Tiborc új panaszai

A litera felkérésére, az Új Színházzal együttműködésben öt kortárs drámaíró írta át Tiborc panaszait: Erdős Virág, Egressy Zoltán, Lackfi János, Háy János és Zalán Tibor. Bánk bán eredeti megszólalásai közt az egyes részeket szabadon, saját, választott stílusban és módon átdolgozó-megformáló írók nevét jeleztük.

BÁNK
Beszélj, beszélj; igen
jól hallom én panaszod!
 
TIBORC (Erdős Virág)
Oké, Bánk bán,
már vártam a percet,
beszélhetünk, ha
tartod a tercet, lám
 
itt állok vádlón és
fogom a fejemet,
rám sózzák mindig a
legdurvább szerepet,
(de)
úgy látszik nem akad
nagyobb paraszt nálam,
csak főlök itt a subámban és
verem a nyálam
 
nem enyhít a bajomon már se isten se saridon,
nem vagyok egy hős
tenor
csak egy lírai
bariton
 
veled persze tüntetően
elnézők a főnökeid,
akármilyen zűrösek is mostanság a
nőügyeid
 
(de)
bármekkora is köztünk a kulturális szakadék,
nem megyek a szomszédba egy
keresetlen szavadért
 
megmondom a szemedbe, hogy 
vége van a dalnak,
idestova ezer éve
beszélek a falnak
 
lehet, hogy egy jobb darabban
akad ennél jobb téma,
de ebben itt most éppen ez a
megoldandó probléma
 
mert oké, hogy egy „száműzött” csak
ide-oda vándorol,
de például egy robot,
az a röghöz kötve
robotol,
mégse terem neki babér,
boltba kell mennie babért,
kicsi háza rogyadozó,
van egy ól,
a többi bozót,
arany
mezők,
ezüst
folyók,
kinek hízók,
kinek tojók.
 
Rendbe van,
de közbe mégse,
nem jár ide busz,
de pék se,
 
mindamellett hol késik az aszálykárok enyhítése?
az aranybulla tudniillik nem tesz még egy említést se,
 
s (hogy) mért kellett a fagynak is pont beállnia?!
(idén is)
annyi lesz a gáz, mint ide
meránia
 
(tuti hogy)
akármilyen jó fej ez a
második endre
az első dolgom az lenne, hogy
bumm
a fejbe
 
mert mindhiába ragyog ránk a
„monoki gondolat”
ha nem oldja meg momentán az
anyagi gondomat
 
(ma már az)
emberszív is úgy bolyong, hogy
hiába van tele hittel,
minden sarkon rálegyint egy
hontalan
lézengő ritter
 
és akkor még ott vannak a
tótok meg a bajorok,
a pókok meg a pajorok,
ez is,
az is
rosszul hat rám,
és akkor még sorolhatnám –
 
„Hej,
égig-nyúló giz-gazok!”
hát,
vannak itt-ott még bajok.
 
Most te vagy aki hallgatsz, Bánk bán,
én meg aki sír,
de előbb-utóbb mindkettőnket
befogad a sír,
ápol majd és eltakar a
cinterem…
 
BÁNK
Ha! –Ezt hogy elfelejthetém! – Istenem!
 
TIBORC (Egressy Zoltán)
Felejtesz engem is, nagyuram. Számomra
Van-e más kigázolás, mint némi gazolás,
Életem kertjének gaztalanítása?
Szó csak a fegyverem, jól tudom, te hallgatsz,
S pár kis perc eltelvén azt mondod majd:
Tűrjek, ó tűrjek én békességgel.
De miként tűrhetém, mondd, nagyuram, hogy
Fesztiválválogató döntnök létemre
Társimmal méltatlan helyzetbe taszíttatánk:
Az útiköltségről, ím, számlát kell adnunk,
S így jövedelemnek minősíttetik az,
Méltatlan helyzet, s mi nem teheténk erről.
Nem beszélve most a szakmai jegyekről,
Melyeket úgyszintén fizetnünk kelle –
Ez hát a kérdés, hogy fizetnünk kell-e?
Úgy hiszem, igen, hogy végül sújtottan,
Elszegényedve és megalázottan
Gyűjthetjük új ellenségink nagy hadát
Döntésünk nyomán, mely születendik.
Ez az én panaszom, nagyuram, nincs most más,
Magánjellegű volna még sok minden,
Ámde ez kurvára nem ügyed, jó uram.
Nem tartozik terád, s másra se, azt majd én
Dolgozgatom fel, már gazolgatám.
S most nyilván azt mondod: Magyar hazám! 
 
