XanaduFöld, víz, levegő - Részlet a regényből

Attól félni, amitől nem kell félni, azon gondolkodni, amiről nem kell gondolkodni, azt tenni, amit nem kell tenni, oda menni, ahová nem kell menni.

Oda menni, ahová nem kell menni, azt tenni, amit nem kell tenni, arról gondolkodni, amiről nem kell gondolkodni, attól félni, amitől nem kell félni.

Félni, amitől félni kell, gondolkodni, amiről gondolkodni kell, tenni, amit tenni kell, oda menni, ahová menni kell. Mert ahová megy, mennie kell, és amit tesz, tennie kell, és amiről gondolkodnia kell, gondolkodnia kell, és amitől félnie kell, félnie kell. Hiába zengi a koponyán belül egy egész hangáradat, biztosan megint az őrangyalok szállták meg a termeket, hogy nem kell félni, nem kell félni. Mint egy megpuhosodott gyerekkéz, a hang a fej hátsó szegletéből ömlik elő, visszaverődik a homlokcsonton, és kanyarodik a kiindulás helyére, hogy onnét újult erővel lövelljen ki: nem kell félni, nem kell félni, aztán néhány kiáltás a halánték felé kanyarodik, és onnét visszhangzik. A nem kell félni keresztbe-kasul átcsíkozza a csontburkot, hogy a férfi már mérhetetlenül rettegett. Az ágyon felülve hánynia kellett, öklődött, sárga lé ázalgott át az ajkakon: aranylé a gyomorból, csíkokat festett a fehér vászoningre, csorgott az ágyra, a tenyér támaszkodott az ágyperemen, belemarkolt a lefolyt tócsába, az ujjak között kibuggyant a lé. Az őrzők csak tovább kórusoztak, s a fej, akár egy nagy márványterem, ide-oda verte a hangokat. A félelem a terem alján bújt meg, hasra vetette magát, ott didergett a hideg kövezeten, teljes testét átadva a hűlésnek. Fázott és remegett a férfi az ágyon, de a félelem csak feküdt a kövezeten, nem kelhetett föl, mert a hangok, mint az ágyúlövedékek, halálosan cikáztak a levegőben. A kövön fekvő most minden erejét összeszedte, kúszni kezdett, húzta kifelé az áthidegült testet, kifelé a márványteremből, centiről centire haladt, lassan, messziről szinte mozdulatlan, mint egy lomha égitest, a Szaturnusz mozdul az égen, de mozdult, ő érezte, megemelt fejét eltalálta egy cikázó lövedék, ki akart jutni ebből a teremből, kimenekülni az őrzők fogságából, eljutni a kapukig, és ott felegyenesedni, futni, futni…

– Uram, az otthoni partok! Velence! – hallatszott Márió kiáltása, s most hirtelen kintről egyre több hang szaladt a szobába, a tengerészek kiabáltak egymásnak.

– Az enyém, mint az evezőrúd, olyan kemény – kiáltott az egyik, s kezével az ágyékát markolta.

– Akkor te jobb, ha előbb a lovardába baktatsz – kiáltott röhögve a másik –, nehogy szétrepeszd az asszony valagát.

– De marha állat vagy te, Pietro. Nem azért hívnak téged kősziklának, mert házat akartak rajtad építeni, hanem mert az egész agyad egy nagy kődarab, amit teleszartak a kőszáli kecskék meg a verebek.

– Látom, a parton az asszonyok ott állnak, nagy fekete lyuk van a szoknyájuk közepén – kiáltott az árboclétráról le az egyik matróz. Mind nagyon kémlelni kezdték a partot. Látnak-e asszonyokat, nagy fekete lyukakkal. Nézték a partot, mondogatták, ottvan e, ott-ott, aztán hunyorogtak, otta, ott, fű az annyát, azannyát, oda-odakaptak a gatyájukhoz, azannyát. Gondolatban már egész testükkel benne lubickoltak a fekete résben, benne nyakig, mert olyanok voltak, talptól tetőig, mintha az egész lényük az ágyék leszármazása volna, még a fülük is, a bőrük is, mindenük csak olyanokat érzett, amit az ottani részeknek kellett érezni. Mentek közben közelebb, a hajó rendes ütemben falta a vizet, már tényleg látszott a partszegély.

– Te eszement Giuseppe, hát azok nem asszonyok, hanem házak – kiabálták többen is –, a fekete lyukak meg ajtók meg kapuk – röhögtek mind, megrángatták Giuseppével a kötéllétrát, amire a férfi, akár egy női combra, szinte rácsavarodott.

A velencei akkor lépett ki a dolgozófülkéből. A reggeli nap éppen árnyékot vetett az ajtó előtti részre, s kirajzolt egy darabot a vitorláról a fedélzetre, s a hajó elé a vízre. Félni, amitől nem kell félni – gondolta. Mert a töröktől rettegni: élet vagy halál. A kalózoktól rettegni: élet vagy halál. A vihartól, a vad időtől félni: élet vagy halál. De félni attól, amitől nem kell félni, csak élet, és nem lehet halál, vagy csak halál, és nem lehet élet. S most csak ez leselkedett rá: az érkezés.

A hajó lassan elérte a csatornákat, a tenger királynőjének belezete a bélpoklosok mohóságával szippantotta magába a gályákat, karavellákat, carraccókat, az apró halászbárkákat, s minden népet, aki a fedélzeten végződött. Ez a föld befogad, mint a persely, de kijutni belőle ugyancsak lehetetlenség. Nincs zárja, hisz magának rejtegeti a kincseket. Nincs kis lakatja, amit felfeszegethetnének. Csak ha az egész perselyt kőhöz verik, s összetörik darabjaira, csak akkor lehet kikeveredni onnét. Mint a cserépmalacokból: szétzúzódik a halványpiros állat, s a benne tartott aprópénzek gurulnak szerte, mindenfelé a földön…

Úszott a hajó befelé az erezeten, a Nagy Csatorna palotái között, míg elérték a Rialtót, ahol a karavella aprón nekiverődött a kikötőpartnak. Hát ez volt az érkezés 1494. szeptember 21-én, abban az évben, mikor a franciák Károlya meg akarta szerezni a tengerek ékét.

Szeptember végén futottak be a legkésőbbi hajók a kikötőbe, ez volt az utolsó ideje az üzletnek, most még haszonra lehet vinni valamely árut, most még néhány hétig. Búzát vinni Firenzébe és Genovába, aranyat meg fűszert Lyonba vagy Bruggébe, lovakkal, szekérrel áthágni gyorsan az Alpokon, és eljutni Bécsbe, Lübeckbe, Párizsba. Akik kevestelték a nyári jövedelmet, most ott kerülköztek a kikötői forgatagban. Sokan csak vásárnyi árura ácsingóztak, hogy még elvisznek valamit a közeli városkák piacára, és kevés hasznot hoznak, annyit legalább, hogy ne pusztítsa el őket a téli hideg.

A hajó kikötött, a tengerészek még nem hagyhatták el a fedélzetet, a kipakolás az ő feladatuk volt. A velencei egy hatalmas lajstromot végigolvasva újra átvette Márióval tételről tételre az árut. Pontosan megbeszélték, hogy miért mennyit kell kapniuk, s legfeljebb annál többet, de kevesebbet semmiképpen. Aztán összerakta az útiholmiját, s egy szolga kíséretében elindult hazafelé. Átverekedte magát a téren, majd a lagúnák járatain. Néhány ismerős arc tűnt elő, egy férfi a Tanácsból, társak a kereskedésben, egy asszony, az arca pontosan meghatározható időre emlékeztetett, de ő most kerülni akarta a találkozást és emlékeket. Köszönés nélkül vágtatott, nem gondolt semmire, nem szaladt föl gondolat a levegőbe, nem akadhatott bele röpködő angyalok lábába, hogy egészen az egek palotájáig emelkedjen. Minden éppen ott zötyögött vele a csatorna melletti kis gyalogúton, s éppen olyan magas volt, mint ő, sem elébe nem szaladt, sem mögötte nem maradt el semmi. A velencei éppen a velencei volt, mikor a ház kapujához érkezett. Megzörgette a kopogtatót, a szolga nyitott ajtót. Az ajtó nyikordult a vasakon.

– Megolajozhatnátok – morogta alig hallhatóan.

– Isten hozta, uram – mondta szélesre perdített vigyorral a szolga.

– Jó reggelt, az úrasszony itthon van?

– A szobájában – válaszolt még mindig vigyorral a szolga.

