés, hogy az iskolarendszertől a tágasabb, műveltebb körökig az olvasók miképpen tudnak találkozni az irodalommal. Ennek az esélyeit szűkíti le. És ez ügyben, akik ott ülnek a minisztériumban tizenhárom éve, iszonyatosan nagy fizetésért - hangsúlyozom, háromszor annyi pénzért, mint ami ma egy tisztességes, jó regényíró honoráriuma -, nem csinálnak semmit. Kormányok változnak, és mindannyian használják az irodalmát és kultúrát, azt hiszik, propagandaeszköz. Ha a jobboldal kerül hatalomra, akkor a saját elitjének, az ő csapatának kedvez, ha a bal-, szintén így gondolkodik. A kultúra nem arra való, hogy közvetlen pártpolitikai célokat és rövid távú kampányérdekeket szolgáljon. Baj, hogy a kulturális minisztérium mindig vesztő helyzetben van a pénzügyminiszterrel szemben. Vegyük példának azt a nevetséges játékot, amit a pénzügyminiszter űzött: fölveti, hogy 25%-ra föl kell emelni a könyvek ÁFA-ját, majd a volt kulturális miniszter, Görgey Gábor hősiesen küzd, hogy maradjon 12%. Egyáltalán miért 12%? Miért nem lehet erről is vitatkozni, hogy 8 legyen, egyáltalán mérsékelni a terheket, vagy kigondolni, hogy mit csináljunk a további pénzzel. Arról szemérmesen hallgatnak, hogy az 5,3 milliárd forint ÁFA-t a büdzsé lenyeli, és szétszórja máshová. A borászok panaszkodnak, hogy a bortámogatás kétharmadát elviszi az adó, és csak egyharmadát forgatják vissza. A borhoz képest az irodalom, ami kevésbé nemes nedű, egytizedét kapja vissza, a kilenc tizedet az állam nemes zsebei elnyelik. A pénzügyminiszternek - aki nem buta ember természetesen, növelni akarja a bevételt - mégis az a végtelen jó ötlete támad, hogy legyen inkább 25% ÁFA. Csak egy mellékszál ez a dühöngés, de jól mutatja a hozzáállást, amikor a pénzek megszerzéséről van szó, a hadügytől a belügyön át mindenki sorra kerül, de a kultúra, mint a szocializmus időszakában, a legutolsó a sorban. Azt mondják, kemény költségvetési feltételek között kevesebb pénz jutott sajnos, és azon belül az irodalomnak a legkevesebb pénz. Hát kérem, akkor mondjanak le, mondjon le a kulturális miniszter, mondja azt, hogy képtelen! Ebben az utolsó szégyen, hogy egy rangos magyar író mint miniszter semmit nem csinált az irodalomért, hangsúlyozni szeretném, a legnagyobb szégyen ráadásul olyan tanácsadót választani, mint aki volt az irodalom tótumfaktuma.

HJ: Két dolog nincsen: nincs pénz, és nincs koncepció. Ezért az a pénz, amit beletesznek, az sem tud jól működni, mert az egészről nincsen elképzelés, és nem is tartja szükségesnek a minisztérium, hogy legyen. Ez is megrendítő, hogy úgy érzi, nem is fontos. Az állami pénz kevés, de nincs privát tőke, a hivatkozott Nyugat esetében induláskor Hatvany beletett egy valag pénzt, Falk Miksa mint a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke szintén, Baumgarten Ferenc, mikor öngyilkos lett, itt hagyta a vagyonát az alapítványra. A privát támogatásoknak nincs kultúrája, és valószínű, egyelőre nem is lesz. Azt mondom, oké, nem kell jótékonysági alapon, de az állam olyan adózási, olyan presszionálási módokat találjon ki, amelyek gazdaságilag érdekeltté teszik a privát szférát az RTL Klubtól a Csapágygyárig, hogy mi a szarért tegyenek bele pénzt. Ezt kéne kidolgozni, nem vagyok pénzügyi szakember, én sosem fogom kitalálni, de aki szakember, az öt perc alatt lepörgeti, és akkor lesz kortárs magyar író tévéjátéka a televíziókban, és nem az van, hogy elmegyek az RTL Klubba - soha többé nem megyek el kereskedelmi tévébe -, és azt mondják, köszönjem meg, hogy három percig megmutatták az arcomat. Kikérem magamnak!
    