BÁNK
(búsan néz ki az ablakon)
        Magyar hazám!
 
TIBORC
Ő cifra és márványos házakat
Építtet és mi csaknem megfagyunk
Kunyhónk sövényfalai közt –
 
BÁNK
Átkozott!
 
TIBORC (Lackfi János)
A biztonsági őrök népe lettünk,
Minden sarkon áll egy orángután,
Rágót kérődzik, mint jámbor tehénke,
Űrbe bámul, épp csak tejet nem ád,
S ha moccansz óvakodva, szeme villan,
S megvillan oldalán is a gyilok,
Mit úgy himbál, mint szamár a pöcsét.
És őrzi-őrzi a nagyáruházban
A légzsákká pumpált gyümölcsöket,
Olyan a szőlő, mint kövérke ringló,
Olyan a körte, böszme úritök,
S az alma sörrel telt bendőnyi dinnye.
Ha ki felfútta, dugná fel magának
Egy eukonform rostába, melyen
Likak számozvák átmérő szerint.
Bár istenáldta gyümölcsöt teremnek
Nálunk a fák, de nem kell senkinek se,
Nyesem, permetezem, orzók elől kerítem,
Kik dolgozatlan jutnának haszonhoz,
Adót fizetek, szedni fára mászom,
S a felvásárlók csak körberöhögnek.
„Jöjjek két hét múltán, ha rám rohadt már”
Isten rohassza rájuk az eget,
S fulladjanak meg ennen döglevükben,
S fúljon az is, ki valagát mereszti,
S főzőshowban kotyvaszt export-kaját,
Én tisztelem a művész urakat,
S a műsorba is betelefonálok,
De tőlük éhen veszhet a paraszt.
Egyek tévéműsort, míg bukott miniszter
Tömi zsebét végkielégítéssel,
És búcsúképpen tán reám uszítja
Az adóhatóságot, mert egy ócska traktort
Mely kert végében áll, a sarc fejében
Kénytelenül adok-veszek papíron,
Hogy e szaros létben talpon maradjak?
 
BÁNK
Hogy úgy van!
 
TIBORC (Lackfi János)
Ők plázát építenek,
Hol dől a zene, mint ipari májkrém,
Mely májtalan, míg csillivilliben
Riszál sor pírszinges rihe,
(De meghúznám egyikét-másikát!)
S kigyúrt, szolis fiúk, akiknek
Vasvillahegy a hátán jönne ki,
Ha én igazítnám az ingyenélők
Sorsát tajtékzó rosszkedvem szerint.
 
BÁNK
Oh, buzogj vér! Csak buzogj!
 
TIBORC (Háy János)
Hé, haver, most elmondom neked lazán,
milyen kurva szar lett a hazám,
Mert én vagyok a tibi-tibi-tiborc,
akivel a nemzet kitolt.
Hiába fogod be a füledet,
A szar úgyis betöri otthon a faladat.
A kormány persze kussol, akkora a baj,
minden szoci füle mögött egy wallstreeti karvaly
Lenyúlják a húsosfazekat meg a maradék morzsát,
mi meg rághatjuk a szabolcsi alma torzsát.
Itt az oroszok húsz évvel Kádár után,
az ember csak bámulja a híradót bután,
a gázpromtól jön a propán bután.
A sarkon csövesek osztoznak néhány kukán,
a hírtévén a miniszterelnököt verik épp kupán,
míg az ellenzék keresi a csomót a kakán,
a dílerek meg a zseton a mérgezett kokón
 
Figyelj haver, elmondom, mert én vagyok a tibi-tibi-tiborc,
akivel a nemzet kitolt.
 