A kereskedő ledobta az útiköpenyt, és nekilódult a tölgyfa lépcsőknek, erővel neki a megtenni nem akart útnak. A falapok beleköhögtek a délelőttbe. Nyitotta fent az ajtót, a szobát erős fény világította kintről, a nap ereje mintha megsokszorozódott volna az ólomüvegek szűrőjén. Az asszony az ablak közelében ült, éppen benne a fényölben, egy karosszéken, és imádságokat olvasott. A nyikorgásra hirtelen felkapta az arcát, a nap keményen kirajzolta az arcmetszést. Mintha arc nem is volna, csak az a vonal benne a levegőben, ami határa a sötétnek és az eszeveszett fényességnek. A homlok kicsit domború, alatta határozott, de nem durva orrvonal, kicsi száj és hegyes ajkak. Az árnyéktéren a szem egy pillanatra megcsillant, valahonnét fényt kapott, holott a nap éppen takarásban volt. Talán belülről, a szem mögül villanyozott valami. A férfi képzelete nem szaladt előre, nem futott, hogy a test előtt beérjen a csillogó öbölbe. Éppen a lépések sebességével közeledett benne minden. Odahajolt az asszonyhoz, a bőr bőrt ért, a szem egy pillanatra lecsukódott, s mikor kinyílott újra, már nem volt ott magja sem a korábbi csillogásnak. Olyan volt a szembogár, mint a vizes rongy.

Míg a férfi minden ölelést végigcsinált, a rongy mögött hatalmas munkálkodás zajlott. Emberek rohantak veszett iramban, hogy a homlok mögött pillanatra megbontott termeket újra elzárják a külső világtól. Először a bútorokat takargatták le, minden aranyozott asztalokra és székekre vásznakat húztak, aztán berángatták a spalettákat, egy résen se mehetett keresztül sötét, s végül lámpásokat oltottak, és elzárták a termeket. Belülről haladtak kifelé. A férfi keze a ruha alá bújt, a szolgák pedig bezárták a legszebbik szobát, ahol gyémántból vannak kirakva a bútorok, s ahol az úrnő legszebbik ruháját viseli, aztán az étkezőt, a dolgozót, a fogadótermeket, a várakozót és az előcsarnokot, végül a lépcsőre nyíló főkaput is lezárták. – Ha dörömbölsz, bejuthatsz – mondták a palota őrei –, ha kiállod próbáinkat, ha lefizeted a bejáratnál egy életedet, s aztán az előcsarnokban a másikat, és lefizeted sorra mind a hét életedet, bejuthatsz a belső terembe.

A kapu előtt már ott lézengett néhány viador, lovag meg csavargó semmirekellő.

– Nemesurak, kezdődhet a vetélkedés – kiáltott az őrkapitány –, feltételeinket immár ismerhetitek. Hét élet a fizetség.

A lovagok kardjaikat fényezték, elhevertek a palota körüli füves ligetben.

– Hét élet? – kérdezgették egymástól és maguktól. – Na most ezt azért mégiscsak meg kell gondolnunk ugyebár.

– Nem úgy van az, bajvívók – zsörtölődött a kapitány –, aki mérlegel, már mehet is.

A lovagok és csavargók álltak egy kicsit, aztán először az egyik, aztán a másik meg a harmadik, a negyedik, szóval sorra eloldalogtak. – Mit strapáljuk magunkat – mondogatták. – Meghalni ennyinek egyért, hogy egy beérjen. – Egy fertályóra sem kellett hozzá, s nemhogy ott nem maradt egyetlen lovag sem, de még port sem lehetett látni a messziségbe kanyargó úton. A palotát meg felverte a gaz, szúrós csipkebokrok, kaparós kökény meg mindenféle ágbogak, s e perctől kezdve, még ha akadt volna is vállalkozó a hétélet adására, az sem juthatott be, mert nem volt ez már kincset őrző palota, csak egy kupac gaz.

A férfi keze alatt ropogott a száraz bőr, a keményre mosott ruha, a száját futtatta végig az arcon, de olyan volt, mintha egy üres cseréptálhoz ragasztaná a nyelvét. Persze mindezt az egek magasából teljes megelégedettséggel szemlélte a világot őrző hadsereg, semmiféle cserépkancsót meg ropogó bőrt nem láttak. Pont ugyanazt látták, mint más szerelmesek szobájában.

– Milyen szépen rendben van itt minden – mondta kellemeset sóhajtva Bertolo.

– Milyen szépen… – zúgták rá kórusban az angyalok.

– Végül is mit akar ez a velencei Piránóban, mit nyáladzik a piránói lány után? – kérdezte álmélkodva Bertolo. – Marha ez a velencei, egy nagy marha, hogy szét akarja zúzni ezt itt, egy másik ugyanilyenért.

– Ennek aztán semmi nem jó. Ez a jó se jó itt neki – mondták a seregek méltatlankodva. – Mi persze ezt soha nem csinálnánk a helyében.

– Nem baj, hamarosan ellátjuk a baját – vihogott a gazemberangyal.

Sokáig morgolódott még a sereglet, hogy mért nem jó a velenceinek, ami valójában jó. Az egész teljesen érthetetlen volt nekik, mert semmit nem láttak onnét messziről, csak őriztek mindent, ahogy nekik az parancsolva volt. Végül a büntetések kieszelése nyugtatta meg őket. Hosszan sorolták a módozatokat, amelyek messze fölülmúlták az alexandriai görög negyvenes átkát, ez volt vagy százas, vagy százhúszas átok. Annyira belefeledkeztek a büntetésekbe, hogy nem is vették észre, amikor a világok elejétől szolgáló angyal elemelkedik az égpalota rondellájáról, hogy szokásos kutatókörét leírja az égen.

*

Míg a velencei a gazokban hányódott-vetődött, jól összeszurkálódva, nagy sebekkel mindenfelé, a piránói kikötő karéjának közepén, éppen ahonnét a legmesszibb a rálátás a tengerre, pontosan abban a résben, ahol a szelesangyalok szoktak átszökni s besurranni a sikátorokba, azon a pusztahelyen, amitől úgy nézett ki a kikötőt kerítő házkaréj, mint egy kalóz pofája verekedés után, ezen a foghíjon már teljes magasságáig följutott a palota, amit a velencei kereskedő a piránói lánynak építtetett. Ha valakinek lett volna füle a szellemek hangjára, nagy kopogó dobolást hallhatott volna, mert a szórakozott angyalcsapatok oda sem figyelve kóricáltak a megszokott utakon, s teljes testtel meg teljes szárnyszélességgel verődtek neki a frissen felhúzott falazatnak, s a csodálkozástól eltátott szájjal pottyantak a ház előtti kőtörmelékekre. Ott ültek, szólni nem bírva, s a fejük fölött csillagok pörögtek oválisan körbe-körbe. Innét vették a régi festők, akik még át tudtak kukucskálni a szellemek világába, s nem pusztán azt tudták megfesteni, amit láttak. Sőt, amit láttak, azt meg se festették. – Minek, hát nem látod? – mondogatták a megrendelőknek. De a megrendelők egyre erősködtek, hogy önmagukat akarnák a képre tenni, a másukat. Ez valamiképpen a továbbélés volt számukra, legalábbis úgy hitték. A megrendelő szava aranyakkal súlyosítva végül győzelemre jutott, s a képek hamarosan olyanok lettek, mintha kirepítettek volna a föld valamelyik részéről egy darabot, s nemhogy a földnek nem maradt égi mása, hanem magának az égnek lett földi a mása. A régi mesterek, például Giotto di Bondone még rendesen át tudtak kukucskálni az égi világba. Ha valaki megnézi mondjuk a padovai Aréna-kápolnában a falakat, maga is megbizonyosodhat: lehet, nemcsak átnézni volt képes a mester, de néha ott is élt. Ezek a régi mesterek még látták a setesuta angyalokat is, meg a fejük fölött cikázó csillagokat is. Hogy képeiken megkülönböztessék az égbevalókat a földreragadtaktól, éppen ezt a kört festették meg aranyos karikaként, amit aztán a papok glóriának neveztek el, mintha olyan nagy dicsőség lenne, hogy az angyalok mindenféle falnak, háznak nekirepülőznek.

Pergett a szellemdobszó, mennél magasabb lett az épület, s amint teltek a munkanapok, a piránói építőemberek már derekasan hozzászoktak a munkához. A tenyerük a nagy véres hólyagok helyett kérges lett, kemény, mint a lapátnyél. Mikor este becsörtettek a kocsmába, nem akadtak el a három pohárnál, ittak, mintha a gyomruk helyén egy hatalmas szivattyú lenne, vagy egy halálra szomjaztatott bálna. A kocsmáros alig koppantotta az asztalokra a kancsókat, már üres is volt. Hej, de nem szomorkodott most már. Vidáman rohant hátra, töltötte az edényeket, szaladt, egy tenyeres a szakácsnő húsosára, aztán egy csipetkézés az asszony pofagömbjén.

– Olyan vagy te, mint régen – duruzsolta ilyenkor az asszony, s a kocsmáros olyan is volt, mert marékszám jött az arany, s ez alaposan föltüzelte a belsejét, még az asszony sonkáit is hatalmas aranyhengereknek látta, amin néha hetente háromszor is gurgulázott.