     MS: Általánosabb szinten, a nyugati társadalmak magánmecenatúrája a megképződő elit kulturális értékek iránti fogékonyságával azért tud működni, mert az állami szubvenció csekély és a művész szabadsága megmaradhat. De nem számoltak a kelet-európai mély valósággal, ahol egy újgazdag, végtelenül primitív, kulturális értelemben nagyon tartózkodó elit van, aki ötszázszor inkább ad egy futballcsapatnak vagy bárkinek, aki a kultúrától távol van, mint az irodalomnak, a kultúrának. A két-három ujjamon megszámolható kivételtől eltekintve, akikre nagy tisztelettel gondolok, akik valóban áldoznak, úgy gondolják, a kultúrát, és azon belül az irodalmat támogatni kell. Iszonyatosan nagy pénzek szóródnak el a béka segge alatt céllövő magyar futballra. Az ország leggazdagabb embere is inkább két futballcsapatot vásárol, minthogy egy verseskötetet megvenne.
    
     Litera: Ehhez azért ki kell dolgozni egy szisztémát, nem?
    
     MS: Ezt nyilvánvalóan nem lehet várni, én beletörődtem, hogy a fiaim vagy az unokáim lesznek képesek erre. A mostani elit a magánvagyonából nem áldoz. Ezért van, hogy az adózáson kell változtatni, illetve kivárni, mert hosszú távú dolog. Ezért is kell viszont addig az államnak szerepet vállalnia. Azokban az államokban, amelyekben magánmecenatúra tud működni, gyakorlatilag húsz-harminc-ötszáz éve nyírják a füvet, ezzel szemben a magyar társadalom tizenöt éve még a rögöt ette. Az a meggondolás dívott, hogy majd az állam ad, és számunkra a kultúra megengedhetetlen, érthetetlen luxus. Erre pregnánsabb példa nincsen, mint a kortárs művészetek - a zene, a képzőművészet, az irodalom - iránti mélységes megvetés, a saját butaságunk és gőgünk felmagasztalása, amikor azt hangoztatjuk, hogy érthetetlen, követhetetlen, zavaros, lila lelkű. Úgyhogy oda jut egy mostani költő, aki semmivel sem kisebb tehetség, mint a Nyugat nagy nemzedékében meglévő tehetségek, hogy leötszázpéldányozott, lila lelkű kis hülyének számít. Gondoljuk csak el, József Attila vagy Kosztolányi szintén olyannak számított, mint Térey János, Borbély Szilárd vagy Kovács András Ferenc. Ezek nyilván ma úgy hangzanak - talán harminc év múlva nem ilyen nevetséges -, hogy bezzeg a szép időkben, holott nem. Holott arról van szó, hogy ezek az emberek azért ismeretlen nevek egy átlagolvasó számára, mert az van, ami van.
    
     HJ: Azt hozzá kell tegyem, ha bemész egy átlag méretű vidéki város fő könyvtárába, látod, hogy a magyar irodalom csak 1990-ig van reprezentálva. Ez is döbbenetes. A könyvtári rendszer sincs megcsinálva, például az én korosztályom, amelyik gyakorlatilag java részt írja az irodalmat, hiszen ez a legaktívabb korosztály, hébe-korba, véletlenszerűen, egy-egy könyvvel fordul elő a vidéki magyar könyvtárrendszerben. Hogy lehet az, hogy olyan közhasznú társaság, mint a KELO, a könyvtárellátó, 50%-os árréssel vásárolja a könyveket - egyébként fixre, mert eladta, kiközvetítette előre -, ámde ő nem ad kedvezményt a könyvtárainak? A könyvtár tőle 100%-osan vásárol, egy olyan kht.-tól, amely egyébként állami tulajdon?
    
     MS: Erre egy lapáttal hadd pakoljak rá, mert ez a legújabb tapasztalatom. Elmentem a szabadkai könyvtárba, és voltam néhány határainkon túliban is. Ezért inkább azt ajánlom, mindenki fejezze be a határon túliak támogatottságáról a szólamait, szó nincsen erről. A titoista időszakból vannak könyvek, az elmúlt 15 évből véletlenül sincs érdemleges magyar könyv, vagy olyan állapotban van a könyvtár, hogy elsírod magad, közben meg megesznek egy tonna lazacot különböző fogadásokon külügyi, hadügyi, kulturális miniszterek, és beszélnek a kultúrák közti kapcsolatokról. A könyvesboltokban azok a könyvek vannak, amiket a Palatinus meg néhányan (én magam is) vittünk át barátságból. És közben tizenöt éve képtelenek megszerezni, hogy vagy a vámot kifizessük, vagy legalább egy buszt, ami átmegy. Amikor átmegy a MKKE, kiviszi, árulgatja, majd visszahozza a könyveket. Minden kiadó szívesen adna, fölajánlana könyveket a könyvtáraknak, olvasóknak, hogy valóban legyenek ott a legfontosabbak. Ehelyett az történik, hogy különböző szólamokat mondunk, és pont azok az emberek, akiknek a kultúra vagy a nyelv nagyon fontos, nem jutnak hozzá könyvekhez. Miközben eszköznek használják őket a szólamaikban. Rosszabb a helyzet az előző tizenhárom évben, mint a nagyon sötét vagy középsötét diktatúrák idején.
    