A nyolckerben úgy szól a nóta, hogy I can get no,
minket sem elégít ki a gettó.
De hiába jár reggeltől estig a szájuk,
a budai polgárok szarnak rájuk.
Pár szociológus lenyúlja a roma-alapot,
aztán köp ez egészre és veszi a kalapot
Senkit nem érdekel, hogy szétesik az ország,
s Európát ellepi a kannás borszag,
nekünk ez jutott, egy ilyen rohadt korszak,
örüljünk neki, lesz ez még rosszabb.
 
Ide áll, odaáll nem túl ideális,
tudod ki az haver, a magyar liberális.
A fiatal demokraták, ajvé,
be vannak szarva, hogy 2010-re elfogy a szajré.
Budapest is a legrosszabb nyomon,
lehagyta először Prága, aztán Pozsony.
A besúgókról soha nem lesz lista,
előbb tudjuk meg, ki lett arab terrorista.
Senki nem emlékszik, mindenki felejt,
az ország fele alkoholista, fele selejt.
Ózonlyuk, üvegházhatás, afrikai hőség,
az ellenzékben semmi, a kormányban nulla felelősség.
Mindenki mindenért mást okol,
s csodálkozik, ha néha előkerül pár ököl,
s Budapest utcáin kitör a pokol.
Lehetsz hazug, tolvaj, adócsaló,
ki akad horogra, legfeljebb néhány tahó.
S amíg a piti tolvaj meglakol,
az értelmi szerző a Bahamákra pakol.
Az egész hal rohad, büdös a fejétől.
Az ember naphosszat okádik a fajától.
 
Elmondtam haver, ne csukd be a füledet,
a szar úgyis bedönti otthon a faladat.
Elmondtam, mert én vagyok a tibi-tibi-tiborc,
akivel a nemzet kitolt.
 
BÁNK
Te Isten!
 
TIBORC (Zalán Tibor)                  
Ő tonnaszámra szarja teli
a szánkat, szét az agyunk,
szívünk s a fejünket,
éppenséggel mintha mindenik porcikája
egy-egy ürítő-gép volna; sok
arctalan – s ő az arcátlan köztük;
olykor azt hinné az ember,
hogy tán a móri gyilkost viszik, úgy körül
van véve elvbarát maszkos bitanggal;
s mi már egy műanyag felest is csak
ketten tudunk hitelből rendelni
bajunkra ótvaros korcsmánk homályán.
De ezt már… mintha elébb
mondtam volna,
s ha mondtam, már akkor
is, bizton mintha untam mondani volna.      
    
BÁNK                                  
Te isten! Vagy… én is mondtam már?
 
TIBORC  (Zalán Tibor)                
Mondtad, és mondtad rá, ismétlés
a tudás anyja. Rendben,
kapaszkodj csak bele egy fasz kis mondatba,
mi addig takarja előled, mit látnod kéne,
míg rá nem csukódik pillád a nemlétre.
Folytathatom? Fajtám a tétem!
                           Úgy értem,
el kellene pirúlniok, midőn
páncélozott verdákon útaznak kátyús
mindennapjainkon és foszladozó
lelkünkön át, egész a bankjukban
őrzött milliárdjakig, s még tovább.
Én nem alkusz, a minden
seggnek teszek panaszt: mert az összes,
ami felhalmozódott ott,
s bukásuk után őket majd tovább is a
pénz-istenek asztalánál ülteti,
tudható: véres verejtékünk gyümölcse az.
Lelkemre mondom, ha legalább
képmútatásban adnák kissé alább,
nem táncikálna annyit csontzenénken
id-s-oda a töméntelen sok báb s a láb,
s nem lenne úgy átlátható,
hogy hazudoznak közös miccenésre.
Legalább pányvát köthetnének a röhögésre,
mi belőlük felszakad, midőn a  gyászunk
látják lent, s zajlik közben
nemtelen nászuk a nemtelennel fent.
Solidarność,  kiabál a lélek azon
nyomorúltakért, kiket kiállhatatlan
adósújtásaikkal, rossz törvényeikkel,
korrupt hivataljaikkal a sírba döntenek:
nyugdíjasok, hajléktalanok, törékeny lelkek
akár a kóbor kutyák, ínségükben sorra döglenek.
Na, mi van, nagyúr, miért
nem vartyogod most, te istenek, te istenek!
Megmentőként érkeztél te is,
de máris tele a töke mindenkinek veled!
 
BÁNK
Tűrj békességgel!