– Hozzad már, te ember! – kiáltoztak az építőemberek. Kilenc felé járt, gyertyavilágnál ittak. Ekkortájt telnek csapig, innéttől már csak kedvtelésből töltögettek, nem szívott már a gyomor felől a vákuum. Ittak, meg beszélgettek is. Bár csak nagyon óvatosan, a fejet kicsit rézsútosan fölfelé tartva, hogy a szavakkal nehogy a leves is visszacsorogjon. Ha idegen nézte volna őket, azt hihette volna, hogy Piránóban még az építőmunkások is fenn hordják az orrukat, holott nem az orrukat, hanem a szájukat hordták fönn.

– Sok pénze van ennek a velenceinek, nem-e? – mondta az egyik.

– Még a bőre alatt is – mondta a másik.

– Nincs is más a bőre alatt, az egész csontja meg húsa tiszta aranyból van, azért nem csuklik össze, s ha meghal, akkor se koporsóba teszik, hanem lehántják róla a bőrt, aztán belökik valamelyik velencei templom oltárára aranyszobornak.

– Azé nem csak arany van ott, ha kell neki a piránói lány is…

– Minden kell neki, odalökött kétszáz aranyat a vén uzsorásnak, aztán hoci a hamvast. Kell itt is egy ágyas.

– Van neki szerte a világon, amerre jár, de az összes a földek alatt végzi majd, ott fognak a bűnükbe rohadni. Akkor aztán hiába óbégatnak aranyért meg bűnbocsájtásért. Ha jár is éppen arra valaki a fenti világból, s meghallja a vinnyogást a földek alól, még inkább rátapos a nyüszítőre. Mint egy büdösbogarat, úgy fogja a felszínre szökő hangot széttaposni.

Megcsavarintották az orrukat páran, mintha érezték volna máris azt a bűzt, ami a széttaposott bogárból csap föl, meg a rohadtasszonyét. Toppantottak a lábukkal, pedig még nem hevert senki ott a föld alatt, aztán megmarkolták a kupákat, beborítottak még egy adagot, az arcuk kicsit följebb fordult, már annyira, hogy ha lenézett volna az Éggazda, talán azt is hitte volna, hogy őtet imádják, mert a szemek ebből a szögből egészen felfelé is tudtak lesni. Vinciust, a mindentudó hegyi remetét persze egyik sem látta, amikor bejött, mert az normál viszonyok szerint a föld szintjén érkezett, s még kicsit görnyedt is volt, a szokásos emberméretnél is alacsonyabb, csak a hangra lettek figyelmesek:

– No, épül a kalitka a kis piránói madárkának?

– Nem kalitka az, vén ördög – förmedt az egyik –, hanem börtön.

– Börtön, hát börtön, de kinek a börtöne?

– Hát annak a börtöne, nagyokos, aki benne lakik majd, annak a börtöne, mert kinek lehetne még a börtöne?

– Hát – gondolkodott el a hegyi barát –, hát, hát lehetne, mondjuk…

– Ha mondjuk, akkor mondjuk – mordultak az ivóemberek.

– …mondjuk…

– Mondjuk, olyan nincs, olyan nevű itt nem lakik, nyögjed már ki…

– Mondjuk, például, esetleg: a velenceié.

– Ha-ha-ha – így nevettek, együtt, aztán tovább –, ha-ha-ha, a velenceié, aki kint kóricál a tengeren…

– No, várjatok egy pillanatra – vágott közbe Vincius, s poharat vont maga elé. – Valamikor réges-régen….

– Pszitt, pszitt – pisszegtek a házépítő emberek – mese jön –, s bizony mindenki elcsöndesedett, sőt sokan még arra is kísérletet tettek, hogy arcukat lejjebb eresztve az öreg hegyiremete felé forduljanak, mások csak a szem lefelé fordítását merészelték.

– Valamikor, jó régen lehetett – kezdett a történetbe megint az öreg –, élt egy nagyon nagy császár, minden sárgaember császára volt a messzi Keleten. Amíg uralkodott, városok százai lettek a semmiből, mert annyi volt a kincse, hogy újabb és újabb lakhelyek kellettek, ahol elraktározhatta. Minden kincs az övé volt, ő volt maga a kincs, de leginkább csak egyet szeretett, Kolerídnak, a trónfosztott császárnak a lányát. A bukott uralkodó mindenét odaadta már utódjának, de a lányt semmiképpen nem akarta. Kublakán, a nagy uralkodó viszont mindenét odavetette volna ezért az egyetlen gyémántért, mert tudta, ez az az igazgyöngy, amihez képest minden semmiség. Megszállottja lett a gondolatnak, hogy megszerzi hitveséül, legkedvesebb feleségének a lányt. Egy reggel hírnököt küldött Kolerídhez a kéréssel: add a lányt. Ám a bukott császár nem engedett:

– Mindenem már a tiéd – üzente vissza –, de a lányomat nem adom.

Az üzenetet nem kellett továbbítani, mert a hírvivő más utasítást is kapott, s eszerint járva el az ellenszegülő Kolerídet egy könnyed kézmozdulattal keresztülszúrta. Az összecsuklott királyt megkerülte, s ment a hátsó szobákba. Megkereste a lányt, magához vette, hintóba tette, és megbízatása szerint elfuvarozta a nagy uralkodóhoz. Amikor az uralkodó meglátta a vágyott szépséget, mint lyukas zsebből a fenőkő, pottyant a lábai elé.

– Tündérszép leány, életem kincse, minden javadalmam királynője – ilyeneket mondott, de a lány hallgatott, mintha nem is értené, mit mond a férfi.

– Palotát építek neked, tündérházat, hatalmas márványtermekkel, kincsekkel rakott trónnal – mondogatta, s a szolgák, akik a parancsokat várták, már szóltak is, láncban egymásnak: Építkezés. Építkezés. Építkezés – s akik kint hallották, rohantak szekerekért, emberekért, s máris elkezdődött a hatalmas épület emelése.

Vincius körbenézett, mindenki az asztalokon hevert, alaposan elaludtak. – No, ezt akkor most abbamaraszthatom – mondta magában. – Xanadu, Xanadu, pedig milyen szép is ez a történet, amikor a kán, hogy ne kelljen a lélek elhűlt kamrái között csatangolnia, inkább márványtermeket épít, hogy azok labirintusában tartsa fogva éveit. Milyen szerencsétlen a hatalmas kán, mert mit sem tud arról a szívről, amit az egek gazdája rejtett Xanadu bordái mögé. Hideg tél lesz – gondolta Vincius. – Már most milyen dermesztő, holott alig múlt a szeptember. Tél, tél, hideg tél…

– Amikor beállt a tél, könnyebb volt a jéghegyek őrzése – morogta maga elé, egy-két ólmos szemhéj megrebbent –, mert az őrangyal szíve belül loboghatott, s olvaszthatta latyakosra a jeget, a külső burok olyannyira megkeményedett, hogy semmi víz nem törhetett át rajta. Nem ömlött a tengerbe tengernyi víz, nem fulladt saját levébe Velence, minden maradt úgy, amint volt korábban. Semmi jele nem látszott a bent lobogó angyalszívnek. De Marlon tudta, hogy a lány ilyenkor még inkább epekedik érte. Odaült a sarki hegy talpához, átnézett a fehér jégkockákon, s belül látta Mariont – mortyogta maga elé az öreg, szemével jégtükröt mintázva –, mint egy üvegdobozba zárt hal lebegett, s a szája, akár a halaké, örökösen tátogott, szavakat formált, vagy vizeket nyelt. Marlon a szárnyait nekiverte méreggel a tömött hegynek, mintha léket akarna vágni az akvárium oldalán – kezeit ráejtette az asztalra az öreg, aztán még egyszer, mordultak páran a hangra –, de nem bírt törni semmit, csak a szárnyak repedeztek, meg belül az ő szíve hasadozott – mondta, mintha nem is beszélne, hanem a szájával gondolkodna. – Százéveken át járt oda vissza, és semmi eredményre nem jutott, a lány fogva volt, s ő maga is fogva maradt, de érintve egyikük se lehetett. Azon a régi télen is – motyogta az öreg – a sarkok felé tartott, hogy megsimogassa azt a hideg burkot, ami elzárja a világtól a sarkok őrét. Elsimította a hópermetet, de a szoba üres volt. Szaladt a többi jégkupachoz, és kukucskált a belükbe, de nem volt ott senki. Nem volt őre a sarkok hegyeinek. De az egek gazdája mégis mért lopta onnét ki Mariont, s mért kezdte el ezt a dugdosást összevissza a világban mindenfelé…. Minek – kiáltott most hangosan az öreg. – Minek?

– Ne kajabálj már itt, Vincius – bökte meg a kocsmáros –, eriggy haza, a többieket is felrugdosom. Mára vége… – mondta, és elkezdte dögerővel rugdosni a kocsmanépet.