HJ: Olyan érzés ez, mint amikor a 90-es évek közepén a Hadtörténeti Múzeumnak egy nagyon hazafias ember volt az igazgatója, aki a médiában mindig hangoztatta, hogy milyen nagy magyar. A fiam akkor nagy múzeumi érdeklődő volt, a fegyverek érdekelték. Elmegyek a múzeumba, és látok egy kis csatát ólomfigurákkal, de nincs kiírva, melyik csata, mikor volt. Ami meg ki van írva, az 40 évvel ezelőtti szar géppapíron. Azt gondoltam, akkor hazafi nekem ez a csávó, ha megcsinálja a múzeumot, aminek az igazgatója. A könyvszakmáról is ugyanezt gondolom, akkor tud a kultúráért tenni, ha tevékeny, nem a pofáját járatja. A határokon túli könyvellátmány tragikus állapotban van, hiszen mindenki tudja, az itteni könyvár és az ottani nem összeegyeztethető, ott nem lehet ezért az árért könyvet árusítani. Van erre program? A könyvkiadók pályázhatnak arra - mert legyen pályázat útján -, hogy iksz könyvből a határokon túlra kerüljön 2000 példány vagy 1000? Van erre egy pályázat, hogy ezt az 1000-et kedvezményesebben tudjam megcsinálni, és kiszállíttatni? Nincsen. És semmi ilyesmire nincs pályázat, és nincsen elképzelés.
    
     MS: És ugyanez visszafelé is igaz. Azt gondoltuk 1990 körül, hogy természetes, hogy ha egy határainkon túli könyvkiadó Marosvásárhelyen, Újvidéken, Pozsonyban stb. jelentet meg könyvet, azok kaphatóak lesznek itt. De esetleg itt a Könyvhéten kaphatóak. A könyvesboltok között egy-két intelligens boltot leszámítva véletlenül sincsenek jelen, sem Budapesten sehol. Végül is egy 3-4 milliós olvasóközönség nem jut hozzá mondjuk a Palatinus, a Jelenkor, a Magvető könyveihez. Európa-könyvek néha feltűnnek, de jórészt megfizethetetlenek az ottani tanároknak. Ezt csak koncepcióval lehet megoldani, de kevés pénzből. Hangsúlyozom, körülbelül két teherautó kell, és néhány 10 millió forint akkor, amikor közben iszonyú hülyeségekre elmegy pénz. Itt a hazafiság inkább szájhazafiság, egy tevékeny, gyakorlatilag a dolgokat megoldó formája nincsen, és idáig semelyik kormányzat nem jutott el, és nem is fog eljutni.
    
     HJ: És ha már az árak kérdéséről van szó, ahogy a külhoni magyarság, nem tudná megvásárolni ezen az áron a könyveket a hazai vásárlóréteg sem. Amikor Nyugaton megjelenik egy könyv, keménytáblás, védőborítós. Éppen a minap volt a kezemben egy, 18 fontba került (kb. 7000 forint), a magyar könyvkiadás az irodalmi vagy a kulturálisan fontos könyveknél nem tudja prezentálni ezt az árat. Nincs olyan vásárló, aki meg tudja fizetni. Ez alapprobléma: nem terhelheted rá a diákságra vagy az eléggé lerobbant humán értelmiségre a költségeket. Valamit ki kell találni, és a szakmát nemcsak az előállítók, hanem a vásárlók oldaláról is meg kell fogni (az egész piaci szegmenst), valamit ott is kell tenni. Tenni kell valamit, amitől egy diák könnyebben meg tudja vásárolni a könyvet. Nem lehetetlen. Simán ki lehet gondolni. Az egész rendszert fel kell vázolni, milyen komponensek vannak benne, a vásárlótól a terjesztőn keresztül a könyvkiadóig és a szerzőig. És utána ez egyes egységeknél felvázolni, mit kell tenni. Nem ördöngösség.
    
     MS: A könyvkiadást nem lehet úgy, hogy ennek a kétharmada, a kereskedelmi és a nyomdarésze üzleti alapon működik, a többi, a szerző és a kiadó viszont nem. Ennek következménye mindaz, ami az egész könyvszakmát továbbra érinti: a szerkesztői munka végtelen leértékelődése, illetve hiánya. Elolvastam huszonhárom elsőkötetes szerzőt, abból tizenkilenc és fél vagy huszonegy szerkesztő nélkül, komoly szerkesztői munka nélkül készült. És még mindig az igényesebb kategóriába tartozik. Ma a populáris kultúrában a szövegszerkesztő helyettesíti a szerkesztőt, végtelen nyelvi igénytelenség, a fordítások, kontrollfordítások hiánya jellemzi. Az előállításban a szellemi munkát kell értelemszerűen megspórolni, ez nem a kiadók morális vétke, éppen hogy a kiválók, akik a szakmában számítanak, az Osiristől az Európán át a Magvetőig, a Palatinus, a Jelenkor: önmaguk ellenében csinálják, mert nem tudnak leszokni, jobb, ha azt mondod, hadd fusson. Csak ugye akkor hova jutunk?
    
