Szilágyi Zsófia: Lehetségesek A gyerek

Vannak lehetséges sorsok, néha szinte széttéphetetlenül összegubancolódva a ténylegesen megvalósulókkal, olvashatjuk többször is Háy János legújabb regényében, A gyerekben: „ha ennek a lehetséges életnek az útján megyünk tovább, ami ebben az esetben éppúgy esélyes a megtörténésre, mint bármely más, például az, ami később megtörtént, végül e lehetséges évek múlásával a lány egyedül marad majd azzal a várakozással, hogy lesz neki unokája, akit szerethet, s akivel majd megélheti, hogy van valami értelme az életének, s ez is lett volna, ha nem jön be ez a hülye méhnyakrák, amit különben nagyon jó eredménnyel gyógyít ma már az orvostudomány, és a történet szempontjából is jó lett volna, ha meggyógyul, mert nem pusztán hihetetlen, hanem unalmas is, hogy mindenki összeszed valami halálos betegséget, a legtöbb persze valamilyen rákot”.

Egy kritikának is vannak lehetséges vonalai – a regény címéből kiindulva például diadalmasan bejelenthetném, hogy Háy regénye lezárja az aparegények korszakát, és megnyitja a gyerek-regényekét. Tipologizálásba kezdhetnék, kiemelve, ami alátámasztja, és elhallgatva, ami gyengíti ezt a koncepciót. Hiszen igaz ugyan, hogy a Háy-regény címe hangsúlyos válaszként is felfogható az apákat címbe emelő, vagy szereplőként szétíró, édesapámozó szövegekre, A gyerek mégsem az apa-fiú kérdést zárójelbe tevő regény. Hiszen a főhős, akinek egészen a haláláig nincs neve a regényben, nem valakivé válik, ahogy egy férfi, a gyerekének köszönhetően, apává, hanem apa lesz ugyan, mégis az a fontosabb, hogy mindeközben gyerekmarad, megfosztva a kilépés, a kiszakadás, a változás esélyétől. Kezdhetném a kritikát ezzel, és egy elegáns megoldással összekapcsolhatnám azzal a kérdéssel, hogy ez a regény mostanában megjelent, sokat elemzett társaival szemben (nevesíthetem is: Nádas Párhuzamos történetek című művére gondolok), nem a lezárás lehetetlenségét állítja a középpontba, hanem a kezdetet problematizálja. (Így, egyúttal, újabb váltást mutathatnék meg, ha nem félnék attól, hogy a korszakok és paradigmák megrajzolása ilyen közelnézetből igen könnyen és gyorsan válik nevetségessé.) Nem a vég érdekes tehát Háynál, a halálban semmi váratlan nincs, az sokkal érdekesebb, hol is kezdődik el egy sors: „Nehéz eldönteni, hogy valaminek hol van az eleje, hogy mi miatt lett ez vagy az, s hogy ami éppen kezdőpontnak látszik, nem pont egy már régen megkezdett folyamat része.” A regény a sors és az egyéni akarat, döntés viszonyát felvető, kissé az olvasó útját lezáró, hiszen tanulságokat levonó zárlatánál sokkal izgalmasabb számomra az eleje, hiszen ebből a mondatból még nem sejthető, hogy ez lesz a gyerek sorsának nyitánya: „Négyen ültek a kiskonyhában az asztalnál.” Persze, nem is ez a nyitány, hanem az, hogy a még meg sem született gyerek szülei az anya szüleihez költöznek, így nem kezdenek saját életet, csak folytatnak egy már megkezdettet. De lehet, ott van a kezdőpont, hogy a gyerekből nem tudós lesz, filozófus, ahogy tervezte, hanem magyar-történelem szakos általános iskolai tanár. Vagy mégsem itt kezdődik minden, hanem ott, hogy nem Pestre kerül dolgozni, hanem vissza, a saját falujába, ahol tanár, majd igazgató, úgy egészében és mindezzel egyidőben pedig alkoholista lesz.