*

Ha a túlvilág életére gondolunk, sokszor fényes évek jutnak eszünkbe, afféle páncélos idők, amikor a nemes erő száz ördöggel is megbirkózhat, s díszes öltözékünkben, szablyával oldalunkon, győztes hadvezérként lovagolunk be az egek birodalmába.

– Fényességes királyom – kiáltunk akkor a palota gazdájának –, túljártunk sátáni fortélyaikon, megóvtuk határainkat, visszavertük a gazembereket a poklos lyukukba.

– Fiaim – kiált a Gazda –, eddig oroszlánok voltatok, most ím legyetek bárányok.

Akkor a hősök eloldalognak csendben, de büszkén, s éppen azokat az angyallányokat bárányolják meg, akiket annyira szeretnek, akik mostanáig vártak rájuk a hosszú csata végződéséig. És nem kell bizonygatni ott az esti homályban, hogy mekkora nagyságú volt a hőstett, s nem kell se ellenséget, se bajtársat a földek szintjéig alázni, hogy a mi cselekedeteink nagynak látsszanak, mert önmaguktól nagyok voltak a tettek.

Amikor lentről nézzük az eget, s a felhők ide-oda magasodását, le-föl meg oldalra csúszását látjuk, mindig erre az ölelgetésre gondolunk. Elheverünk a fűben valami mezőn, éppen a tenger közelében, pont olyan boldogtalanságokkal megrakva, ahogyan a tengerek melletti füvön elheverhet az ember. Két kéz a tarkó alatt, s a szemek a tenger felé állnak rézsút, helyesebben a tenger feletti ég felé. Hatalmas ég ez, nincsen neki határa, a szem határolja le, mert nem bír tovább látni. Valahol a messzeségben lefelé görbíti az eget, mintha feneke lenne a levegőnek, és nem lát mélyebbre, onnét a fenék alól jönnek a felhők, sebesen végigszántanak a szem fölött, s a szem kiolvas mindenféle kavarodásokat, amit az angyalok részei kavarnak. S ott fekszik az ember, a nagy boldogtalansága nekitapasztja a fűnek, és irigykedik, hogy az angyaloknak milyen egyszerű az élet, az persze nem jut eszébe, hogy mindez már a halál után van, csak így mondja magában: Az angyaloknak milyen egyszerű az élet. Nem gondolja, hogy a felhőket az ég sarkáról egy egész angyalcsapat fújja, hogy ilyen rendesen kavarogjanak, s hogy miféle munkák vannak még rájuk sózva, s hogy még véletlenségből se hagyhatják abba, s nem fekhetnek ki a tengerek partjára, nem mondhatják, majd megcsinálom holnap, mert ha valamit elnapolnának, nem lenne holnap, az egész szerkezet szétesne, nem lennének nappalok meg éjszakák, nem lennének emberek és állatok, s mindenféle virágok meg fák, és nem lenne akkor ég meg föld se, csak semmi lenne, az is teljesen összevissza.

S ha még a munkálkodás eszébe is jut, mert látja, hogy körülötte, rajta kívül az egész világ rendben működik, ha még ezt gondolja is, azt azonban sejteni sem sejti, hogy miféle fájdalmak vannak beleírva a túlvilági lények lelkébe, s hogy nekik ezt a fájdalmat mennyire nehéz cipelniük, mert nekik az egész testük lélekből van, így aztán a fájdalom mindenütt ott van. Mert amikor az egek palotájába emelnek egy megboldogultat, nem ám a fájdalmat akasztják le lényükről, hanem a testet. Csak a testet. A többit meg viszik egyben. Addig legalább volt valami súlyozat, ami kicsit kifacsarta a lelket, kicsit visszanyomta a fájásokat benne, lefojtotta, ha túlhevülni látszott, vagy éppen átvette a hevülést tőle, nehogy széjjelégjen. De angyalként csak a lélek van. Szétégni persze nem tud, mert most már örökösen él, sem belehalni a fájdalmába, mert olyasmit sem csinálhat, de a halást folytonosan érezni, azt bizony tudja. Reggeltől estig és tovább.

Akinek teste van, ha már nagy a sebesülés belül, rálapátolja valamelyik szervét a sebre, meg csinál ezt-azt a testtel: fut egy nagyot, úszik, meg vág egy rakat fát. S ha ez sem mulaszt, teletölti a test üregeit mindenféle kedvességgel: ételekkel meg italokkal, aztán a lélek csillapulásba fog, s ha még így is kevés, a test mellé hozza az eszét fegyvertársul, s hamar túl tud járni a léleken, jól becsapja, olyan kacifántos hazugságokat eszel ki, hogy neki miért jó most itt élnie, hogy a lélek sokszor véglegesen eltéved a hazugságok útvesztőjében, s a halálig többé elő sem keveredik. Sokan annyira túljárnak saját lelkükön, hogy már azt sem tudják, hogy túljártak saját lelkükön, s ha valaki azt találná mondani nekik: Te lelketlen bitang, csak azt válaszolnák: Szegény barátom, a sors csapásai irigységet vertek elő a te szívedből, s továbbmennek, esetleg alamizsnát dobnak, egy kis pénzt vagy meghívást: Gyere el hozzánk holnap, hozd a tiedéit mindet. S ott a házában még inkább elfelejtik a gazdák, hogy min jártak túl, mert a szerencsétlen barát sorsa mellett az övéké mint egy hatalmas épület magasodott, megmászhatatlan biztonságos falakkal, erős bástyákkal, hadsereggel a falak mögött, védművekkel, s az ostromló seregek sokszor még a falak tövéig sem jutottak, hisz elnyelte őket a várat környező vizesárok.

Néha mégis megroggyannak ezek az építmények, nem kőből vannak emelve valójában, s az oly erősnek hitt falak, akár egy földre ejtett kendő, kupaccá omolnak. Sokan úgy hiszik, az égi lelkek bosszúja, hogy ekként csökkentenének fájásukon, szerencsétlenségükön, hogy a földi teremtményeknek bajt hoznak. Egyik évben küldenek egy nagy pestist, pont azon az úton, amelyiken korábban hajószám hordták az aranyat, a következő években lázkórt, aztán éhhalált meg daganatokat és mindenféle szenvedéseket, amitől asszony és gyermek ugyanúgy pusztul és nyomorodik, mint ember. S amikor ez is kevés volt, mindenféle lélekcsalikat küldtek le mindenféle nők és férfiak képében, akik közelébe lopóztak a testbehantoltlelkűekhez, s mint valami mérget kezdték csepegtetni a szívükbe, hogy nem az a boldogság, amit élsz, nem az a boldogság, amit élsz.

Nappal még csak védeni tudta a falas-bástyás a támadást, de éjszaka a mélyre hantolt lélek előmasírozott, és belülről kezdte el zengedezni: Nem az a boldogság, amit élsz, nem az a boldogság, amit élsz. Végül az emberben bent minden összeforgatódott, s hamarosan kívül is látszani kezdett az egész baj. A lélek minden cselekedetén, minden viselt dolgain rendesen elverte a tamtamot. Ami eddig az angyalok bosszúja volt, most a lefogott lélek bosszúja lett, s ez a bosszú még könyörtelenebb volt, mint a korábbi.

Ha elkezdjük a szerencsétlenségeket vizslatni, sokszor úgy mutatkozik, hogy az egekben van valami hatalmas tervezet, ami már jó időben mindenféle bosszúlehetőséget kimódol az árulóknak. Méltó büntetést a méltatlanoknak.

1409. június 9-én, éppen a legszebb hajósidőben a velencei Tanács földet vásárolt a nápolyi királytól. Nem apró darabkát, de nem ám, hanem hatalmas birtokot, egész tengerpartnyit. Százezer aranyért megvásárolta Dalmáciát. Az égből persze lesték az ügyletet, és ahogy kell, meg is morogták, bár ott fönt már tudták, amit lent még sejteni sem sejtett senki, hogy ezzel egy regiment lélekcsalit vásárolt magának az önhitt velencei kalmárnép. Megvette a sok csalásért a büntetést. Ezután aztán már egy kalmárnak se volt otthon hely. Mind csak menni akart második otthonába, a dalmát városokba meg az Isztriára. Mind csak úgy köpködött otthon, mint egy hajósinas, egy mezei paraszt, de bezzeg Ragúzában meg Pulában, Bakarban meg Bribirben olyan édeskés szavakat sutyorgott valakinek a fülébe, hogy az őrangyalok elhányták magukat. Jaj de ott maradtak volna, ott a dalmát városokban, de nem lehetett, mert a velencei pénzkupacok visszaparancsolták őket.

– Tolvaj gazember mindegyik – mondogatta Vincius –, de meglássátok, előbb jut be Mohamed a mennyországba, mint ezek a tengerparti lányok szívébe. A szívbe egy tűfoknyi járat vezet, ezek meg akkorák, mint egy hatalmas sivatagi dromedár, ráadásul tele vannak aggatva mindenféle kincseszsákokkal, nemcsak nagyok, de még lassúak is. Mire csak a réshez odaérnének, már a fürge lovasok rég ott tanyáznak. Persze nem azon az oldalon, ahol ők vannak, hanem pont szembe velük, vagyis belül.