     Litera: Mi ma Magyarországon a siker titka? Mi az a truváj, amit tudni kell ahhoz, hogy ezek között a körülmények között bármi történjen? Vagy mit tudnak azok a kiadók, akik nyereséges kiadóként funkcionálnak?
    
     MS: Ha ironikus akarnék lenni, és egyszerre komoly, azt mondanám, hogy végy magadnak egy terjesztőhálózatot. Ez az egyik nagy titok. A másik, hogy az látszik, a populáris kultúra, a sikeres kiadók valamilyen értelemben "elrontják" a kiadókat, igyekeznek olyan könyveket kiadni, amelyekkel nagy eladási példányszámot tudnak prezentálni, ebből megteremtik a hasznot, amiből el tudják tartani a kiadó értékesebbik felét. Ez egy létező modell. Ha tőkével jött létre, és meg tudják venni azokat a jogokat vagy szerzőket, akik a magas példányszámokat produkálják, vagy szerencséjük van, és bejön egy könyv, akkor ez működőképes. A másik, hogy az irodalomban is keletkeznek sikerek. Ha végiggondolom, hogy miért nem adja fel egyikünk sem, nem gondolom, hogy ez örök és változatlan helyzet. Nemcsak a külső körülmények, hanem az irodalom, amit fontosnak gondolunk, a tíz évvel ezelőttihez képest előrébb mozog. Akár ha csak arra a tapasztalatra gondolunk, hogy Bodor Ádám regénye 3000-3500 példánnyal volt sikerkönyv 1992-ben, Závada és Esterházy példája inkább kivételes, azokból nem kéne kiindulni. De meg tudott teremtődni, és még van tíz-tizenöt ilyen, ami a magas irodalomból létrejött. A harmadik talán - ez a legfontosabb, és ebben vagyok a legszkeptikusabb -, hogy volnának olyan könyvek, életműsorozatok, amelyek hosszú távon működnek, és szolidan eladhatók. Ez hiányzik a legjobban. Egy Mándy Iván, Örkény, Nádas vagy más félklasszikus, klasszikus helyzetben lévő könyvből egy év alatt el kellene adni 1500 példányt, és folyamatosan műsoron tartani, akkor lehetne stabilabb könyvkiadást csinálni. Nyilván a kiadók próbálkoznak is ezzel, ez az, ami épeszűbb és hosszabb távú működést tesz lehetővé. Vagy természetesen ennek a fordítottja is benne van: könnyen lehetséges, hogy a kortárs irodalom még kisebbre zsugorodik és eljelentéktelenedik, ennek a veszélye is megvan. Mindaz, amiről beszéltünk némileg indulatosan és élesen, részben erről is szól, mert ebben a nagy melegben, a Könyvhét körüli propagandában meg lelkesedésben mintha nem érzékelnék a kiadók a veszélyt, hogy tényleg a jégen járunk ebben az értelemben.
    
     HJ: A kiadók keresztfinanszírozással próbálkoznak. Lelkesedésből vállalom, hogy az irodalmat adom ki, de ezért - hogy ezt ki tudjam adni - vállalok más könyveket is. Ez a hozzáállás szerintem nincs rendben. Nem akarnék karitatív okból könyvkiadót csinálni, szerintem senki nem akarja. A keresztfinanszírozásnak az az átka, hogy ma lemegyek iksz típusú könyvig, holnap ipszilonig, zéig. Meddig csúszok le, és csúsztatom el vele a másik profilomat is?
    
     MS: Márton Laci egyszer finoman megjegyezte, hogy nem feltétlenül szükséges fejest ugrani a pöcegödörbe. Ezt azért a kollegáknak szívesen mondanám.
    
     HJ: Igen, az egész média olyanfajta küllemet mutat, mint hogyha feltétlen a sikeresség, a példányszám, a pénz lenne a mércéje mindennek. Ezt azért mégsem kéne elfogadni. Tudni kell, hogy a selejtből a legjobb is selejt, és a kudarcos irodalmi mű is az irodalom terepén belül van. Ezek fontos kategóriák. Azt gondolom, hogy ez a szakma jelen pillanatban piaci alapon nem fog tudni megélni, csak akkor lélegezhet fel, ha kormányzati, állami koncepció születik. És kötelező, hogy szülessen! És ha nem születik, egyszerűen a kultuszminisztert el kell küldeni a halál faszára! Egy tábornok, ha elveszti a seregét, főbe lövi magát. Ez egy tisztességes megoldás.