Lehetséges lenne máshonnan is indítani ezt a kritikát. Belevághatnék a ma egyre divatosabb személyesség felől indítva, egyúttal Háy pályáján elhelyezve ezt a kötetet. Azon a pályán, ahol a történelmi regények, a Dzsigerdilen és a Xanadu után a kritika (egy része) mait kívánt, a Völgyhíd után, amely mai történet ugyan, de „készen kapott”, személyeset. Nem mintha fontos lenne, hogy a kritikusok éppen mikor mit várnak, hiszen a dolguk nem a házi feladatok kiosztása, hanem a megszülető művek értelmezése volna, mégis érdekes, hogyan lopózott be a személyesség Háy műveibe, hiszen ott volt már, ha nem is közvetlenül, nem is visszakereshetően az A bogyósgyümölcskertész fiában és a Házasságon innen és túlban is. Az ezek után következő A gyerek mögött megint nem Háy saját sorsát kell keresgélnünk, mégis, a gyerekkori közeget jelentő falu nagyon személyes élményét olvashatjuk ki belőle. Azét a faluét, amelyből a gyerekkel ellentétben Háynak sikerült kiszabadulnia, és ahova csak most „ment vissza”, hogy megírja. Ez a falu, ahogy egy Kőrösi Zoltán által készített 1993-as interjúban olvashattuk, Háynak először a rend és a tradíció, aztán a pusztulás érzetét adta át: „A hagyományos paraszti életforma, ami körülvett bennünket, a gazdálkodási és szokásbeli tradíciók, a falu szigorú hierarchiája számomra tökéletes rendnek látszott akkor, és annak látom ma is. [...] Hogy ez a rend mégsem a 2x2 bizonyossága, azt csak tizenéves koromban vettem észre. Csak akkor tűnt fel, hogy itt valami végérvényesen befejeződik, hogy a paraszti értékrend, aminek lényeges elemei még az ipari forradalom előttről valók, megszűnik, és közben nincs minek átadnia a helyét.” (Kőrösi Zoltán: Felrombolás, JAK-Pesti Szalon, 1993, 148.) A rend felbomlását látjuk A gyerekben, pontosabban az üressé vált, pusztító új rend megtörésére irányuló kísérleteket. Olyan nehéz ez, az elszakadás a falutól, mint az emberiség megteremtése, vagy egy új vallás megalapítása: nem véletlenül kerül elő több szereplő kapcsán is párhuzamként az első emberpár vagy Jézus Krisztus. De aztán a kiemelkedés esélye csak a gyerek gyereke számára marad meg: részben azért, mert az ő lehetséges és tényleges sorsa már kikerül a regény idejéből és teréből, részben meg azért, mert ő az, aki már elfelejti mind a falut, mind az apját. A hagyomány itt nem megtart, hanem rombol, de a gyökértelenség sem sokkal jobb – a szeretet és a szerelem rajzolhatná csak szebbre ezt a depresszióra hajlamosoknak félve ajánlható regényt. Persze, azért a szerelemben se bízzunk nagyon, és nemcsak azért, mert a szeretkező testek ebben a regényben igen hamar bomlásnak, hízásnak indulnak, magukkal rántva a lelkeket is, de azért sem, mert a szerelem nyújtotta szabadság nem maradhat meg sokáig: „A szerelem talán az olyan, hogy még a teremtő akaratát is le tudja gyűrni, felül tudja írni. Mert ha működik, akkor azért, hisz az ember ki tud szökni az örökös félelemből, hogy agyonnyomja az ő kicsiny idejét a teremtő végtelen ideje, s meg fog halni, persze, nem tudja, mikor, sem azt, hogy mi fog akkor történni. A teremtő ezért a szabadságérzetért gyűlölte annyira a szerelmeseket, s egész maradék karbantartói tevékenysége, amit még a világgal megtett a teremtést követően, arra irányult, hogy lehetőleg össze-vissza kavarja ezt az érzést, és szeri-száma nincs a tragédiáknak, amiket ezzel okoz.”

Meg, hogy még egy lehetőséget mondjak, indíthattam volna nemcsak a személyesség felől, de egészen személyesen is, ha úgy gondoltam volna, rólam szeretnének olvasni, nem Háy regényéről. Írhattam volna arról, hogy Móricz Zsigmond és a kortárs irodalom tanulmányozása közben, kikapcsolódásképpen vállaltam el, írok A gyerekről, aminek, gondoltam, semmi köze nem lesz majd a feladatomhoz. És aztán megdöbbenve vettem tudomásul, szó sincs kikapcsolódásról, hiszen a móriczi, például az Életem regényében tettenérhető falukép szétbomlása, illetve Móricz Zsigmondnak és a faluból folyamatosan kitörni próbáló apjának, Móricz Bálintnak a sorsa felől is teljes joggal olvasható ez a Háy-regény. Meg írhattam volna arról az általam sokat idézett mondatról, ami egy Háy-esszéből való, és az Egy bogyósgyümölcskertész fia mint önéletrajzi novellaciklus egésszé szerveződése kapcsán született: eszerint az olvasó „saját élete fogja össze a 25 novellát egy regénnyé, s a novellák közti résbe a saját életéből nyom szigetelést.” A gyerekben, úgy tűnik, nincsenek rések, és mégis vannak, éppen a felbukkanó szereplők lehetséges sorsainak és lehetséges emberi kapcsolatainak köszönhetően. És ebbe a réseken át nyitott regénytérbe bármikor beléphetünk mi is, olvasóként, szigetelőnek: a gyerek például, amikor felkerül Budapestre, nem abba a budai gimnáziumba megy, az Arany Jánosba, ahova a Kőrösi-féle interjú tanúsága szerint Háy járt, hanem egy néven nem nevezett pestibe. Egy elitgimnáziumba, ami a Kecskeméti utcánál van, van benne kollégium is, és az osztályonként legalább hat tanuló a gimnázium kollégiumában lakó, nem értelmiségi származású, vidéki gyerek. Vagyis az Apáczaiba, ahova én jártam.

Lehetett volna így is.