Aki ismeri az égpalota lakosságát, a túlvilági birodalom határőreit és vámosait, bizony jól tudja, Vinciusnak igaza volt.

Köpdösött a velencei. Köpött rá a télre, de a meleg nyál még röptében áthidegült, s mikor a kőre ért, mintha a tenger hideg vize fröccsent volna oda. A meleg így röpült ki a szájon át, meg a lehelettel, s a velencei belsejében már teljesen körbefagyott a legmélyebb kamra, ahol a piránói lány lakott. Minden meghidegült körülötte, jégbe merevedtek az aranykupacok és a kupacok őrei, ott volt megfagyasztva az asszony is, minden dolgaival, testével és lelkével. Így teltek a téli napok. Fűtöttek rettentően, de a gyerekek mégis meghűltek, köhögtek, meg feltüzesedett a testük, mintha elhatározták volna, hogy összes erejükkel fölveszik a harcot az áthűléssel. Az aggódó anya hideg vizes kendőkkel borogatta őket, a hidegség oldaláról megerősítve a védvonalakat. A gyermekeket pedig rázta a rettenetes láz.

– Fázok, szörnyen fázok – mondogatták, s a test még nagyobb lázra kapcsolt, s mikor tetőig ért a hevülés, a hideg víz gombócai végiggörögtek a tűzforró nyakon, és belesisteregtek az ágyba. Az anya eszevesztetten rohangált a házban, és orvost meg szolgát kiabált. Mindenki ott volt, de a gyerekek csak fűtöttek. Megfőzik tán belül az ő szívüket és az ő tüdejüket, megfőznek mindent a bőr alatt, s a bőrt meg veresre sütik. A forró fekhelyről felrángatták őket. Az orvos jégvizes lepedővel körítette testüket. Először rettenetes remegés volt, a kicsiny veres testek rázkódtak a vizes lepedő fogságában, majd lassan mintha belemerevedtek volna a hidegségbe, még rángott egyet-kettőt az ín, az izomzat, aztán elnyugodott, a lélegzet egyenletes lett, a szemek tükrös villogása alábbhagyott, végül a betegek álomba zuhantak, kimerülten, megfáradtan.

Az asszony ült az ágy mellett, éjszaka volt, a férfi egyedül jegesedett a takarók alatt.

– Nem jössz – kiáltott néha, azt hitte, most az asszony odajöhet, és feltörheti a jeget benne.

– Félek – hallatszott a másik szobából, és csak harmadik éjszaka került újra a férfi mellé. Fáradtan, valami világnagy ijedtséget zárva a szívébe, s a férfi meg mellétolakodott, ropogtak teste alatt a takarók. Az asszony nem mondta, nem akarom, nem mondta, majd máskor. Ráfáradt a férfi testére, s a bőrök összecsiszolódtak, ahogyan frissen száradt ruhákat dörzsölnek egymáshoz.

Sokan úgy gondolják, ilyenkor a piránói lányok inganak a velencei férfiak képzeletében, holott nem volt ott még egy meztelen bogár sem: csak az izom dolgozott.

A hajósnépeket egész télen örökösen az ivókban ette a fene, aki látta őket, már halálra unta a látványt: már megint – legyintett egykedvűen. A matrózok bent, az őrzőangyalok pedig elhevertek a kocsmaajtó mellett az utcán, beférni nem bírtak, meg különben sem volt védelemre szükség, azon törték a fejüket, miképpen lehet egymás védenceit megleckéztetni az örökös, már unalomig tartó ivászatért. Nem volt túl színes a képzeletük, úgyhogy mindig a legegyszerűbb megoldásokig jutottak. Amikor kilépett egy torkig töltött tengerész a kocsmából, valamelyik angyal mintegy véletlenszerűen kilökte a lábát. A szerencsétlen jó nagyot tanyázott, orral belebukott az utcakőbe. Az angyalok mind nagyon röhögtek: Látod, látod, így jár, aki örökösen teleissza magát – mondták figyelmeztetésül. Persze a felborult férfi semmit nem értett, mert nemcsak beszélni nem tudott, de hallani sem. A szája is meg a füle is olyan volt, mint egy darálógép, ami a szavakat felmorzsolja, mielőtt ki- vagy bejutnak. Az angyalok még párszor próbálkoztak, hogy megmagyarázzák, mi ebből az esésből a tanulság, aztán elnyugodtak ott a kocsmafalnak támaszkodva, csak a felborult matróz védnöke sürgölődött, hogy felkaparja a földről az elesettet. Emelt rajta egyet, már majdnem állt, aztán a tehetetlen súly kigördült a kezei közül, emelte újra, na végre beállította középre, függőlegesen, pont az ég és a föld közé, ebből a pozícióból némi támogatással haza lehetett vánszorogni. Otthon persze ment a sipák:

– Az anyádszencségéért nem nyelt el a tengerek halpofája – visítozták az asszonyok, de a férfiak visszadörmögtek:

– Nem azért játszok én egész nyáron az életemmel, hogy belenyávogj a dolgaimba.

– Mindet elszopod, amit kerestél, mi hasznunk belőled?

– No – ennyit válaszoltak ilyenkor az emberek, aztán már kint meneteltek a lagúnák járatain, szétázott testüket kormányozták vissza az ivókba. Az asszonyok meg keseregtek otthon, hogy többet ez a gazember nem juthat bele az ő testükbe, de még az ingük közelébe se, mert úgy ráhúznak egy pálcával a farkukra, hogy végigloholják fájdalmukban az összes keszekusza utcákat. De este, mikor a részegember megint beingott az ágyra, az asszony mellé, sehonnan nem került elő pálca meg fakanál. Izegtek-mozogtak az asszonyok ujjai, hogy a meggyengült emberből erőt facsarjanak ki. A védangyal, aki hazáig cipelte az embert, éppen kifújta magát, nézett az ágyra, és megsajnálta az asszonyt: a mindenit, már megint munka van. Odalépett az ágyhoz, csontos kezecskéjét a férfi szerszáma mellé formázta hurkaszerűen, s végül asszony és ember olyan rendesen egymásra találtak, mint két zsíros lepény a tálban. Kocsonyás nyirokban lötyögtek egymáson, s ebbe a ruganyos nedvességbe aludtak bele.

A férfiak másnap megint elkászálódtak az ivókba, hogy tovább fogyasszák a nyári kincseket.

– No, vertek otthon? – kérdezte az egyik a cimborájától.

– Nem hiszem – mondta a másik –, sehol egy kékhurka, pirosfolt is csak a homlokomon, mikor itt pofára estem a lépcsőn. És tégedet?

– Semmi nem történt. Legalábbis nyoma nincs – válaszolta a másik, és rögtön a kupához markolt, hogy oltson valamit a gyomor szomjúhozásából.

Az ivók olyan sűrűn voltak töltve, hogy szinte egymáshoz ragadt az emberek válla, mintha a termet félmagasságig teleöntötték volna emberrel, s csak a falak fele fölött volt némi levegőréteg. Lent csak a testek, a lábak meg hasak, csizmák és kabátok egymáshoz ragadt tömege volt, egy csíknyi légjárat sem akadt vállaktól lefelé. A fenti rész meg annyira tele volt leheletekkel, hogy szinte saját elhasznált levegőjét szívták vissza az emberek, amiben már frissítő erő alig volt, inkább légszerű bornak lehetne nevezni. Az ivók valójában olyanok voltak, mint egy élőlény, amelyik azzal a különleges képességgel bír, hogy a folyékony léből páraszerűt tud gyártani. A százfejű lény szája meg egyszerre mozogott, de szavakat vagy mondatokat nem tudott a fül kiolvasni, csak egy folyékony búgást hallhatott. Ha valami beszélgetést akarna elmondani, ami ott zajlott, csak ilyenféleképpen tehetné:

– Bűűűűűűbűűűűűűbűűűűűbűűűű.

– Bűűűűbűűűűbűűűűbűűűűbűűűű.

S hogy valójában ki mit mondott el az egyöntetű büngésben, csak úgy tudhatjuk meg, ha elmenőben a kapu mellett sorba elcsípjük az embereket, és kifaggatjuk, hát te mit mondtál: Én azt mondtam, hogy megmentettem a hajónkat a pusztulástól egy hatalmas viharban. Én meg azt mondtam, hogy Piránóban hatvan lány nyelve falatozott az ágyékomon. Én meg azt mondtam, hogy Kubiláj palotájából elcsentem egy hatalmas gyémántot, pár év múlva eladom, és úgy élek majd, mint egy herceg. Én azt mondtam, hogy eddig csak két törököt sikerült egy kardvágással leterítenem, de most sikerült egyszerre hármat is levágnom. Én azt mondtam, hogy egyik éjszaka a tengeren megjelent nekem egy csodálatos asszony, a túlvilágról jött, és teljesen levegőből volt, de mégis vele tudtam hálni…

Mindezt így lehetne összerakni, ha az ivóból kilépők még tudnának annyira szavakat formálni, hogy ezt elmondják, ha emlékeznének rá, mit mondtak, ha lenne valaki az ivó ajtajában, aki megkérdezné őket. Így azonban csak a büngésről lehet beszélni, meg arról a néhány káromkodásról, amit a kivánszorgók fölküldtek az ég felé, mikor taknyos orrukat beleverték az utcakőbe.

– A kurvaannyát van neki annyi aranya – kiabálták neki a kormos levegőnek, aztán rögtön a föld felé fordították a fejüket, nehogy a torkukra szaladjon a hányás.

– Azt a kurvaannyát – mondta a másik, aztán odakornyadt ő is a cimborája mellé, és telespriccelte a követ. Reggel, ha valaki korán indult a munkába, csak úgy közlekedhetett a velencei lagúnákon, mintha ugróiskolát járna, mert száraz hely alig volt a lépésnek. A tenger királynőjének egész belezete tele volt hányva.

Így telt a tél. A kereskedők hatvanszor is átszámolták a nyári szerzeményeket. Oszlopokba állították az aranyakat, először magas hegyeket raktak belőlük, aztán alacsonyakat, de többet. Belül, a lélek táján persze örökösen csak a nyáron elhagyott szerelmeken járt a gondolatuk, hogy legyen már vége ennek a nyomorult télnek, és hadd menjenek hozzájuk, mert itt lenni maga a folytonos pusztulás, ott pedig minden az élet. Fújtak otthon az asszonyokra: baj volt, ha ültek, baj volt, ha álltak, baj volt, ha feküdtek. Baj volt, hogy voltak.

Végül telt és múlt az idő, s az egek királya úgy gondolta, most már köpni kell a télre egy nagyot, mert unja már ő is, és unja mindenki. És köpött is, bár másképpen nem cselekedhetett volna, mert eljött a március, s a tavasz, hívták-nemhívták, rögvest berobbant.

Valamikor a világok elején lehetett akarata a teremtőnek, hogy így vagy úgy legyenek az évszakok, meg a napok és az éjek váltása, meg ilyen és efféle teremtmények népesítsék be a földet meg a távoli egeket, hogy miféle csillagok járjanak és miképpen, de mikor ezt elrendezte, onnéttól mindennek a maga útján kellett haladnia. S ő, igaz, köphetett a télre, de ha nem is köpött volna, a tél akkor is a teremtő régi akarata szerint, mai akaratától független lelécelt volna, hogy átadja helyét a tavasznak.

*

Éppen végződött a tél, csak a hideg maradt, mikor Nyolcadik Károly az udvarhölgy ölében nagyot sóhajtott, és kilehelte lelkét. A lélek alig szállt palotányi messzeségbe a testtől, rögvest ottfagyott a hideg levegőben. Károly teste lent a palotakövön, lelke meg az égben, de csak az alsóbb fertályon, megfagyva. Aztán a testet elvermelték, de a lélek még mindig ott merevedett a levegőben, mozdulatlan várva a langyidőket. S hogy mit érdemel az ilyen lélek, a mennyekbe, a poklokba jutást? Ez végül is röpte szempontjából teljesen mindegy volt.

Mikor még butábbak voltak az emberek, s nem tudták, hogy a föld éppen olyan, mint egy formás tyúktojás, csak némiképp nagyobb, abban a sötét korban azt gondolták az emberek, hogy az ég fenn van, benne az igazi mennyországgal, a pokol meg lent, mert nem tudták, hogy ha átszaladnak a föld tojásán, akkor megint égbe érnek. Mióta viszont ilyen okosak lettek az emberek, már mindenki tudja, hogy nemcsak a mennyország, de a pokol is az égben van, tehát mindenféle léleknek fölfelé vezet az útja. Persze az egyszerűség kedvéért még mindig úgy beszél mindenki a pokolról, hogy az lent van, meg ezt láthatóan nem is lehet megváltoztatni, mert nem várhatni senkitől, hogy azt mondja egy férges nyomoroncról, aki gyereket gyilkolt, meg öregasszonyokat miskurált, hogy ez a gazember, ez nem a poklok legmélyebb zugába süllyedt, hanem hogy fölemelkedett a poklokba. De ha a mai fizika kutatásait is felhasználva leírni vagyunk kénytelenek Károly lelkének útját, akkor azt kell mondanunk, hogy fölfelé szállt, amikor a tavaszi nap kirobbantotta fagybilincseiből. Persze ez esetben, ha a legújabb fizikai kutatásokról nem is veszünk tudomást, akkor is azt kell mondanunk, hogy Károly lelke fölfelé szállt. Nem azért, mert az Úr megkegyelmezett volna neki, nem volt ő olyanfajta, hanem mert volt már ott fönn a palotában neki egy egész sorozat Károlya, s ezt sem akarta kihagyni. Mert ha mondjuk ezt nem fogadja, akkor, amikor a szent életű kilencedik jön, örökösen ott éktelenkedik egy hatalmas híjadék, a nyolcadiknak a helye. S olyan rossz érzés az, ha hiányos a garnitúra. Egy földi háztartásban még csak elmegy, hogy hat tányér helyett öt van: összetört és kész. De fönt az égben ez mindenképpen a tökéletlenség látszatát keltette az arra járó üdvözülteknek. Az Úr ezért aztán nem merte kockáztatni, hogy kimaradjon akár egy bűnös Károly is a sorozatból. Sőt, egyenesen kapdosni kellett az éppen elpusztult Károlyért, nehogy véletlenül a maga megérdemelt útján lecsússzon a poklokba. Mert ha ez megtörténik, utána már csak az alkudozás marad a világmélyi gazemberekkel, hogy hány szentet kell cserébe adni egy romlott királyért. Ez aztán rettenetesen lerontja a mennyek összetételét, mert nemcsak hogy egy bűnössel több kerül a Teremtő palotájába, de a jók száma is lecsökken.

A tavasz hát jött, köpés ide, köpés oda, a Károly lelke meg oda szállt, ahová kellett. A velencei utcákon kirobbantak bőrükből a fák, a gyümölcsösök virágozni kezdtek, és kinyíltak a kiskertek virágai is, az egész levegő megtelt valami édeskés szaggal, amit belélegezni maga volt a gyönyörűség. Ment be a levegő a torkokon, és átkenegette a légcső belsejét meg a tüdő járatait, a tüdő meg szétfreccsentette az egészet a vérben, s a test mindenestül át lett kenve evvel a szaggal. S ahogy az édeskés levegő átformálta a burkot, maga a lélek is kezdett formálódni, mert tetszett neki most ez a finom ízű test, és jól kezdte érezni magát benne, nem menekülni akart, kiszökni belőle, hogy megyek, mert én teljesen más vagyok, mint ti. Hány vita volt telente közöttük:

– Te szargyáros – mondta a lélek, és befogta az orrát.

– Te levegő – vágott vissza a test, mert jól tudta, a szargyár nélkül nem megy sokra a lélek, legalábbis ebben a világban. Olyanok voltak, mint valamikor a nyomorék lábai.

Történt egyszer, hogy elaludt a nyomorék, s amíg aludt, összevesztek a lábak, az igazi meg a faláb, rettent elkezdték egymást gyalázni, s főleg az igazi lábnak volt nagy a pofája. Végül annyira sikerült hangoskodnia meg rugdoskodnia, hogy elűzte a falábat. Aludt a nyomorék, nagyokat hortyogott, kapott korábban egy finom falatot valaki jóravaló embertől. Szépeket álmodott, de olyan sokat aludt, hogy rendesen elfogyasztotta a test a tápanyagot, álmában fölélte, hogy aztán a végén már korgásba jutott a gyomra, ezekre a hangokra ébredt. Először azt hitte, hogy az ég dörög, vagy állatok ólálkodnak körülötte, de nem: csak a gyomor.

– Na – mortyogta magának –, ideje indulnom, hát megéheztem.

Ahogy ezt így kigondolta, hogy neki éppen ez a baja, s ideje indulnia, rögvest felpattant, fel ám, de nem sokáig maradozott talpon, mert pár másodpercig ott tartotta a lendület, aztán úgy oldalra zuhant, mint egy fellökött zsák. Hát ekként volt szüksége a léleknek a testre és a testnek is a lélekre, mert az igazi láb önmagában kevés a menéshez, a faláb meg a többi részek nélkül legfeljebb tűzre való, pluszba senkinek sem kell.

De most a lélek nem vitázott, nem veszekedett, hogy szargyár, csak élvezkedett az édes ízekben. Teljesen beindázta az egész testet, mindenfelé beszivárgott. A test is olyan volt, mint a lélek, meg a lélek is olyan volt, mint a test: egytestegylélek voltak, vagy még inkább egy testlélek voltak. Még semmi nem állt előttük, csak a tavaszi napfény, meg szagok, s már azt üvöltözték: Szeretlek, szeretlek, meghalok érted, kicsinyke rózsabimbóm, aranyos kincsecském, gyöngyök éke, birodalmak dísze, minden percek fénye, a szív gyönyörűsége. Ilyeneket mondtak a semminek, s ha valaki mégis beletévedt ebbe a kitörésbe, az innéttől fogva maradt, mert ő lett annak a szerelme.

És ami igaz, az igaz, aki így szeretve volt, az szép is lett, a másikok meg, hát igen, a másikok meg várhatták a következő tavaszt.

A velencei éjjel még álmában is suttogta, hogy szeretlek, mindenek kincse, szív gyönyörűsége, vagy: nélküled sem élni, sem halni nem lehet, ezt sóhajtozta, de az asszony nem szépült semmit mellette, éppen olyan maradt, mint volt télen, vagy még olyanabb, mintha azt a feladatot kapta volna, hogy valami emléket átmentsen a szomorú évszakból, ahogyan a viharok is effélék voltak, meg a jégesők. De hogyan is szépülhetett volna, mikor az álomvelencei egy gyönyörű mátkát szorongatott a piránói kastély tengerre néző szobájában.

A velencei minden ébredés után szédítő iramban készült az utazásra, rakta össze a papírokat, szervezte az árut, irányította a munkákat. A hajóácsok foltozták a sérüléseket, s a karavella kiszépült, mintha új volna, mintha most készülne első bevetésére: a pénzkeresztségre. A kereskedő alig látta, mit csinál, hová nyúl a kéz, és hová menetel a láb. Haza is csak a megszokás vezette, mert a szemei előtt már mindig a piránói lány képe izzott. Nem látott utcákat, meg tengert és hajót, meg árut és tengerészeket, és nem látta otthon az asszonyt sem, nem látta csúnyának és szépnek, nem látta, hogy az asszony már tudja, hogy nem szeretik őt, hogy néha mondja is:

– Nem szeretsz már, nem szeretsz – s hogy a fájdalom ilyenkor puha dombocskákat épít az arcra. Éppen olyanokat, amilyenek a piránói lány arcán is világlanak. Minden kis gömbölyödés hiábavaló volt, mert nem volt látva. Az asszony tudta, hogy innéttől kezdve őbelőle csak az van látva, ami a boldogtalanságba űzi a férfit, s ha valaki elmeséli ezt a történetet, ő akkor csak olyan lesz abban, mint egy kiszáradt csont, amit kegyelemből tartanak, hogy őrizze az aranyakat, hogy legyen egy hely, ahonnét a férfi elmenekülhet. Egy pont az útitérképen, ahonnét elfelé tartanak a hajók, s vissza soha. Neve sem lesz: az asszony – így beszélnek róla, némikor csak rámutatnak: az. Ahogyan egy összeomlott házra mutat a pórul járt gazda: az.

A kereskedő már kora reggel kiment a kikötőbe, hogy ellenőrizze a készülődést. Márió és a tengerészek munkában voltak, pallókon cipelték a ládákat, kosarakat. Roskadoztak, botladoztak a súlyok alatt, a tél kicsapolta belőlük az erőt, az ivókba gurigatott pénz megcibázta a testet.

– Pietro, menj már – kiabált az egyik az előtte állóra, akit éppen hátrafelé lendített a súly.

– Jó van már, jó van, mit óbégatsz – mordult vissza, s erőt szedve lendített magán egyet a hajó felé, s szinte futóléptekkel lódult be a hajótestbe, nehogy a vállon heverő zsák megelőzze.

– Hogy állunk, Márió? – kérdezte a keresekedő.

– Holnap reggel kihajózhatunk, uram – kiáltott vissza a kapitány.

– Akkor hatkor indulunk – mondta a kereskedő –, aki részeg, ne engedd föl a hajóra.

– Sosem szoktam, uram.

A kereskedő még nézte egy ideig a rakodást, felment a hajóra, és ellenőrizte, megvannak-e a szükséges papírok, aztán elindult hazafelé.

Dél volt, megkondultak a Szent Márk-bazilika harangjai, ahogy az ajtót kirántotta, a hangok nekiverődtek a lépcsőnek, koppantak a talpa mellett, amint ment föl az asszonyhoz.

– Holnap hajnalban indulunk – mondta.

Nem figyelt rá, hogy az asszony mondta-e, hogy már megint útra kel, hogy őt elpusztítja az egyedüllét meg az örökös rémület, hogy nem nyelik-e el hajóstól a tengervermek, s nem kaszabolja-e le valaki rabló kalóz. Az asszony csak csont volt, akitől elmenekülni kellett, nehogy átszúrja a szívet. Nehogy a lyukon keresztül az élet minden levese kicsorogjon: a vér, meg a piránói lány is, aki már egy éve ott folydogált az erekben, s kezében tartotta a lüktetést.

*

A kocsmák éjszakáig zajban tartották a kikötő környékét, alig volt néhány óra, amikor rendesen elcsendesült minden: az utcák és ivók, legfeljebb a lélek zajongott befelé vad erővel, kifelé némán.

Hajnali öt sem volt, újra mozgolódni kezdtek a kikötői népek. Amik az éjben sötét kupacoknak látszottak a hidak és házfalak mellékén, most megmozdultak, és mássá formálták magukat: emberfélék lettek, emberkupacokból kupacemberek. Rohantak az első kúthoz, és olyan hevesen locsolták magukba a vizet, hogy a kortyok mellé maroknyi levegőt is nyeltek, és hamarosan a böfögés akasztotta az ivást. Saját vizükbe böfögtek, s néha a tüzelő gyomor mélyéről keserű nyálat is előöklődtek. Megfacsarodott ilyenkor a képük, köptek rá a lefolyóra. S mikor televették magukat vízzel, érezték, hogy milyen semmi a testük. Emelni a karjukat csak úgy tudták, hogy mondták is maguknak: emelem a karomat, s a lábukkal előrelépni is csak akként tudtak, hogy mondták maguknak, a lábammal most előrelépek. Minden darabjuk olyan volt, mintha az ingük vagy gatyájuk volna, élettelen és elrongyolódott, így vánszorogtak a hajók felé, ahol szolgálatot vállaltak, holott tudni sem lehetett, hogyan bírják majd megfeszíteni a kötelékeket.

Márió ott állt a palló mellett, és ellenőrizte a rongyembereket: jöhetsz, maradsz, jöhetsz, maradsz – lökött és rántott. Csak így szemre fogadta és hajtotta el az érkezőket. Az elvertek szisszentettek egy kurvaanyádat, és ténferegtek a hajó mellől, valamelyik ivó ajtajánál lekuporodtak, várták, hogy ajtót bontson a reggel, s a vízre leküldhessenek pár korty pálinkát is. Némelyikük ott maradt egész nyárra, és maradékok után héjázott, meg a régi cimboráktól szívogatott elő egy-egy liter bort.

A velencei nagyház hálójában is megmozdult a kupac. Ott volt az ágyban egymásra hányva néhány takaró, párna, a velencei férfi meg az asszony. A férfi úgy repigette le magáról a burkokat, ahogyan gyümölcsöt bont az ember. Kihámozta magát az asszony mellől, s a legbiztosabb léptekkel indult az ajtó felé, fölöltözve. Az ajtóból lépett vissza az asszonyhoz. Mondott neki valamit:

Annyira nem figyelt már ezekre a szavakra, hogy nem emlékezett rá. Éppen olyan volt, mintha nem mondott volna semmit, minden olyan volt itt, mintha nem lett volna kimondva sohasem. Ha valaki mondta volna: neked feleséged van és két gyereked, biztosan azt kérdezi: milyen nyelven van ez mondva, s hogy ő nem tudja, mit jelent ez a mondat. Ilyen volt ekkor a velencei. Az agya egyik részében ott cézárolt a piránói lány, a másikban meg egy nagy törlőszivacs volt, ami alaposan letörült mindent, ami nem fért bele a másik fertály birodalmába.

Mire a kikötőbe ért, már minden elő volt készítve az induláshoz. Az összes tengerészek ott lötyögtek a bőrükben. Ahogy ringatózott a víz, hol a jobb felükhöz csapódott a hús és csontozat, hol meg a balhoz. Teljesen úgy érezték, mintha egy nagyobb ember ruházata lenne rajtuk, vagy valami mosástól megnyúlt volna a bőrük.

– Horgonyt föl! – kiáltott Márió, s bár inkább látszott úgy, hogy ebből “embert le” lesz, hogy a vasmacska lerántja a gyengére aszott tengerészeket. De minden valószínűvel és várhatóval szemben a kötélen szépen lassan emelkedni kezdett a nehezék, s a hajó lassú mozgással megindult kifelé a királynő beléből. Végigúszott a Nagy Kanálison, aztán a Zsidócsatornán, el az összeomlott palota mellett, s kivetődött egészen a nyílt vízre. Már hangnyi távolságra sem volt föld, a hajómunkások nagy faszokat meg picsákat kiabáltak egymásnak. Néha a levegőben találkozott egy picsa meg egy fasz, s a szavak ott elkezdtek egyesülni a levegőben. Így teremtette valamikor az Isten is a világot, hogy kimondott egy szót, és már lett is a szóból valami: világ.

A velencei a fedélzeten állt, a horizont fenekéig bámult, ahol össze van fércelve az ég s a tenger.

– Merre kormányozzuk a hajót, uram? – kérdezte Márió. A hang éppen keresztbe vágta a velencei nézését. Ha mindent látnánk, azt is, amit hallunk, olyannak mutatkozott volna a kép, mint egy hatalmas építészeti tervezet. A hajó útcsíkja a földnek volt merőleges, a nézés pedig a horizontnak, a hang pedig a nézésnek.

– Piránó felé – mondta a férfi, és tekintetével megmozdította a vonalak hálózatát. Egy útra került a hang és a tekintet, s aztán erre az útra keveredett a hajó is, s így egyetlen vonal maradt, aminek a meghosszabbításában a piránói lány volt.

A hajó iramban haladt a vízfedőn. Mint a pörköltlében a kenyérbél, zöttyenés sem volt, hiszen egyenletes szél dagasztotta a vitorlákat, s a hullámok játéklöttyenések voltak a hajótesthez mérve. Mintha a faácsolmány most uralkodna a vízen, elképzelni is nehéz ilyenkor azt a percet, amikor az ördöngös vihar benyeli a hajókat.

Délután kettőkor tűnt elő az öböl, de még nem látszottak külön az öblöt karéjozó épületek, csak egy félkörös fehéres csík volt. A hajó kúszott tovább, a közeledés kibontotta az épületeket. Külön-külön ott volt mindegyik, az ivó és a templom, és a gazdag piránói kereskedők palotái… A szem óvatosan haladt, először mindent végignézett. Balról, mintha lépcsőn haladna, sorra vette az épületeket, s aztán jobbról ugyancsak így, s akkor egy pillanatra záródtak a szemek fedői, s mikor újra nyíltak, a tekintet egyenesen arra a középső épületre meredt, amit ebben az évben építettek a piránói népek. Arra az aranyos kalitkára, ahol a piránói lányt őrizte a szerelem.

A velenceinek minden messzi részében is megdobbant a szíve: vert az ujjakban, a lábak alján, beledörömbölt a fülbe, lüktetett a vesékben és a májban, a gyomorban meg a belekben, ott mozgott a torok csövénél, majdnem megfojtotta. A palota most éppen akkora volt, mint az arc. Pont egy arcnyi palota volt előtte. Látta az ablakok szabását, látta, hogy három csúcsos nyílás van egymás mellett, aztán megint három, és megint, és az emeleten mindez megismétlődik. Az arányok, akár az alvó állat szívedobbanása, rendezettek voltak, ahogy közeledett a kép, már látszottak az egyszerű, de fenséges díszítmények, az épület minden porca tökéletes volt, de semmiben sem akart túljutni a maga feladatán. Nem kívánt a kalitka szebb lenni, mint a bent őrzött kincsmadár. A szem nem akart a külső burkon megnyugodni, továbbszaladni vágyott, be az ablakok mögötti résbe, s talán még ott sem akadna el szíve szerint, hanem rohanna bele a tekintetek öblébe, s onnét is tovább, azokba a birodalmakba, amelyeket az öblök határolnak.

A matrózok is nagyon meresztgették a szemüket, tágra nyitották, mint a békák, amikor valaki eső után véletlenül rálép a nagy, pucros hasukra.

– Te – kezdi az egyik –, hát nem beépítették a hugyozót!

– Le van szarva – mondta a másik –, majd lehugyozzuk a falát.

A palota olyan volt, mintha a keresztény istenek hármas rendjét mintázta volna. Volt három ablak egymás mellett, aztán háromszor három ablak minden szinten, meg a szintekből is mindjárt három. De a hármasok mélyén mégis egyetlenegy dolog volt: Anna, aki éppen a középső szoba középső ablaka mögött ült, s egész tekintetét nekidobta a tengernek, mint egy oltárkép középső tagja. Ott hevert szeme előtt az olajos tenger, amit a nap néhol aranyba játszott, s ebbe a végtelen mélységbe csúsztak bele a hajók, reggel a halászok apró bárkái, s most egy nagyobb hajó velencei zászlóval, rajta az aranyszínű oroszlánnal, az állatformájú Szentmárkkal, aki védelmet ígért ugyan, de valójában falatozni járt a városba.

A hajó úszott közelebb az ablakhoz, már lefedett valamit a végeláthatatlan háttérből, majd teljesen eltakarta a látóhatárt, azt a helyet, ahol a tenger fölkanyarodik az égig. Ő lett az ég és a föld a képen. Minden messzeség benne jelent meg, holott most látszott a legközelebbinek.

Az ecset megállt, és nem húzta tovább a hajó útját. Kötelek repültek ki a partra, rohangáltak a hajósnépek szerte-össze a fedélen, csak a hajózás mesterei látták, minden a szervezettség rendjében zajlik, s nem kell kérdezni, Pietro mit keres a tatnál, Sebastiano mért rohan előre, Sandro minek ugrik ki a partra. Semmi nem történhetett másképp, hisz a hajó különben nem feszül rendben a kikötő falához.

– Húzd!

– Hajítsd át!

– Kötelet a partra!

A piránói lakók ott szédelegtek a kikötőben, lesték az érkezőt, hátha valami munka volna, az építkezés óta alig akadt feladat a városban és környékén. Kevesen elszegődtek ugyan a Caprea és Portorose sópárlóiba, de fizetség sónyi értékű, a munka meg folytonos, a többi pedig így is a kikötőben lófrált kelletlen. A régi nagyliterek már lassan kifogytak az erekből, s a pótláshoz nem került sehonnét alap. Álltak bambán, a gambájuk leesve a nyakcsutkára, a száj sötét vermét fehér nyálhab szegélyezte.

– Te – mondta az egyik –, ez a pénzfaszú velencei hajója.

– Nocsak, idejött megetetni a madárkát?

– Nem eszik az még, te – vágott közbe a harmadik –, cuclizik az még!

A cuclira kitört a nevetés, nevettek, s hol az egyik mondta: cucli, akkor még inkább rákezdtek, hol a másik: aranycucli Velencéből, s csak úgy harsogtak. Egészen addig tartott a röhögés, míg a velencei ki nem lépett a partra.

– Jaj, nagyságos uram, édes gazdája világunknak, nem volna egy kevéske munka? – mondta, aki korábban a pénzfaszt.

– Drága lovagja a tengereknek, olyan erősek vagyunk, megedzette karjainkat a palota építése – ez volt az aranycuclis.

– Nincs munka – lökte el őket a velencei, s haladt tovább az újpalota felé.

A gambások még forogtak, hol utána, hol meg a hajó irányába, de sem innen, sem onnan nem jött intés, hogy mégis akadna valami tennivaló. Köptek egyet-kettőt, aztán a házak árnyékos falai alá húzódtak, arra várva, hogy különb kereskedő is kiköt ezen a napon Piránóban.

A férfi ekkor már közepén járt a térségnek, nem is lépett, hanem dobbantott a lába, mert a szív mozgott ott, és nem az inak meg az izmok. A szív lüktetett lépést bele, és a szív spriccelt látást a szemébe, és hallást a fülébe. Látta a lány az ablakból. Megkondította az ajtó kopogtatóját, olyanképp zengett, mintha óriási termeket rejtene, egy egész birodalmat, olyat, aminek végéig érni nincsen élet, kondít megint, de harmadszor már nem kellett. Az ajtó kitárult, s a palota lépcsője, a képzelet ahogyan írta, éppen olyan volt: keménykő fokok és kőpillérek, a kapaszkodók alatt egyszerű sima faragásokkal, s a fordulóban nem szögletesen váltott irányt, ahogyan a firenzei palotákban, hanem gömbölyödve egy derék vonalát kísérve belülről. Mintha a csípő fala mellett loholna tovább és tovább egy meleg termet keresve, azt, ahol örökösen lenni akart. Felkattintotta az emeleti szobaajtót, a szoba fele árnyékban, csak a háromszor három ablakon bevágódó naposzlopok festettek fényes sávokat a levegőbe.

Anna hirtelen fölrugaszkodott a karosszékből, egy oszlopot elrekesztett a teste, s hátában a fénnyel, mintha az nyomná előre, közeledett a férfi felé. A velencei csak a sötétben maradt testet lát